Kategória: NEMZETPOLITIKA

Nem kegyes a sors hozzánk. Nem mennek jól a dolgaink a nemzetpolitika területén. A kormány vívja a gazdasági-pénzügyi szabadságharcát, a „sértett” multinacionális cégek és bankok hátországai, valamint politikai ellenfeleink pedig acsarkodnak. Méltánytalanul rossz az ország nemzetközi megítélése. Nemzeti érdekérvényesítő képességünk, az elmúlt több mint két évtized távlatában, a mélypontra süllyedt. Ugyanakkor több mint hatvanöt éve nem volt olyan nemzeti elkötelezettségű kormány, ráadásul teljes felhatalmazással a háta mögött, mint ma.

Mi akkor a baj itthon? A széthúzás, a megosztottság, a jó szándékú, de szerteágazó erőfeszítések. A magyar nemzetpolitika szekerét, Tőkés László szóhasználatával élve, több irányba húzzák. A szekér recseg-ropog, és a két évvel ezelőtti nagy lendületet követően, jelenleg egy helyben toporog. Pedig ha minden jó szándékú paripa egy irányba állna a szekérrúd mellé, száguldana a nemzet hintója. Mi magyarok még mindig nem értettük meg, hogy egységben az erő. Pedig Szabó Dezső óta sokan tudják, hogy „minden magyar felelős minden magyarért”, de kevesen cselekednek e szerint.

Minderre persze van magyarázat, de ezen már túl kell lépni. Az elszakított nemzetrészek, a második világháborút követően, közel fél évszázadig teljesen magukra voltak hagyva, üldözésnek, kirekesztésnek, sokszor fizikai megsemmisítésnek voltak kitéve. A rendszerváltozás utáni első húsz év magyar kormányai részben nem tudtak, részben pedig nem akartak eltökélt lépéseket tenni a nemzet határokon átívelő újraegyesítése érdekében. Ilyen körülmények között érthető, de nem elfogadható, hogy az utódállamokban élő magyar nemzetrészek önrendelkezés iránti igénye folyamatosan csökkent. Politikai pártjaik, a kisebb engedmények reményében, a többségi hatalommal inkább együttműködésre, semmint konfrontációra törekedtek. Ma már látható, hogy ez zsákutca volt. Az irányváltás azonban nem megy könnyen. Világossá kell tenni a szomszédos országokban élő „többségi” nemzeteknek, hogy a „többségi” megjelölés nem minőségi kategória, hanem csupán mennyiségi, melyet a XX. század történelmi sorsfordulói hoztak létre. Az utódállamokban élő magyar nemzetrészeknek alanyi jogon jár az önrendelkezés. Ez a jog születési helyükből ered. Ott születtek, ahol ma élnek, ahol őseik évszázadokon, évezreden keresztül falvakat, városokat hoztak létre, kulturális intézményeket létesítettek, és vérükkel védték szülőföldjüket. Ez kell legyen a „kisebbségi” politizálás alapja. A sikerhez azonban teljes nemzeti egységre van szükség. A különböző irányzatoknak egyetlen gyűjtőpártban, vagy választási koalícióban  kell egyesülniük minden szomszédos országban. Többpártrendszernek csak területi autonómia megvalósulása esetén van helye. Tudatosítani kell szomszédainkkal, hogy együttélésre vagyunk ítélve a Kárpát-medencében; a barátság, az együttműködés jobb az ellenségeskedésnél, ezt ezeréves közös történelmünk is igazolja. Rá kell bírni őket, hagyjanak fel a megszerzett területeken élő magyar nemzeti közösségek teljes felszámolásának titkolt szándékával. Európának rá kell jönnie, a „magyar kérdés” még nincs megoldva. A megoldás módja a Lajtától nyugatra és északra megvalósult személyi elvű, kulturális és területi autonómiákban, illetve ezek kombinációjában keresendő. Ennek csak egy alternatívája van: az alkotmányban rögzített társnemzeti státus.

Rendet kell tenni az „anyaországnak” nevezett mai Magyarországon is a nemzetpolitikában. (Az „anyaország” kifejezés azért helytelen, mert azt a látszatot kelti, mintha a szomszédos országokban élő magyarok innen vándoroltak volna ki.) A kormányzati, a parlamenti és a civil szférának egy irányba kell haladnia. Fel kell hagyni azzal a hamis és megalkuvó állásponttal, mely szerint az elszakított nemzetrészek majd eldöntik mit akarnak, a budapesti politika pedig támogatja azt. Ha így gondolkodunk, a magyar nemzet egységét tagadjuk. Közösen kell elhatároznunk célkitűzéseinket, melynek megvalósítása az egyes területeken más és más módon jöhet létre. Az összehangolt politika fórumai a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT), a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF) és a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács (KMAT).  Az elmúlt esztendőben a MÁÉRT plenáris ülése elfogadta az új magyar nemzetpolitikai stratégiát. Ez a kiinduló pont jelenleg, ezt kell lebontani, értelmezni a helyi sajátosságok szerint. Ennek helyi megvalósítását támogatja, segíti a mindenkori magyar kormány. A körülmények változásával ez a koncepció természetesen változtatható, de csak közös akarat szerint. A hangsúly mindig a teljes kárpát-medencei magyar nemzeti egységen van.

Még nem késő, de az utolsó pillanatban vagyunk. Ha nem születik meg hamarosan a teljes magyar nemzeti összefogás, akkor tovább sodródunk a herderi jóslat beteljesedése felé. (Emlékeztetőül: 1991 és 2001 között több mint 300 ezerrel csökkent az elcsatolt területeken élő magyarok száma. A harmadik évezred első évtizede sem hozott változást, ez a tendencia folytatódott, a pontos adatok még nem ismeretesek.) Örök igazság kell legyen: minden magyar felelős minden magyarért. Hiszem, hogy erre most már mindenki rájön. Ez esetben Európa sem hagyhatja figyelmen kívül a 15 milliós magyar nemzet akaratát, hiszen nem akarunk mást, mint a jól bevált európai gyakorlatot honosítani a Kárpát-medencében. Végül szomszédaink is belátnák, közös hazánk, Közép-Európa ilyen feltételek mellett, és csak ilyen feltételek mellett, virágzó régiója lehet az egyesült Európának.

Budapest, 2012. nyarán

                                                                     Csóti György
                                                             országgyűlési képviselő

Megjelent a Magyar Nemzetben 2012. szeptember 4-én

Módosítás: ( 2012. szeptember 04. kedd, 21:06 )

CSÓTI GYÖRGY (Fidesz) felszólalása az Országgyűlésben:

Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Nagykövet Úr! Tisztelt Ház! 2004-ben nem 12, hanem 13 ország csatlakozott volna az Európai Unióhoz. Ha nincs a milosevicsi agresszió, ha Milosevics csapatai nem támadják meg Horvátországot – és zárójelben mondom, Szlovéniát, csak ez egy másik történet -, akkor együtt csatlakoztunk volna az Európai Unióhoz.

