Ismét az MDF–SZDSZ-paktumról

A KORMÁNYPÁRTOT A LEHETETLEN BELPOLITIKAI KÖRÜLMÉNYEK KÉNYSZERÍTETTÉK EGYEZSÉGRE

Antall és Tölgyessy

Nagy érdeklődéssel olvastam Fricz Tamás kitűnő politológus írását (Ki irányította a rendszerváltást?) a Magyar Nemzet május 16-i számában. A cikk első felével (Nyomásgyakorlás glaszékesztyűben – Sorosnak megtetszett az állami vagyon közcímek alatt) teljes mértékben egyetértek, csupán az utolsó mondattal szállok vitába, és néhány ellenvéleményt fogalmazok meg a második részben foglaltakkal szemben.

Az ominózus mondat így hangzik: „A globális hálózat azt is elérte, hogy a számukra kedves, mert neoliberális és globalista nézeteket valló, de ellenzékbe kerülő SZDSZ-szel a kormánynak egyfajta sajátos paktumot kellett kötnie.” Az MDF-et, élén Antall Józseffel, nem a globalista erők kényszerítették az elhíresült paktumra, hanem a kialakult lehetetlen és vállalhatatlan belpolitikai körülmények. Az igaz, hogy a „globális pénzügyi guruk”, élükön Soros Györggyel, megpróbálták zsarolni Antall Józsefet, aki azonban keményen ellenállt, visszautasította, ahogy Fricz Tamás is írja, az állami vagyon átjátszásra vonatkozó Soros–Sarlós-javaslatot. Soros azzal is előállt, hogy az MDF és az SZDSZ kössön nagykoalíciót. Antall ezt még határozottabban elutasította. (Tréfásan magunk között azt mondta, ha ez létrejönne, a kormányüléseken tettlegességig fajulnának a viták.)

Fontos megemlíteni azt is, hogy az államadósság átütemezéséhez vagy (részleges) elengedéséhez informális úton segítséget kért Helmut Kohl német kancellártól, aki diplomatikusan kitért ezelől, a Fricz Tamás által leírt globalista érdekeket – önként vagy kényszerből – vállalva. (Biztosan nem a szíve szerint döntött, mert nagyon szimpatizált a magyarokkal, és Antallal kitűnő kapcsolatot ápolt.)

Az MDF–SZDSZ-paktum megkötésének az volt az igazi oka, hogy nélküle kormányozhatatlan lett volna az ország. 1989 nyarán, a kerekasztal-tárgyalások során a teljes ellenzék abban gondolkodott, hogy valószínűleg nálunk is a lengyel modell fog megvalósulni, vagyis a kommunisták csak részben engedik át a hatalmat a tervezett országgyűlési választások alkalmával. A Lengyel Egyesült Munkáspárt olyan egyezséget kötött ellenzékével, miszerint a szejm képviselőinek csak 35 százalékát választják szabadon, a többi mandátum a kommunisták kezében marad. Ezért a lehető legtöbb törvényt kétharmadosként rögzítették. Amikor azután kiderült, hogy valódi szabad választások lesznek, már késő volt. Kétharmados gazdasági törvények, köztük az ország éves költségvetése (!), lehetetlenné tették volna a kormányzást 59 százalékos többséggel, már az év végi költségvetésnél bukott volna a kormány. Antall előre látta, ha nyerünk, csapdába kerülünk.

Nagykoalíció szóba sem jöhet, de a kialakult helyzetben az SZDSZ állandóan zsarolhatja a kabinetet. (Télen már tudni lehetett, ez a két párt lesz a legerősebb, a kérdés csak az volt, melyik győz.)

