Nem kegyes a sors hozzánk. Nem mennek jól a dolgaink a nemzetpolitika területén. A kormány vívja a gazdasági-pénzügyi szabadságharcát, a „sértett” multinacionális cégek és bankok hátországai, valamint politikai ellenfeleink pedig acsarkodnak. Méltánytalanul rossz az ország nemzetközi megítélése. Nemzeti érdekérvényesítő képességünk, az elmúlt több mint két évtized távlatában, a mélypontra süllyedt. Ugyanakkor több mint hatvanöt éve nem volt olyan nemzeti elkötelezettségű kormány, ráadásul teljes felhatalmazással a háta mögött, mint ma.
Mi akkor a baj itthon? A széthúzás, a megosztottság, a jó szándékú, de szerteágazó erőfeszítések. A magyar nemzetpolitika szekerét, Tőkés László szóhasználatával élve, több irányba húzzák. A szekér recseg-ropog, és a két évvel ezelőtti nagy lendületet követően, jelenleg egy helyben toporog. Pedig ha minden jó szándékú paripa egy irányba állna a szekérrúd mellé, száguldana a nemzet hintója. Mi magyarok még mindig nem értettük meg, hogy egységben az erő. Pedig Szabó Dezső óta sokan tudják, hogy „minden magyar felelős minden magyarért”, de kevesen cselekednek e szerint.
Minderre persze van magyarázat, de ezen már túl kell lépni. Az elszakított nemzetrészek, a második világháborút követően, közel fél évszázadig teljesen magukra voltak hagyva, üldözésnek, kirekesztésnek, sokszor fizikai megsemmisítésnek voltak kitéve. A rendszerváltozás utáni első húsz év magyar kormányai részben nem tudtak, részben pedig nem akartak eltökélt lépéseket tenni a nemzet határokon átívelő újraegyesítése érdekében. Ilyen körülmények között érthető, de nem elfogadható, hogy az utódállamokban élő magyar nemzetrészek önrendelkezés iránti igénye folyamatosan csökkent. Politikai pártjaik, a kisebb engedmények reményében, a többségi hatalommal inkább együttműködésre, semmint konfrontációra törekedtek. Ma már látható, hogy ez zsákutca volt. Az irányváltás azonban nem megy könnyen. Világossá kell tenni a szomszédos országokban élő „többségi” nemzeteknek, hogy a „többségi” megjelölés nem minőségi kategória, hanem csupán mennyiségi, melyet a XX. század történelmi sorsfordulói hoztak létre. Az utódállamokban élő magyar nemzetrészeknek alanyi jogon jár az önrendelkezés. Ez a jog születési helyükből ered. Ott születtek, ahol ma élnek, ahol őseik évszázadokon, évezreden keresztül falvakat, városokat hoztak létre, kulturális intézményeket létesítettek, és vérükkel védték szülőföldjüket. Ez kell legyen a „kisebbségi” politizálás alapja. A sikerhez azonban teljes nemzeti egységre van szükség. A különböző irányzatoknak egyetlen gyűjtőpártban, vagy választási koalícióban kell egyesülniük minden szomszédos országban. Többpártrendszernek csak területi autonómia megvalósulása esetén van helye. Tudatosítani kell szomszédainkkal, hogy együttélésre vagyunk ítélve a Kárpát-medencében; a barátság, az együttműködés jobb az ellenségeskedésnél, ezt ezeréves közös történelmünk is igazolja. Rá kell bírni őket, hagyjanak fel a megszerzett területeken élő magyar nemzeti közösségek teljes felszámolásának titkolt szándékával. Európának rá kell jönnie, a „magyar kérdés” még nincs megoldva. A megoldás módja a Lajtától nyugatra és északra megvalósult személyi elvű, kulturális és területi autonómiákban, illetve ezek kombinációjában keresendő. Ennek csak egy alternatívája van: az alkotmányban rögzített társnemzeti státus.
Rendet kell tenni az „anyaországnak” nevezett mai Magyarországon is a nemzetpolitikában. (Az „anyaország” kifejezés azért helytelen, mert azt a látszatot kelti, mintha a szomszédos országokban élő magyarok innen vándoroltak volna ki.) A kormányzati, a parlamenti és a civil szférának egy irányba kell haladnia. Fel kell hagyni azzal a hamis és megalkuvó állásponttal, mely szerint az elszakított nemzetrészek majd eldöntik mit akarnak, a budapesti politika pedig támogatja azt. Ha így gondolkodunk, a magyar nemzet egységét tagadjuk. Közösen kell elhatároznunk célkitűzéseinket, melynek megvalósítása az egyes területeken más és más módon jöhet létre. Az összehangolt politika fórumai a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT), a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF) és a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács (KMAT). Az elmúlt esztendőben a MÁÉRT plenáris ülése elfogadta az új magyar nemzetpolitikai stratégiát. Ez a kiinduló pont jelenleg, ezt kell lebontani, értelmezni a helyi sajátosságok szerint. Ennek helyi megvalósítását támogatja, segíti a mindenkori magyar kormány. A körülmények változásával ez a koncepció természetesen változtatható, de csak közös akarat szerint. A hangsúly mindig a teljes kárpát-medencei magyar nemzeti egységen van.
Még nem késő, de az utolsó pillanatban vagyunk. Ha nem születik meg hamarosan a teljes magyar nemzeti összefogás, akkor tovább sodródunk a herderi jóslat beteljesedése felé. (Emlékeztetőül: 1991 és 2001 között több mint 300 ezerrel csökkent az elcsatolt területeken élő magyarok száma. A harmadik évezred első évtizede sem hozott változást, ez a tendencia folytatódott, a pontos adatok még nem ismeretesek.) Örök igazság kell legyen: minden magyar felelős minden magyarért. Hiszem, hogy erre most már mindenki rájön. Ez esetben Európa sem hagyhatja figyelmen kívül a 15 milliós magyar nemzet akaratát, hiszen nem akarunk mást, mint a jól bevált európai gyakorlatot honosítani a Kárpát-medencében. Végül szomszédaink is belátnák, közös hazánk, Közép-Európa ilyen feltételek mellett, és csak ilyen feltételek mellett, virágzó régiója lehet az egyesült Európának.
Budapest, 2012. nyarán
Csóti György
országgyűlési képviselő
Megjelent a Magyar Nemzetben 2012. szeptember 4-én
Módosítás: ( 2012. szeptember 04. kedd, 21:06 )