De Horvátországhoz sajnos a sors a következő években sem volt nagyon kegyes, mert a honvédő háború elemzése, téves elemzése alapján olyan előítéletek fogalmazódtak meg néhány európai fővárosban, ami késleltette a csatlakozási tárgyalások beindítását, és ez végül is odáig jutott, hogy Horvátországnak elég hosszú időt kellett várni, amíg ebbe az állapotba, a csatlakozás pillanatáig eljutott. De nem adták fel, és ez bizonyítja, hogy ha egy igaz ügyért harcol valaki, akkor az igaz ügyért kifejtett tevékenység és harc előbb-utóbb meghozza a gyümölcsét.

Nagyon sok minden elhangzott itt, érvek, érvrendszerek, hogy miért fontos nekünk, miért fontos Közép-Európának meg egész Európának Horvátország csatlakozása, és egy hihetetlen nagy, gazdag tárház lenne arról beszélni, hogy mi kapcsolja össze a horvátokat és a magyarokat a történelem folyamán. Én ezt csak egy nagyon híres, világhírű horvát író, Miroslav Krleža szavaival, egy többszörösen összetett mondattal szeretném jellemezni; annak a Miroslav Krležának, akinek végre tavaly szobrot is emeltünk a Ludovika előtti téren.

Krleža a következőt mondta: Magyarok és horvátok között a történelem során oly sok probléma adódott, hogy erről könyveket lehetne írni. De: magyarok és horvátok között a történelem során oly sok minden kapcsolja össze a két népet, a két nemzetet, hogy erről egy egész könyvtárnyi anyag szól.

Nos, ehhez a könyvtárnyi anyaghoz tett hozzá néhány kötetet az Antall-kormány, az első és a második Orbán-kormány. Meg kell említenem Antall József nevét, mert Antall József neve szimbólum a magyar-horvát kapcsolatok tekintetében, ugyanis Zágrábban 1999-ben utcát neveztek el róla, 2002-ben pedig szobrot állítottak neki ebben az utcában.

Ezt azért emelem csak ki, mert Antall József személyén keresztül az egész horvát nép, az egész horvát nemzet kifejezésre juttatta szimpátiáját, barátságát Magyarország irányába. Ugyanis az utcát a konzervatív-kereszténydemokrata kormányzat kezdeményezésére hozták létre vagy nevezték el, a szobrot viszont a szocialista városvezetés állította fel Zágrábban, vagyis a teljes politikai paletta, a teljes horvát nép képviseletében kifejtette az együttműködésre és a barátságra vonatkozóan Antall József szobrának fölállításával és az utca elnevezésével.

Kedves Képviselőtársaim! 816 évig együtt éltünk a horvátokkal perszonális unióban, egy olyan perszonális unióban, amely párját ritkítja, nincs még egy ilyen a világtörténelemben. Ehhez hasonló kapcsolat csak a magyar-lengyel kapcsolat lehet, de ott nem egy perszonális unióban éltünk, hanem egymás mellett. Tehát kitüntetett szerepük van a magyar-horvát és a magyar-lengyel kapcsolatoknak mind a mai napig.

Most, közel egy évszázados különélés után megadja a sors, hogy megint egy közös unióban legyünk: az Európai Unióban. Ehhez kívánok sok sikert horvát barátainknak, és kérem önöket, kedves képviselőtársaim, hogy igen szavazatukkal járuljanak hozzá a csatlakozáshoz.

Köszönöm figyelmüket. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

Módosítás: ( 2012. június 11. hétfő, 10:31 )

– Napirend előtti felszólalás –

Köszönöm a szót, Elnök  úr! Tisztelt Ház!

Május 8-án megalakult a Nemzeti Összetartozás Bizottság Autonómia Albizottsága, paritásos alapon, négy kormánypárti, három ellenzéki és egy független képviselővel. Ezt a lépést alapvető nemzetpolitikai okok indokolták. Mára ugyanis nyilvánvalóvá vált minden határon túli magyar politikai szervezet számára, hogy az elszakított területeken élő nemzetrészek megmaradásának és fejlődésének egyetlen garanciája a tényleges és teljes körű autonómia biztosítása. Ez az állítás két szempontból is igazolható. Hivatalos statisztikák alapján, a trianoni békediktátum óta eltelt kilenc évtized alatt az elcsatolt területeken élő magyar nemzetrészek számaránya a teljes lakossághoz viszonyítva a

                       Felvidéken 30 %-ról 10 %-ra,

                       Kárpátalján 31 %-ról 12 %-ra,

                       Erdélyben 32 %-ról 20 %-ra,

                       Délvidéken 28 %-ról 14 %-ra csökkent.

A húsz-huszonkét  évvel ezelőtti rendszerváltozások, a parlamentáris demokrácia bevezetése és a transzatlanti integráció  kiterjesztése térségünkre, nem hozott változást. 1991 és 2001 között több mint 300 ezerrel csökkent az elcsatolt területeken élő magyarok száma. A harmadik évezred első évtizede sem hozott változást, ez a tendencia folytatódott, a pontos adatok még nem ismeretesek.

A fenti állítás másik igazolásául a szomszédos országok elmúlt években folytatott kisebbségpolitikájának elemzése szolgál. Példaként nézzük meg, mi történt a közelmúltban Romániában. Általánosságban megállapítható, a többségi nemzeteknek csak addig van szükségük a magyarokra, amíg a belpolitikában, olcsó ígérgetésekkel, koalíciós partnernek megnyerik, vagy külpolitikai megfontolásokból, jó bizonyítványt akarnak felmutatni a nemzetközi közösség felé. Amint nincs rájuk szükség, ejtik őket, és az ígéreteket azonnal visszavonják.

Tisztelt Képviselőtársaim!

Bármennyire igyekeznek sokan szőnyeg alá söpörni, létezik „megoldatlan magyar kérdés”  Európában. A Lajtától nyugatra és a Kárpátoktól északra, számos helyen megoldották az őshonos nemzeti kisebbségek helyzetét személyi elvű, kulturális vagy területi autonómia biztosításával. Világossá kell tenni, hogy az őshonos magyar nemzeti közösségeknek is alanyi jogon jár az önrendelkezés az utódállamokban. Születésük helye adja meg ezt a jogot: ott születtek, ahol őseik éltek és alkottak évszázadokon át. Falvakat, városokat építettek, gazdag kultúrát teremtettek, és vérükkel védték azt a földet, ahol ma élnek. Joguk van nemzeti identitásuk megtartásával szülőföldjükön teljes életet élni.

E felismerés hozta létre 2005-ben Tőkés László vezetésével a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanácsot, melynek munkájában ma már valamennyi számottevő  határon túli magyar politikai szervezet részt vesz. A Tanács 2011. március elsején Brüsszelben tartott ülésén három mondatos zárónyilatkozatot fogadott el. A nyilatkozat megállapítja, hogy a mai Magyarország határain kívül élő magyar nemzeti közösségek fennmaradásának és fejlődésének egyedüli garanciája a tényleges és teljes autonómia biztosítása:

            –        kijelenti, minden törvényes eszközt felhasználnak, hogy a magyarság e jogos igényének érvényt szerezzenek,

            –       leszögezi, hogy a magyar kérdés ilyen megoldása Európa stabilitása szempontjából elengedhetetlen.