Soha nem felejtem el, valamikor 1990 januárjában Bécsből jöttünk haza Antall-lal kettesben, útközben kérdezte tőlem: „Mit szólnál, ha győzelmünk esetén a kétharmados törvények észszerű mértékre csökkentéséért az SZDSZ-nek ajánlanánk a köztársasági elnöki pozíciót?” De, tette hozzá gyorsan, kizárólag Göncz Árpád személyében. Gönczhöz akár barátinak is mondható viszony fűzte közös kisgazdagyökerük és 1956-os szerepvállalásuk okán. Sajnos mégsem ismerte eléggé, nagyot csalódott benne, de ez egy másik történet. A lényeg az, hogy a paktum ezért köttetett. Kétharmados törvények csökkentése fejé­ben Göncz Árpád nagyon kevés hatáskörű, „közepesen gyenge” köztársasági elnök. Ez volt az alku.

A megállapodás további fontos elemeket is tartalmazott, melyek a kormányzás stabilitását garantálták. Ilyen volt a konstruktív bizalmatlansági indítvány, mely biztosította, hogy a kormányfőt csak egy másik kormányfőjelölt megválasztásával lehet megbuktatni. Ez biztosította Magyarországon az első húsz évben a politikai stabilitást, minden kormány kitöltötte a négyéves ciklust, egyedüliként az egész közép- és kelet-európai térségben. Ez nekünk sok előnyt jelentett a nemzetközi mezőnyben.

További vitám Fricz Tamással a Forradalom kiegyezés útján című résszel kezdődik. Nem vagyok biztos abban, hogy a kádári gulyáskommunizmusban elpuhult, a tízéves várakozások után megszerzett Trabantok és a néhány száz négyzetméteres hétvégi telkek bűvöletében élő lakosság 1989-ben kiment volna a barikádokra, nem beszélve a vérontásról. Harminc évvel ezelőtt más volt a helyzet, mint 1956-ban, az embertelen, gátlástalan diktatúra idején. A rendszerváltoztatás valóban egy társadalmi elit műve volt, a lakosság élénk, de nem aktív érdeklődése mellett. Ezt igazolják az 1990-es választások részvételi arányai is: 65 százalék az első, 45 százalék a második fordulóban. Nem, mondjuk, 95 és 85, hanem sokkal kevesebb. Nem hiszem, hogy sokan igazi forradalmi hevülettel az utcára mentek volna. Abban igaza van a szerzőnek, hogy a kommunisták tudatosan és sikeresen átmentették a hatalmukat, először pénzügyi-gazdasági területen, majd 1994-ben a rendszerváltozástól csodákat váró, de törvényszerűen csalódott választópolgárok jóvoltából, az áruló „szabad demokraták” asszisztálásával.

Antall József frappáns mondata, a „Tetszettek volna forradalmat csinálni” nagyon is találó volt. Tény, ő nem volt véres áldozatokat követelő fordulat híve. De egy-két forróvérű fia­talt leszámítva más sem. Emberáldozat nélkül gondolta végigvinni a fordulatot. Az Antall-kormány, Fricz Tamással egyetértve, kiépítette a parlamentáris demokráciát, létrehozta a jogállamiságot, megteremtette a demokrácia intézményrendszerét. Sajnos elbukott a történelmi igazságtétel és lusztráció, valamint egy igazi, igazságos kárpótlás, de mindez elsősorban belső okok miatt történt.

Az igazságtételt a volt MDF-es Sólyom László vezette Alkotmánybíróság kaszálta el. Az a vád sem állja meg a helyét, hogy „nem építette le a posztkommunizmust, s hagyta, hogy a diktatúra emberei velünk maradjanak”. A kormánynak nem volt MSZMP-s tagja, az új vezetők kinevezése is messzemenően mellőzte a volt pártkádereket. Az államigazgatásban valóban megmaradt elég sok „régi ember”, de pótlásuk az első években, egy csapásra, lehetetlen lett volna. Egyszerűen nem volt megfelelő képzettségű szakember ezen a területen. Összeomlott volna az államigazgatás.

A Szabad Demokraták Szövetsége pártként nem tudta befolyásolni az Antall-kormány működését, csak megbuktatására tett sikertelen kísérletet a taxisblokád néven elhíresült akciójával 1990 őszén. Igaz, Göncz Árpád révén sikerült megakadályozni egy demokratikus médiatörvény megalkotását, és többek között ezzel életben tartotta a posztkommunista, neoliberális médiabirodalmat. Ez nagy károkat okozott.

Mindezt azért gondoltam elmondani, mert Fricz Tamáshoz hasonlóan és is belülről, aktív résztvevőként éltem át a rendszerváltoztatást. Kérem, nézzék el ezt nekem.

1990. április 8-án

Harminc esztendővel ezelőtt

  1. április 8-án, több, mint négy évtized kommunista diktatúra után tartott első szabad parlamenti választások során történelmi győzelmet aratott a Magyar Demokrata Fórum. Emlékezzünk néhány fényképpel erre a felemelő napra.

Figyelem! Ez egy Bismarck idézet…

Kedves Barátaim,

egy kanadai magyar barátom talált rá az  alul  látható Bismarck idézetre.
A XIX. század második felében Németországot egyesítő kancellár a történelem legkiemelkedőbb személyiségei közé tartozik. Jól ismerte, és nagyra értékelte a magyarokat, még a nyelvünket is beszélte valamilyen szinten. Trianon évében, az országcsonkítás századik évfordulóján, Otto von Bismarck gondolatai, véleménye hazánkról, nemzetünkről, akár hivatkozási alapot is jelenthetnek történelmi elemzésekben, értékelésekben.z

“HA ENGEM AZ A SZERENCSÉTLENSÉG ÉRNE, HOGY OSZTRÁK CSÁSZÁR LENNÉK, ÚGY MÁR MÁSNAP PESTRE KÖLTÖZNÉK.
HUSZÁRUNIFORMIST ÖLTENÉK, MAGYARUL SZÓLNÉK ÉS MINDENT MAGYARORSZÁGHOZ CSATOLNÉK, AMI A KORONA RÉSZE.
MAGAM ÁLLNÉK AZ ORSZÁGGYŰLÉS ÉLÉN, KIZÁRÓLAG AZZAL EGYEZTETNÉK ÉS NYILVÁNVALÓVÁ TENNÉM AZON EGYSZERŰ HELYZETET, HOGY A MAGYAR KIRÁLYI CÍM A LEGELSŐ A MÉLTÓSÁGOK KÖZÖTT. A TÖBBI RÉSZEK CSAK EZEK TARTOMÁNYAI.”

OTTO VON BISMARCK

Közép-európai rendszerváltozások harminc év távlatából

Kedves Barátaim,

csatoltan küldöm a mai Magyar Nemzetben megjelent írásomat.

Miután baráti és ismerősi körömben sokan részt vettek ilyen vagy olyan formában a rendszerváltoztatás folyamatában, akár vitaindítónak is tekinthetitek ezt a cikket. Kötelességünknek tartom ugyanis, hogy emlékeinket, élményeinek és véleményünket írásban is rögzítsük, mert a történelem mozaikokból áll össze. Azok a mozaikdarabok, melyekre sokan ugyanúgy emlékeznek, az biztosan úgy történt.

A többiről meg vitatkozzanak a történészek, akiknek mi tesszük lehetővé a múlt leírását. Még nem késő, ragadjon mindenki tollat, illetve korszerűbben fogalmazva, billentyűzetet.

Szívélyes üdvözlettel:

Szignó

Csóti György

igazgató

 

Történelmi előzmények és a Nyugat reagálása

Harminc év távlatából már lehet, és érdemes is értékelni, mi történt a XX. század utolsó évtizedében Közép-Európában, milyen sorsfordító történelmi események zajlottak le térségünkben, milyen hatással volt mindez jelenünkre és jövőnkre, milyen változásokat eredményezett a kommunista rendszer összeomlása a világpolitikában. Még nagy számban élnek akkori főszereplők, sőt sokan közülük ma is aktív résztvevői a közéletnek. Érdemes lenne mindenkinek tollat ragadni. A rendszerváltoztatás egykori napszámosaként kísérletet teszek egy rövid elemzésre, értékelésre.