A Kárpát-medencében tehát létrejött a politikai akarat a nemzeti autonómia megteremtésére. Különböző, részben érthető, okok miatt azonban nem mindenhol van ehhez bátorság, kellő elszántság. Nincs megfelelő nemzetközi támogatottság sem. Mindez azonban megteremthető. Ha meg akarjuk őrizni nemzeti létünket, meg is kell teremteni. A mai magyar kormányban megvan a szándék ennek megvalósításához. A Magyar Országgyűlésnek is, a 2010-es kitűnő nemzetpolitikai kezdet után, hozzá kell járulnia ehhez a munkához. Ennek motorja kíván lenni az Autonómia Albizottság. Munkánk támogatásához, pártállástól függetlenül, kérem valamennyi képviselőtársam támogatását!

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

Módosítás: ( 2012. június 11. hétfő, 12:37 )

-A Duna TV Közbeszéd műsorában 2012. május 8-án-

Mit jelent a magyarság?    Mit jelent ma magyarnak lenni?

Sokan feltették már ezt a kérdést az elmúlt században, különösen a harmincas-negyvenes években. A Magyar Szemle Társaság 1939-ben önálló kötetet is szentelt ennek a témának. Több hitelt érdemlő, a lényeget pontosan tükröző válasz született. Mégis érdemes időnként újra foglalkozni ezzel a gondolattal, mert újabb korokban, a belső és külső viszonyok változása következtében a válasz, a definíció egyes részletkérdésekben módosulhat, eltérhet. Az elmúlt hatvan évben nemzetpolitikai szempontból két lényeges változás történt. Rákosi rémuralma és Kádár nemzetpusztító gulyáskommunizmusa következtében (különösen ez utóbbi ludas ebben) a trianoni határokon belül élő magyarság jelentős részében nincs, vagy csak nagyon alacsony szintű a nemzettudat. A másik új körülmény az a tény, hogy egyetlen számottevő nemzetközi erő részéről sincs fogadókészség a határainkon kívül rekedt nemzetrészek sorskérdéseinek megoldására.

Mi tehát a magyar, mit jelent a magyarság az új körülmények között, a XXI. század elején? Kétféle választ adhatunk, attól függően, hogy történelmi távlatokban vagy egy adott korban, vagyis például mai körülmények között vizsgáljuk a kérdést.

Időtől függetlenül igaz az a megállapítás, hogy a magyarság szellemiséget, kultúrát és történelmet jelent egyidejűleg és egymástól elválaszthatatlanul. Mit jelent esetünkben a szellemiség? Hasonló vagy azonos gondolkodásmódot, viszonyulást egymáshoz a magyar társadalmon belül, valamint más népekhez, nemzetekhez, kreativitást, szabadság-szeretetet, sajátos életfelfogást, viszonyulást épített környezetünkhöz és a természethez. Ami a belső viszonyainkat illeti nem vagyunk sem jobbak, sem rosszabbak, mint más fejlett kultúrnemzet. A széthúzás, a pártütés az angol vagy a francia történelemben ugyan olyan gyakori volt mint a magyarban. Ugyanakkor fontos kiemelni, hogy kritikus vagy drámai helyzetekben hihetetlen elszántsággal tudott összefogni a nemzet. Erre legutóbb 1956 felejthetetlen 13 napja adott példát. Amiben azonban különösen kiemelkedünk Európa nemzetei közül, az a befogadó készség és a tolerancia más népek iránt. Ezen a tényen nem változtat sem a volt Kisantant néhány vezető politikusának az elmúlt mintegy száz esztendőben kifejtett, hazugságokon vagy a tények eltúlzásán alapuló propagandája, sem pedig a nemzetáruló Rákosi-Kádár korszak elhallgató, vagy szervilisen a történelmi ellenségeink felé bólogató magatartása sem. Államalapító királyunktól, Szent Istvántól kezdve a kunok, jászok és besenyők betelepítésén keresztül a XIX. század második felében befogadott nagy számú zsidóságig számos példát hozhatunk fel a magyar szellem e pozitív vonásáról. (A második világháború előtt és alatt, a német megszállásig, Magyarországon volt a legbiztonságosabb a zsidóság élete, a német nyomás ellenére sok ezer zsidó, francia, lengyel és más menekült befogadására is sor került. Történelmi tény, hogy ha volt és van is antiszemitizmus Magyarországon, az nagyságrendekkel kisebb, mint sok más európai országban.)

Szabadság és nemzeti függetlenség iránti elkötelezettségünkben csak a lengyelek hasonlíthatók össze velünk Közép-Európában. („Magyar lengyel két jó barát a vívásban és az ivásban.”) Bőven lehetne még sorolni a magyar szellemiség alkotó elemeit, melyet a befogadott népek, népcsoportok magukévá tettek, sőt néhánnyal gazdagítottak is. Egyet szeretnék még kiemelni; a magyar kreativitást. Nobel díjasainktól kezdve, a magyar találmányok, világszabadalmak során át a külföldre került honfitársaink sikeres szakmai pályáján keresztül számos bizonyíték van erre. Találékonyságunkra, helyzetfelismerő képességünkre jellemző egy külföldi, talán német, tréfás fordulat: „Ha egy forgóajtón a magyar lép be utoljára, akkor is biztos, hogy ő fog elsőként kilépni”. Kreativitásunk nagy előny ma, amikor a tudásalapú társadalom fejlődik Európában. Élnünk kell ezzel az adottságunkkal, az oktatásban és a gazdaságpolitikában erre kell helyezni a hangsúlyt.

Amikor második pillérként a kultúrát említem, akkor önkényesen a nyelvet is ide sorolom, bár fogalmilag különböző dolgokról van szó, összekapcsolásuk mégis kézenfekvő. A magyar kultúra gazdag tárházát e helyen lehetetlen felsorolni, de értelme sem lenne. Magyarságunk e jellegzetes ismertetőjegye meglehetősen konkrét és viszonylag jól ismert a világban. A népművészettől kezdve a zenén keresztül az irodalomig büszkék lehetünk sajátos és gazdag kultúránkra. Sajnálatos ugyanakkor, hogy az egyik legnagyobb adottságunkat, nyelvünk hihetetlen gazdagságát kifejező készségben, hangulatok, árnyalatok érzékeltetésében, amely legszebben költészetünkben testesül meg, igazi szépségében nem lehet közkinccsé tenni. Ilyen szempontból lefordíthatatlanok a magyar költészet gyöngyszemei. A művelt magyar ember szókincse többszöröse európai társainál, a költőkről, írókról nem is beszélve.