A harminc évvel ezelőtti közép-európai történelmi változásokat két nagy folyamat előzte meg, készítette elő: egy politikai-társadalmi és egy gazdasági eseménysor. 1956 Budapest, 1968 Prága, 1980 Varsó három halálos csapást jelentett a szovjet tömbön, soha be nem gyógyuló réseket a népek börtönén. A magyar, cseh(szlovák) és lengyel nemzet kétségbe vonhatatlanul kifejezte szabadságvágyát, megmutatta, hogy bármilyen áldozatra képes függetlensége visszaszerzéséért és a demokratikus jogállam megteremtéséért. Rámutattak a szovjet-kommunista diktatórikus rendszer álságos voltára, embertelenségére, elvetemültségére. Az úgynevezett eurókommunizmus megtorpant Nyugaton. Még nem mindenki, de már sokan csalódtak ott is Moszkvában. Figyelemre méltó a Budapest-Prága-Varsó eseménysor összefüggésében Antall József miniszterelnök 1990 őszén zárt körben tett jóslata: Magyarország, Csehszlovákia és Lengyelország lesznek az első országok, amelyeket teljes jogú tagként felvesz az EGK (ma EU) és a NATO. Ez utóbbi esetében szó szerint így is lett, annyi különbséggel, hogy a később kettévált Csehszlovákiából csak Csehország került be 1999-ben az észak-atlanti védelmi szervezetbe, mert Meciár Szlovákiája érdemtelenné vált erre. Az Európai Unió esetében kilenc másik országgal együtt nyertük el a teljes jogú tagságot, de ez nem a felkészültség okán történt, hanem ennek geopolitikai okai voltak.

A másik nagy folyamat a gazdasági eseménysor. A magántulajdon felszámolása a szovjet tömbben, a mezőgazdasági termelők, a parasztság földönfutóvá tétele, az ipar és a kereskedelem szétverése, a teljes gazdasági élet centralizálása, pártirányítás alá helyezése, az úgynevezett szocialista tervgazdálkodás bevezetése megalapozta a teljes gazdasági csőd bekövetkezését. Az ötvenes és hatvanas években még úgy ahogy vegetáltak a szocialista-kommunista modellek, de már a hetvenes években valamennyi csatlós állam elindult a lejtőn. A kezdődő agóniát többnyire másként kezelték. A két véglet Magyarország és Románia volt. Kádárék a „gulyáskommunizmust” választották, mérhetetlenül eladósították az országot, 1990-ben 21 milliárd dollár adósság terhet hagytak hátra az első szabadon választott kormánynak. Ceausescu ezzel szemben minden korábbi adósságot visszafizetett, aminek következtében a nép szó szerint éhezett, a XX. század Európájában elképzelhetetlen nyomorban élt. És akkor jött Ronald Reagan. Csillagháborús tervével padlóra küldte a Szovjetuniót. Az esztelen fegyverkezési és űrkutatási versenyben összeomlott a világ első kommunista államának, a bipoláris világ nyersanyagokban, természeti kincsekben, területben és lakosságszámban gazdag országának gazdasága. A terv egyik legismertebb támogatója a magyar születésű, és magát haláláig magyarnak valló fizikus, Teller Ede volt. A hidrogénbomba atyja szó szerint rábeszélte az amerikai elnököt a csillagászati költségekkel járó programra. Biztosította Reagant, hogy a szovjeteknek nincs megfelelő technikai eszközük a  versenyben maradáshoz, anyagi erőforrásaik pedig már kimerültek. Az elnök hallgatott a magyar fizikusra, és igazuk lett, a Szovjetunió térdre rogyott.