A harmadik összekötő kapocs magyar és magyar között az idők végtelenségéig a közös történelem. Ez természetesen nem Árpádék honfoglalásával kezdődött, nem is az Ural környéki sztyeppéken, hanem a ködbe vesző távoli múltban, melyről talán soha nem is lesz pontos ismeretünk. Múltunkat azonban már génjeinkben hordozzuk. Hagyományaink, szokásaink, monda- és mesevilágunk mind a közösen megélt történelmet őrzi. Természetesen az írott, jól ismert történelem erősebb érzelmi hatást gyakorol ránk. Ezért is fontos ma leszögezni, hogy bár jelenkori históriánkat a Kárpát medence nyolc országában írjuk, mégis egy és oszthatatlan a magyar történelem, ugyanúgy, mint a három részre szakadt ország esetében is, egy magyar múltról beszélünk. A közös történelem hősi korszakai vagy az együtt elszenvedett sérelmek emléke hihetetlen összetartó erőt jelentenek. Ezért kiemelkedően fontos a történelem tárgyilagos és részletes ismerete, oktatása.

Ha a „mi a magyar, mit jelent a magyarság” kérdésre egy adott korban, egy történelmi időpillanatban keresünk választ, akkor azt kell mondanunk: közös értékrendet, kultúrát és érdekközösséget jelent. A kultúra és az általam ide sorolt nyelv szerepe a közösség-alakításban az idő egy adott metszetében ugyan az, mint bármikor a történetírás során. A szellemiséghez szorosan kapcsolódó, részben annak részét képező értékrend azonban a különböző korokban az eltérő körülmények hatására változhat. Amikor a történelmet „írjuk”, akkor a nemzet szerencsés esetben egy, rossz esetben több érdekközösséget alkot. Mi most abból indulunk ki, hogy egy érdekközösség alakítja sorsunkat, mert a nemzetpusztító és országvesztő belviszályok vagy polgárháborúk elkerülendők, ha nem akarjuk, hogy a herderi jóslat beteljesüljön. Tehát a magyarság definíciója egy adott történelmi pillanatban az általános, örök érvényű meghatározás aktualizálása, konkretizálása.  

Vizsgáljuk meg ezek után, mit jelent ma számunkra a közös értékrend és az érdekközösség. A magyarság mintegy ezer esztendeje a kereszténységhez, azon belül is a nyugati kereszténységhez tartozik. A görög-római „romokon” felépült zsidó-keresztény kultúrát és értékrendet ma európai kultúrának és értékrendnek nevezik. A mi értékrendünk is a közös európai alapokra épül, sőt alaptételei nagyjából megegyeznek az Európai Unióba tömörült nemzetekével. (Hozzátéve, hogy néhányan még bebocsátásra várnak, mint például a horvátok.) Emberi kapcsolataink, viszonyunk egymáshoz és társadalmi környezetünkhöz, valamint a természethez mind a zsidó-keresztény erkölcsön alapulnak, Mózes kőtáblába vésett tíz parancsolatától kezdve Jézus tanításáig. Életünkben meghatározó szerepet játszik a vallás, a haza, a család és az emberi szolidaritás.

A magyarság egy adott történelmi pillanatban: érdekközösség. Egy nemzetet politikailag a közös érdekek kovácsolják össze. A világtörténelem sodrásában a közös érdekek jelentik a megtartó erőt. Mi a magyarság közös érdeke a XXI. század elején, az egyesülő Európa korában? A válasz egy mondatban összefoglalható: a teljes magyar nemzet szellemi és anyagi felemelkedése, kulturális örökségünk megőrzése és továbbfejlesztése, nemzeti önrendelkezésünk és szabadságunk biztosítása. Ez egy általános megfogalmazás, amely szerencsés nemzetek esetében önmagában megállja a helyét. Mi azonban nem tartozunk a szerencsések közé, mert 1920-ban felelőtlen és rövidlátó politikai erők a Kárpát-medence nyolc országában szórtak szét bennünket. Ezért a magyarság közös érdekei csak úgy valósulhatnak meg, ha felszámoljuk a XX. század igazságtalanságát, és újra egyesítjük a teljes magyar nemzetet. Ezt ma úgy fogalmazzuk meg, hogy megvalósítjuk a magyar nemzet határmódosítás nélküli újra egyesítését. Ez ma a közös érdek, ez az összetartó erő.

A teljes magyar nemzet boldogulása érdekében ma ennek kell alávetni minden mást. Az antalli külpolitika hármas célrendszeréből az euroatlanti integrációban való részvételünk lényegében megvalósult. Szomszédságpolitikánkban mindig tekintettel voltunk mások érdekeire, fordítva ugyanez nem minden esetben mondható el. A mára kialakult helyzetben az elszakított nemzetrészek önrendelkezését csak az autonómia valamelyik formája, személyes szabadságát pedig a kettős állampolgárság biztosíthatja. Ezeket az intézményeket haladéktalanul létre kell hozni ahhoz, hogy a végső megoldás eléréséig, a határok lebontásáig, maradjon még magyar a szomszédos országokban.

Ma szociológiailag csak az tekinthető magyarnak, aki ebbe az érdekközösségbe tartozik. Aki ezt az érdekközösséget nem vállalja, az csupán magyar származásúnak tekinthető. A magyarság vállalás kérdése. Vállalni azonban csak a teljes közösséget lehet. A teljes közösséget – rohamos fogyásunk miatt ma már talán csak szimbolikusan – 15 millió magyarnak szoktunk nevezni. E közösségből a szerencsésebb 10 millió tagjai december 5-én csak igennel szavazhatnak a kettős állampolgárságról. Ez a népszavazás ugyanis a szolidaritásról szól, ezért erkölcsi kérdés. Minden más érvelés hamis. Vitatkozni csak az IGEN kimondása után lehet a megvalósítás módjáról.

Budapest, 2004. november

Csóti György
                                                                             
(Megjelent a Magyar Nemzetben 2004.december 3-án)
     

Módosítás: ( 2012. április 20. péntek, 09:21 )

Az első világháborút lezáró versaillesi békerendszer nem csupán mérhetetlenül igazságtalan békediktátum volt a legyőzött központi hatalmak számára, hanem elvetette a XX. század további borzalmainak csíráját. Ebből nőtt ki a fasizmus, erősödött meg a kommunizmus, ezért tört ki két évtized multán a második világháború, ezért halt meg oly sok millió ártatlan ember a „civilizált” világban, a fejlett technikával és tudományos forradalommal büszkélkedő században. A békerendszer legszörnyűbb eleme az 1920. június 4-én aláírt trianoni béke volt. Nem csupán ezer éves történelmi, földrajzi és gazdasági egységet tört darabokra, hanem szétszakított egy nemzetet, mely történelme során már elég véráldozatot hozott ahhoz, hogy végre békében és biztonságban éljen. A világ nem vette figyelembe, hogy miközben saját függetlenségünket védtük, egyben Európát is megmentettük az ázsiai hódítóktól. Ez talán kevésbé róható fel. Az azonban sokkal inkább, hogy országunk kétharmadának elszakítása során a Kárpát-medence közepén elhelyezkedő etnikailag egységes magyar tömbből hatalmas sávokat leszakítottak. Több mint nyolc évtized hol erőszakos, hol békés asszimilációja, az erőszakos be- és kitelepítések, az elvándorlások után a trianoni Magyarország határain körbe még ma is többnyire magyarok élnek. E szörnyű bűnt, mely egyesek részéről talán tudatlanságból eredő félreértés volt, mai napig nem orvosolta senki. (A sors fintora vagy éppen kegyetlensége folytán az eddig egyetlen jóvátételi kísérletre csak a napi politikai érdekeiktől vezérelt „rossz erők” közreműködésével kerülhetett sor a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején. Figyelemre méltó azonban, hogy ezt akkor Nagy-Britannia és Franciaország is jóváhagyta, a terület-visszacsatolásra vonatkozó megállapodásokat aláírta!)