Mindezek azonban csak a megfelelő előfeltételek voltak. A térség népeinek a szabadságvágya és bátorsága kellett ahhoz, hogy megváltozzon a világ Közép- és Kelet-Európában. Ismét a lengyelek és a magyarok vállalták az úttörő szerepet. Mindkét modell a békés átmenetet tűzte ki célul. A lengyelek korábban kezdték, de lassabban haladtak, a magyarok később indultak, de 1989 őszén már az élre törtek. Nem felelnek meg a valóságnak azok az összeesküvés-elméletek,
melyek azt sugallják, a térségbeli rendszerváltozások nagyhatalmi megállapodások alapján jöttek létre, és kívülről vezényelték. A sokszor hivatkozott máltai csúcs (1989.december 2-3-án Málta szigete mellett egy hajón találkozott George Bush és Mihail Gorbacsov) csak az események követése és közös értékelése volt. Semmiképpen sem generálója és irányítója. Jelentősége abban áll, hogy megüzenték a világnak, a békét nem veszélyeztetik, egyikük sem avatkozik be közvetlenül a folyamatokba. Ezáltal történelmi jelentőségű volt a találkozó, mert gyakorlatilag a hidegháború végét jelentette. Itt kell azonban megemlíteni, hogy a Nyugat közvetve azért folyamatosan „beavatkozott”, egy részt különböző módokon támogatta a demokratizálódási folyamatot, másrészt azonban, és ezt viszonylag kevesen tudják, lassítani akarta a rendszerváltoztatások folyamatát, a szovjet tömb teljes szétesését, mert nem volt felkészülve az új világrend kialakulására, félt az évtizedek alatt kialakult egyensúly felbomlásától. Bármilyen hihetetlen, de én több esetben szem- és fültanúja voltam, nyugati vezetők kértek bennünket, ne rohanjunk előre, csak szépen lassan haladjunk, akár megállhatunk egy időre. De mi, közép-európai rendszerváltoztatók, nem álltunk meg, gyorsítottunk. Többnyire békés úton, jó és kevésbé jó, néha rossz kompromisszumokkal, esetenként hibákat is vétve. De haladtunk. Látva ezt, nyugati barátaink is váltottak. Felgyorsították az úgynevezett működőtőke térségünkbe irányítását, oroszlánrészt kihasítva valamennyi ország privatizációs folyamatából. Sajnos kijelenthető, hogy Lajtán túli barátaink nagy része az összeomló szocialista tervgazdálkodás romjain többnyire csak saját pénzügyi-gazdasági haszonszerzésükre törekedtek. Érthető, de nehezen elfogadható magatartás, ha európai értékrendben, emberi szolidaritásban gondolkodunk. Számos példa lenne itt felhozható, de csak egyet említek. Az osztrák „sógorok” felvásárolták a magyar cukoripart (kényszerprivatizáció!?), majd bezárták a gyárakat és elkezdték exportálni felénk Ausztriában gyártott cukoripari termékeiket.

Mindez szomorú és sajnálatos, de az adott helyzetben többé-kevésbé érthető volt részünkről, hogy így cselekedtünk. Azért mondom, hogy többé-kevésbé érthető, mert a történelemben példátlan feladat előtt álltunk. Egyidejűleg kellett kommunista diktatúrából demokratikus jogállammá, parlamentáris demokráciává átalakulni, és a működésképtelen szocialista tervgazdaságból szociális piacgazdaságot varázsolni. Mindezt úgy, hogy közben azért minden működjön, az adóssághalmazt fizessük vissza, de az emberek ne éhezzenek, sőt érezzék minél előbb az átalakulás előnyeit. Mert ne feledjük, a nép csodákat várt a rendszerváltozástól. Teljes szabadságot (ezt megkapta) és nyugati életszínvonalat. A lecke olyan volt, mintha egy robogó vonat vasúti szerelvényét és az alatta húzódó síneket úgy kellene felújítani, kicserélni, hogy közben a közlekedés egy percre se álljon le. Akkortájt sokfelé hívtak a transzatlanti térségben, Bécstől San Franciscoig, adjak tájékoztatást a Közép-Európában folyó változásokról. Ha oldottabb volt a légkör, azt mondtam, olyan ez hölgyeim és uraim, mintha egy akváriumból halászlét készítünk, majd meggondoljuk magunkat, és vissza akarjuk állítani az akváriumot. A halászlé könnyen megy, de visszaállítani az akváriumot, az már emberpróbáló feladat, és most nekünk ez a dolgunk.