A magyar nemzet szétszakított részei az egész Kárpát-medencében 84 éve kitartóan és elkötelezetten kizárólag békés eszközökkel kívánnak egyéni és kollektív jogaiknak érvényt szerezni. A kommunista diktatúrák évtizedei után a magyar nemzeti közösségek valamennyi utódállamban a parlamentáris demokrácia játékszabályai szerint, jogi eszközökkel és politikai úton akarnak olyan európai megoldásokat elérni, melyet már régen élveznek Európa szerencsésebb felében a dél-tiroliak, a katalánok, a finnországi svédek és így tovább. Soha nem kívántak, és most sem kívánnak olyan módszerekhez folyamodni, mint a palesztinok, a csecsenek, a baszkok vagy mások. Példátlan és csodálatra méltó a magyarok türelme, toleranciája, keresztényi magatartása. Ugyanakkor megdöbbentő a nemzetközi közösség közönye, nemtörődömsége, miközben egyre fogy nemzetünk. Bűnös nemtörődömség ez! Mire vár a világ? Arra, hogy Európa legnagyobb kisebbségi sorsba kényszerített nemzeti közösségei ráébredjenek arra, hogy csak az erőszakos út lehet sikeres? Csak akkor számíthatnak nemzetközi támogatásra, ha a terrorizmus eszköztárához nyúlnak, és esetleg polgárháborút robbantanak ki? Vagy akkor, ha elvándorolnak szülőföldjükről, újkori exodust kiváltva milliók válnak politikai menekültekké, válságot okozva ezzel Közép-Európában?

A magyar nemzeti sorskérdések megoldásának 24. órájába érkeztünk. Sietek leszögezni, hogy senki sem kíván letérni a békés útról, legkevésbé e sorok szerzője. Ugyanakkor kitapintható, érezhető az egyre nagyobb csalódottság, kiábrándulás a tiszteletre méltó, de eddig az alapvető kérdésekben eredménytelen békés módszerekből. Ennek a legkézzelfoghatóbb jele az egyes nemzeti közösségek politikai egységének felbomlása, az új, radikálisabb utak keresése. Minden józan hazai és külföldi politikai erőnek most arra kell törekednie, hogy a ma születő radikálisabb csoportulások se térjenek le a békés útról. Ez egy esetben lehet eredményes és európai (vagyis civilizált és igazságos): ha sikeressé válik a „magyar modell”, amely minden utódállamban más és más, de egyben közös: demokratikus, jogszerű, tehát békés módszer. Ez esetben nem csak fennmaradna a stabilitás Közép-Európában, hanem jó például szolgálhatna itt és a világ minden táján a kisebbségi kérdés békés és igazságos megoldására. Ez az érdeke szomszédainknak, Európának, sőt túlzás nélkül állítható, hogy az egész világnak is. A magyar modell nem csupán a délkelet-európai térségben és a szovjet utóállamokban mutatna új perspektívát, hanem Ázsiában és Afrikában is hivatkozni lehetne rá. Túl optimistának tűnik mindez? Lehetséges, de csak nagyszabású és nemes célkitűzésekkel lehet részsikereket is elérni. Annyi bizonyos, hogy pozitív kisugárzása lenne egész Európára, és már ez is nagy siker lenne.

Mindehhez azonban eredményessé kell tenni a magyar utat. Ennek elengedhetetlen feltétele, hogy az euroatlanti integrációs sikerek után a magyar külpolitika kiemelt feladata legyen szomszédainkat és a nemzetközi közösséget meggyőzni igazunkról és módszereink helyességéről. Igazi és átütő nemzeti összefogásra van szükség, mely kiterjed a Kárpát-medence egészére. Ebben a kérdésben félre kell tenni a csoport- és pártérdekeket, itt nincs helye bal- és jobboldali szempontoknak. A magyar modell sikeressé kell váljon, ez valamennyiünk érdeke. A magyar modell azonban csak módszertani fogalom. Az egyes utódállamokban más és más célkitűzést, más megoldást jelenthet, hiszen csak az eszközökben azonos a magyar út. Ugyanakkor a célkitűzésekben is van egy nagyon fontos közös vonás: minden esetben az autonómia valamelyik formájáról van szó. A Kárpátok koszorújában mindenhol csak a személyi elvű, a kulturális vagy a területi autonómia hozhat megoldást a magyarság számára! Közel egy évszázad történelmi tapasztalata, a jelenlegi helyzet és logikus megfontolások alapján is arra a következtetésre jutunk, hogy a szülőföldön maradást, az egyéni és közösségi boldogulást, a nemzeti önazonosság megtartását csak az autonómia valamelyik formája biztosíthatja. Ahol szórványban él a magyarság ott a személyi elvű és a kulturális, ahol egy tömbben, ott a területi autonómia a megoldás. Csak ez adhatja meg az igazi önrendelkezést, vethet véget a gátlástalan asszimilációnak, a szülőföld tömeges elhagyásának.

Fenti célkitűzések megvalósítását szándékozik elősegíteni a 2004. június 16-án, Nagyváradon megalakult Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács (KMAT). Ez egy sajnálatos kényszerlépés volt, ami azért vált szükségessé, mert a magyar nemzet határokon átívelő egyesítésének az ezredfordulón megkezdett folyamata az elmúlt két évben megtorpant, sőt számos eredménye megsemmisült. A magyar autonómia kérdésével a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) lenne hivatott foglalkozni, melyet azonban a Medgyessy-kormány nem hajlandó összehívni. Még ennél is nagyobb baj, hogy az autonómia kérdésében felborult az 1996-os Magyar-Magyar Csúcson született (látszat) konszenzus. Nyolc esztendővel ezelőtt minden hazai és határon túli magyar parlamenti párt és az akkori szociálliberális kormány külügyminisztere, Kovács László is aláírásával hitelesítette a magyar autonómia-igények megfogalmazását. Hol vagyunk már ettől! Pedig ma, az európai integráció kiteljesedése idején soha vissza nem térő történelmi esélyünk van e nemzetpolitikai célkitűzés megvalósítására. Az utódállamok egy része már tagja az Európai Uniónak és a NATO-nak, a többi szintén oda igyekszik. Magyarország súlya megnőtt, a „házon belüli” érdekérvényesítésre számos lehetőség van, az új tagjelöltekkel szemben pedig feltételként megfogalmazhatóak az európai gyakorlatnak megfelelő, jogos elvárások teljesítése. A KMAT nem akarja, és nem is tudja a MÁÉRT funkcióját betölteni. Azért jött létre, hogy ne veszítsünk több időt autonómia-kérdésben, haladéktalanul lássunk hozzá békés eszközökkel menteni a még menthetőt. Egyelőre csak a legelkötelezettebb határon túli szervezetek tartoznak az alapítók közé, sajnos különböző okok miatt egy-két meghatározóan fontos párt nem tudott jelen lenni Nagyváradon, bár messzemenően egyet értenek a célkitűzéssel. A KMAT várja mielőbbi bekapcsolódásukat a munkába. A Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács csak az autonómia kérdésével foglalkozik, és nyitott minden olyan magyar politikai erő előtt, amelyik célkitűzéseivel azonosulni tud és mentes a szélsőségektől. A 15 milliós magyar nemzetnek alapvető érdeke, hogy minden magyar parlamenti párt csatlakozzon a KMAT-hoz. Ebben az esetben az új szervezetben tudományos műhelymunka folyhatna, míg a megvalósításhoz szükséges politikai tevékenységet eredeti feladatának megfelelően a MÁÉRT végezhetné. Így lehetne sikeres a magyar modell, a békés út.

A kárpát-medencei magyarság megmaradásának esélyei még adottak. Veszteségeink mérhetetlenül nagyok, szívhasogatóan fájdalmasak. De még nem veszett el minden. Soha még nem volt akkora szükség a nemzeti összefogásra, mint ma. Elbuktunk Mohácson, elbuktunk Trianonban. Még egy bukást nem tud elviselni ez a nemzet. Herder jóslata nem válhat valóra! Fogjuk meg egymás kezét, és merjünk ismét nagyok lenni!

Budapest, 2004. június 21.


Csóti György                                          

(Megjelent a Magyar Nemzetben 2004 nyár elején)

Módosítás: ( 2012. március 26. hétfő, 11:55 )

Miért van szüksége a kettős állampolgárságra a Kárpát-medencében élő magyaroknak?
Miért ütközik ez néhány szomszédos állam heves ellenállásába? Van-e máshol is Európában gyakorlat a kettős állampolgárságra? Sérti-e a kettős állampolgárság intézménye az Európai Unió alapelveit?

Ezekre a kérdésekre keresték a választ a nemzet tagjai határokon belül és kívül az elmúlt évtizedben. Most, a nemzetellenes Gyurcsány-korszak végén ismét időszerűvé válik a kérdés, ideje lezárni a 2004. december 5-i nemzeti traumával kezdődő korszakot.

Miért van szüksége az elszakított nemzetrészek tagjainak a kettős állampolgárságra? A válasz nagyon egyszerű: mert nincs hazájuk 90 éve, bár szülőföldjükön élnek (évszázadok óta). Petőfi már 164 évvel ezelőtt megállapította, haza csak ott van, hol jog is van. Az utódállamokban élő magyarok viszont részlegesen jogfosztottak. Szlovákiában az alkotmány úgy kezdődik „Mi, a szlovák nemzet …”, Romániában pedig az áll az alkotmány preambulumában, hogy „Románia a románok állama”. A magyarok és más nemzeti közösségek ezáltal alaptörvényben rögzítetten másodrendű állampolgárok. Jogaikat az úgynevezett többségi nemzetek kényük-kedvük szerint határozhatják meg. Pedig alanyi jogon járna nekik a társnemzeti státus, mint Svájcban, Belgiumban és máshol. Ezt az alanyi jogot a születési helyük adja. Ott születtek, ahol őseik több mint ezer éven át falvakat és városokat alapítottak, kulturális intézményeket hoztak létre, és vérükkel védték földjüket. Nem vándoroltak másik országba, a határokat húzták át a fejük felett, megkérdezésük nélkül. Milliókról van szó, nem néhány emberről. Az alkotmányban kellene rögzíteni mindenhol, hogy a magyarok (és esetleg más nemzeti közösségek is) államalkotó tényezők, valamint a magyar nyelv az adott ország hivatalos nyelve, mint Spanyolországban a katalán vagy Finnországban a svéd.
Erre azonban az utódállamok egyike sem hajlandó. Ezért kell kikényszeríteni mindenhol a teljes körű autonómiát, a személyi elvű, a kulturális és a területi autonómiát, illetve ezek kombinációját. Ezzel sem követelünk többet, mint az élő európai gyakorlatot Dél-Tiroltól kezdve Spanyolországon át a belgiumi németekig. Amíg azonban ezt nem érjük el, nem engedhetjük meg, hogy a szomszédos országokban élő magyarok szülőföldjükön hazátlanok, a mai Magyarországon pedig idegenek legyenek. Lehetővé kell tenni számukra, hogy szülőföldjük elhagyása nélkül valahova tartozzanak hivatalosan is, legálisan, ne csak lelkük mélyén. Emelt fővel, magabiztosan mozoghassanak bárhol Európában és a nagyvilágban. Elsősorban lelkileg van szükségük a magyar útlevélre, de gyakorlati jelentősége is van, elsősorban az Európai Unión kívüli országokban. Duray Miklós már régen szorgalmazza, hogy meg kell szüntetni a határon kívül élő magyarok jogi idegenségét a mai Magyarországon. A kettős állampolgárság ügyében tartott 2004. évi népszavazás kapcsán valamennyi határon túli magyar szervezet az „igen”-t szorgalmazta. A Délvidéken szinte állandóan napirenden van a kérdés. Az alacsony részvételi arány miatt érvénytelen népszavazás is az „igen”-ek többségét hozta, ami mintegy felhatalmazza a következő kormányt, hogy mielőbb kedvező döntést hozzon ebben a kérdésben. Az már részletkérdés, hogy ez a külhoni állampolgárság jár-e szavazati joggal, könnyíti-e a magyarországi munkavállalást, nem uniós országok esetében jár-e előnyökkel az egészségügyi ellátásban. Ezek is fontos kérdések, de nem meghatározóak. A legfontosabb az, hogy a 90 éve kitaszítottságban élő nemzettársaink ismét legitim módon tartozzanak valahova, legyen egy virtuális hazájuk, amelyet Illyés Gyula oly szépen fogalmazott meg a Haza, a magasban című versében. 