Visszatérve a lényegre, ismét ki kell jelenteni, hogy a rendszerváltoztatók mi magunk voltunk, varsói, prágai, budapesti, temesvári és baltikumi polgárok. Éltünk a történelmi lehetőséggel, de ehhez bátorság, elszántság és áldozatvállalás kellett, hogy eredményt érjünk el. Magyarországon nagyon tervszerűen, széleskörű ellenzéki összefogással, a reformkommunistákkal együttműködve haladt a rendszerváltoztató folyamat. A gyors sikert csak reméltük, de sokáig nem bíztunk benne igazán. Végül békés úton, Antall József vezetésével, sikerült visszaállítani a parlamentáris demokráciát, néhány év alatt kiépíteni a jogállamot. A gazdasági átalakulás már nehezebben ment. A békés út ára volt, hogy a kommunisták feladták ugyan politikai hatalmukat, de pozícióikat átmentették gazdasági területre, (spontán) privatizáció címszó alatt perceken belül „lenyúltak” nagy ipari létesítményeket, mezőgazdasági üzemeket, szolgáltató egységeket. A gazdasági élet halászlevét nem lehetett négy év alatt visszavarázsolni akváriummá. 1994-ben a „vörösök” visszatértek. Vigaszul csupán az szolgált, hogy legitim módon, demokratikus választások révén. A gulyáskommunizmusban agymosott nép visszahívta őket, mert a demokratikus nemzeti oldal egy ciklus alatt nem tudott csodát művelni. A rendszerváltoztatás azután 1998 és 2002 között folytatódott, és 2010 után fejeződött be Magyarországon. E helyen ki kell emelni, hogy az Antall József által megteremtett konstruktív bizalmatlansági indítvány intézménye az Országgyűlésben lehetővé tette minden megválasztott politikai erő számára a nyugodt kormányzást, ezért Közép- és Kelet-Európában egyedül Magyarországon nem volt idő előtti választás az elmúlt harminc évben. (A konstruktív bizalmatlanság indítvány azt jelenti, hogy a miniszterelnököt csak akkor lehet megbuktatni, ha helyette azonnal újat választanak, mégpedig egyetlen szavazással.) Ez sok előnnyel járt számunkra.

Más forgatókönyv érvényesült Romániában. A térségben egyedül itt volt véres forradalom, többezer áldozattal. A kommunista vezetők közül Ceausescu tartott ki legtovább, megszállott konoksággal őrizte hatalmát, rá sem hederített a körülötte folyó történelmi változásokra. 1989 december közepén aztán robbanás történt, napok alatt összeomlott a „Kárpátok géniuszának” uralma. Egy hite és nemzete iránt elszánt fiatal lelkész, Tőkés László csiholta ki a szikrát, ami aztán lángra gyújtotta a Bánság fővárosát, Temesvárt. A kommunista diktatúra és saját egyháza áruló főpapja ellen folytatott élet-halál harca mellé állította nem csak a soknemzetiségű város magyarságát, hanem románokat, németeket, szerbeket, szinte órák alatt az egész helyi lakosságot. Kiszabadult a szellem a palackból. Hiába próbálták véres kegyetlenséggel, a legembertelenebb módszerekkel elfojtani a forradalom tüzét, az napok alatt lángba borította egész Romániát. A bukaresti kommunisták azonban tíz nap alatt ördögi ügyességgel fordítottak az eseményeken, kezükbe kaparintották a hatalmat, puccsá silányították a nagyszerűnek induló népfelkelést. Évtizedekig hatalomban maradtak, ezért azután délkeleti szomszédunknál vontatottan haladt a rendszerváltoztatás. Mind erre jellemző, hogy Ceausescu egykori pártbeli riválisát, az 1989-es puccsista Iliescut, aki személy szerint sokszáz ember haláláért volt felelős, csak most próbálják bíróság elé állítani.