Miért ütközik néhány szomszédunk heves ellenállásába a külhoni magyaroknak adandó állampolgárság? Erre a kérdésre is nagyon egyszerű a válasz: az utódállamok többségének 90 éve eltitkolt szándéka a bekebelezett területen élő, milliós nagyságrendű magyar nyelvű és tudatú lakosság asszimilálása. A magyar állampolgárság megadása és az autonómia különböző formáinak megvalósítása ezt a célkitűzést meghiusítaná. Azt is ki kell mondani, hogy elsősorban azért akarják asszimilálni vagy elűzni a magyarokat, mert félnek az 1938 és 1941 közötti határrevíziókhoz hasonló változásoktól. Csak azt nem veszik észre, vagy nem akarják észre venni, hogy erre ma már nem törekszik egyetlen számottevő politikai erő sem. Egyrészt a határmódosítás nem oldaná meg a szórványban élők helyzetét, akik közel a felét teszik ki a határon túl élőknek. Másrészt ma már új lehetőségek nyíltak meg a határok légiesítésével. A régiók Európáját építjük, a nemzetek Európáját, nem a nemzetállamokét. Európát különböző nyelvű és kultúrájú nemzetek alkotják, melyek nem mindig élnek egy ország határain belül, és ezek az új európai rendben jól megférnek egymás mellett, kiegészítik és erősítik egymást. Ez a cél, nem új határok megrajzolása. Ezt kellene tudatosítani a soviniszta szlovák, román és szerb politikai erőkben. Ma a három problematikus szomszédunk közül egyedül Szlovákiával van nagy gond, ahol a három kormánypárt egymással versengve szítja feszültséget a felvidéki magyarokkal és a budapesti politikai erőkkel. Romániában kedvező tendencia kezd kibontakozni, amit azért óvatosan kell kezelni. Szerbia jelenlegi kormánya európai integrációs törekvése miatt most engedékenyebb, a kettős állampolgárság kérdésében pedig már régen kedvezően nyilatkozott felénk. Horvátországnak sincs ez ellen semmi kifogása, Szlovéniában és Ausztriában pedig elenyésző az őshonos magyarság létszáma, ezért ott ezzel a kérdéssel nemigen foglalkoznak. Külön gondot jelent viszont Ukrajna, mely nem ismeri el a kettős állampolgárság intézményét a területén élő mintegy 12 millió orosz ajkú lakosság miatt. Ez esetben valami egyedi megoldást kell majd találni.

Itt mindjárt áttérhetünk arra a kérdésre, van-e példa Európában a kettős állampolgárság engedélyezésére? Kezdjük azonnal szomszédainkkal. Ukrajna és Ausztria kivételével mindenhol engedélyezett, élő gyakorlat a kettős állampolgárság! Mégpedig abban a formában, ahogy mi szeretnénk: szülőföldjük elhagyása nélkül kapnak állampolgárságot azok a külföldön élők, akik az adott ország többségi nemzetéhez tartozónak vallják magukat, beszélik a szóban forgó ország hivatalos nyelvét, és felmenőik legalább egyik ágon állampolgárai voltak annak az országnak. Tehát a külhoni magyaroknak adandó magyar állampolgárság legfőbb ellenzői, Szlovákia és Románia, saját külföldön élő nemzettársainak szemrebbenés nélkül megadja az állampolgárságot. Az Európai Unió országaiban Ausztria,

Németország és Dánia kivételével mindenhol elismerik a kettős állampolgárságot, de az említett országokban is hallgatólagosan eltűrik. Néhány országban, például Portugáliában és Spanyolországban, főleg volt gyarmataikon, millió számra adják meg az állampolgárságot külföldön élő nemzettársaiknak. Szomszédaink közül Románia, Szerbia és Horvátország ugyanezt teszi a vele határos országokban élő román, szerb és horvát anyanyelvűekkel. Ezek alapján megállapíthatjuk, hogy Európában bevett gyakorlat a kettős állampolgárság intézménye. Ebből következik, hogy a határainkon kívül élő magyaroknak megadandó magyar állampolgárság nem sérti az Európai Unió alapelveit. Az Unióban az állampolgárság kérdése a tagországok kompetenciája.

Fenti kérdések megválaszolása után nyilvánvaló, hogy a magyar állampolgárság megadása az elszakított nemzetrészek tagjainak (egyéni kérelmek alapján) csupán a magyar országgyűlés akaratától függ. Bízzunk abban, hogy az új országgyűlésben megszületik ez az akarat, és a trianoni békediktátum 90. évfordulóján nem lesz már, saját akaratán kívül, hazátlan magyar a Kárpát-medencében.

Budapest, 2010. március 27.                                         

Csóti György

(Megjelent a Magyar Nemzetben 2010. április12-én)

Módosítás: ( 2012. március 26. hétfő, 11:56 )

Az első világháborút lezáró igazságtalan versailles-i békediktátumok kezdettől fogva magukban hordozták a következő világháború csíráit. Sokmillió ember került idegen fennhatóság alá, a határok meghúzásánál az etnikai viszonyokat teljesen figyelmen kívül hagyták, soha nem létezett államközösségeket tákoltak össze. Alig húsz év múlva bekövetkezett az újabb világégés. De a győztesek nem tanultak. Megerősítették a korábbi igazságtalanságokat, sőt néhány esetben még tetézték is azt. Az újabb revízióra törekvést Németország beépülése a transzatlanti közösségbe, és Közép- valamint Kelet-Európa szovjet megszállása, a kommunista diktatúra akadályozta meg. Azonban a szovjet rendszer összeomlása után azonnal felszínre törtek a problémák, szétestek a mesterséges államalakulatok, a kisebb nemzetek egyre-másra visszanyerték függetlenségüket, vagy más módon éltek önrendelkezési jogukkal. Úgy tűnik, a világ lassan mégis csak tanul a történelmi hibákból. Közép-Európában, a balkáni háborút kirobbantó szerbektől eltekintve, már csak a magyar kérdés nincs megoldva.

1920. június 4-én a trianoni békediktátum a több mint ezer éves Magyarországot megfosztotta területének és lakosságának kétharmadától. Minden harmadik magyar idegen fennhatóság alá került saját szülőföldjén. Több mint egymillió magyar az új határ mentén, egy tömbben élve vált idegen ország lakosává. Ilyen mértékű igazságtalanság egyetlen nemzetet sem ért Európában, sőt talán a világon sem. Ennek ellenére a magyarság az elmúlt 88 évben következetesen csak békés úton, a politika eszközeivel kísérelte meg az igazságtalanságot orvosolni. A két világháború között diplomáciai úton elért határrevízióval, 1990 után pedig az adott országon belül, az európai jogrendnek és gyakorlatnak megfelelő önrendelkezés biztosításával. Kísérletei mindeddig eredménytelennek bizonyultak. Látva más nemzetek sikereit, ahol többnyire erőszakos eszközöket alkalmaztak, e törekvések kényszerű nemzetközi támogatását, fordulóponthoz érkezhet a kárpát-medencei magyarság. Ha nem változnak a külső körülmények, két lehetősége van: erőszakos eszközökhöz folyamodik, vagy tömegesen elhagyja szülőföldjét. Egyik sem kívánatos, és mindkettő biztonságpolitikai kockázatot jelent Európa számára. Van azonban egy harmadik megoldás is: egységes magyar akarattal és európai együttműködéssel teljes körű autonómiát biztosítani a kárpát-medencei őshonos nemzeti kisebbségeknek.

A rendszerváltozás kezdetén nagyon sokan hittünk abban, hogy az euroatlanti integráció jobb feltételeket teremt majd a magyarság sorskérdéseinek megoldásához. Ebben súlyosan csalatkoznunk kellett. Mielőtt azonban az integrációs szervezeteket elmarasztalnánk, azonnal le kell szögezni, hogy elsősorban magunkat okolhatjuk a kialakult helyzetért. Mert igaz ugyan, hogy az Európai Unió elsősorban az egyéni emberi jogok érvényesülését kéri számon, és saját megfogalmazása szerint a kisebbségi kérdést „nemzeti hatáskörben” hagyta, de ha egy nemzeti kisebbség érdekeit határozottan és keményen képviselték valahol, akkor a nemzetközi közösségnek oda kellett figyelnie, és előbb-utóbb jóvá kellett hagynia az önrendelkezés érvényesülését. Dél-Tiroltól kezdve Észak-Írországon át Koszovóig lehet sorolni a példákat az elmúlt hatvan évből. A rendszerváltozás kezdete óta a jobboldali kormányok mérsékelten, a baloldaliak egyáltalán nem képviselték az összmagyarság érdekeit, a Gyurcsány-kormány pedig egészen a haza- és nemzetárulásig ment el. A határon túli magyarság politikai szervezetei is többnyire visszafogottan, sokszor a rossz történelmi tapasztalatok miatt félve lépnek fel érdekeik érvényesítéséért. Tudomásul kell venni, hogy csak akkor figyel ránk a világ, ha hangosan és keményen követeljük jogainkat. A közelmúltban az ECHO televízió Unió című műsorában Hans-Gert Pöttering, az Európai Parlament elnöke azt mondta, ha valamelyik tagországban nem érvényesülnek a nemzeti kisebbségek jogos követelései, akkor „be kell hozni a problémát az Európai Parlamentbe”. Hasonlóan nyilatkozott korábban ugyanebben a műsorban két másik közismert európai politikus, Elmar Brok és Ingo Friedrich is. Mások soha nem fognak szólni az érdekünkben, nekünk kell felemelni a szavunkat.

Ezzel szemben mi a helyzet ma a Kárpát-medencében? Nyolc országban tizenhatféleképpen politizálnak alapvető nemzeti kérdésekben a magyarok, ha csak a legfontosabb pártokat számolom. Szomszédainkkal ellentétben nem lépünk fel egységesen sem a bilaterális, sem a multilaterális kapcsolatokban. Állandóan figyelemmel vagyunk szomszédaink érzékenységére, négy országban pedig ennek épp az ellenkezője igaz. Most éppen Szlovákiában dúl a magyarellenes hisztéria. Egy európai uniós országban. A nemzetközi gyakorlatban példátlan sértéseket nyel le a magyar kormány, az országgyűlés és az egész nemzet. A felvidéki magyarság sorozatos jogsértéseket szenved el, a Benes dekrétumok megerősítésével nyilvánvalóvá vált, a szlovák politika célja 1920 óta változatlanul a magyarság teljes felszámolása az új keletű államban. Autonómiáról beszélni hazaárulást jelent Pozsonyban. Pedig többről is beszélhetnénk. Határmódosítást követelhetnénk, megalapozottan és jogosan. Ha 1920-ban Trianonban a wilsoni elveket követték volna, a Csallóköz és egy hosszú sáv Kassáig ma Magyarország lenne, mint ahogy az is volt mindig. A felvidéki magyarság túlnyomó többsége ma is a jelenlegi határ mentén él. Ha visszaadnák e területet Magyarországnak, teljesülne a szlovák vágy, a tiszta nemzetállam. De nincs ma egyetlen számottevő magyar politikai erő, amely határmódosítást követelne. Egyrészt nincs rá nemzetközi fogadókészség, másrészt nem oldaná meg az egész Kárpát-medencében a magyar nemzet egyre tragikusabb helyzetét. A megoldás a határok valódi lebontása és minden nemzet teljes egyenjogúsága lenne. Tulajdonképpen a magyarság és az egész térség számára az lett volna jó, ha az Osztrák-Magyar Monarchia nem felbomlik, hanem átalakul. Dualizmusból konföderációvá, mely idővel föderáció irányába fejlődhetett volna. A Duna völgye lehetett volna a mai Európai Unió bölcsője. (Kossuth Lajos után szabadon.) Most fordítva halad a történelem, mi csatlakozunk a földrész nyugati felén létrehozott integrációba. Ezzel nem is lenne semmi baj, ha ez a teljes egyenjogúság jegyében folyna. Az új nemzetállamokban azonban másodrangú állampolgárként kezelik az őshonos nemzeti kisebbségeket (melyek a szomszéd országban többséget alkotnak!), néhány helyen pedig teljes felszámolásukra törekednek. Ezért elengedhetetlenül szükséges a teljes körű autonómia, a személyi elvű, a kulturális és a területi autonómia biztosítása számukra. Ezt a mindenkori magyar kormánynak és minden felelős magyar politikai erőnek követelni kell, feltétel nélkül és haladéktalanul. Meg kell állítani a Slota féle kalandorokat és a Fico-féle sovinisztákat. Ezt elszántan és következetesen kell tenni, akkor Európa felfigyel ránk, és sokak segítségére számíthatunk. Nem követelünk ugyanis többet, mint ami számos európai országban már működik. Az európai gyakorlatot szeretnénk megvalósítani a Kárpát-medencében.

Ezen új magyar nemzetpolitika zászlóvivője egy mielőbb megválasztandó új magyar kormány kell legyen, szorosan együttműködve a mindenkori ellenzékkel és az elcsatolt területek magyar politikai erőivel. Hét szomszédunk közül várhatóan „csak” kettővel vagy hárommal kell majd felvenni a harcot, a politikai harcot, de elszánt és következetes küzdelem esetén győzelmünk nem lehet kétséges. Győzelmünk az európai gyakorlat győzelme lesz, és a térség valamennyi nemzete számára előnyös megoldást hoz: stabilitást, nyugalmat, prosperálást. A kezdeti nehézség után ezért számíthatunk egyre szélesebb támogatásra. Vesztesek csupán a nacionalisták, a soviniszták és a fajgyűlölők lesznek. Újjászületik kontinentális méretekben a Szent István-i gondolat: a sokszínűségében erős birodalom, a régiók Európája. Ha azonban a magyar politikai erők nem ismerik fel végre az összefogás és a kemény fellépés szükségességét, akkor nem sok esélyünk marad a Kárpát-medencében. Kárba vész a több mint ezer éves küzdelem, elveszünk a népek tengerében, a maradék-országot pedig bárki kénye-kedve szerint megalázhatja. Bízom abban, erre nem kerül sor.

Csóti György

Budapest, 2008. november 1.

(Megjelent a Magyar Hírlap 2008. november 17-i számában)