Ezzel összefüggésben azonban szólni kell arról, hogy az erdélyi forradalom hírére milyen felemelő módon mozdult meg a magyar társadalom a csonka országban. Mindenki segíteni akart, volt, aki akár fegyverrel is. Szolidaritási láz söpört végig Soprontól Mátészalkáig. Könyvet lehetne írni a számos jószándékú akcióról. Én itt csak egy, az akkori hangulatra nagyon jellemző esetről számolok be. A Magyar Demokrata Fórum a Karácsony előtti napokban adomány-gyűjtést hirdetett meg. Elsősorban élelmiszereket és gyógyszereket, továbbá könyveket, gyerekjátékokat, esetleg jóállapotú, tiszta meleg ruhákat kértünk. Az MDF központjába, az Ó utcai barakképületbe, elképesztő módon ömlöttek az ajándékcsomagok. Még Karácsonykor is jöttek csillogó szemű, segítőkész emberek. Éjjel-nappal ügyeletet tartottunk, nem győztük rendszerezni, elraktározni a csomagokat. Felhívásunkra jöttek az önkéntes szállítók is, a hivatalos fuvarozótól kezdve a magánemberekig. Az Elnökség Lezsák Sándort és engem bízott meg az adományok célba juttatásával. A közel száz teherautóból és személygépkocsiból álló konvojt, biztonsági okból, két részre osztottuk. December 27-ről 28-ra virradó éjjel, két óra körül, Antall József és Csoóri Sándor búcsúztatott bennünket a Dózsa György úton. Én 47 kocsiból álló oszlopot vezettem, Zacsek Gyula Wartburgjával mentünk, a hátsó ülésen Antall Péter kísért minket fotóriporteri minőségben. Gyula autójára hangosbeszélőt szereltünk, de volt egy kézi kihangosítóm is, amit mai napig őrzök. Az egész történetet két mozzanat miatt mondom el, mert mindkettő általánosan jellemző volt azokban a hetekben. Az első: amikor Nagyváradon áthaladtunk, az utak mentén mindenhol integető, éljenző emberek álltak, sugárzó arccal néztek ránk, láthatóan vegyesen voltak románok és magyarok. (Máshol is ez volt a helyzet.) Egy helyen megálltunk, odajött hozzám egy fiatal román lány, és nagyon kedvesen román nemzeti színekből álló kokárdát tűzött a mellemre. Én, aki addig enyhén szólva nem szerettem a románokat, örömmel, mondhatnám büszkén hordtam egész erdélyi utunkon. Valamennyien azt hittük, új világ jött el, eufóriában égtünk, magyarok és románok egyaránt. Csak márciusi marosvásárhelyi pogrom hűtötte le a kedélyeket. Sajnos a román sovinizmus hamar kimutatta a fogát. A másik ok, amiért ezt az utat ismertetem, a szállítmányok marosvásárhelyi elosztása, mert ez is jellemző volt akkor, mások is hasonlóan cselekedtek. Amikor késő délután, már sötétedés után megérkeztünk, nem csak erdélyi barátaink, Sütő András, Gálfalvi György, Tőkés András és mások vártak, hanem odajöttek a város még félig-meddig hatalomban lévő kommunista vezetői is, felajánlották, majd ők elosztják az adományokat. Nagyon határozottan közültük, nem kérünk a segítségükből. Csak a kórházaknak és az egyházi vezetőknek adjuk át, ők majd elosztják. De a román ortodox egyháznak, az addig soha nem kedvelt pópáknak is adtunk, nem csak magyar történelmi egyházak képviselőinek. Ilyen volt az a tiszavirág életű pillanat.

Egy emberöltő távlatából leszögezhetjük, Kelet- és Közép-Európában sehol nem volt mindent elsöprő forradalom és szabadságharc. Igaz, Romániában mégis robbant a puliszka, de a körmönfont nomenklatúra gyorsan kicsavarta az irányítást az igazi forradalmárok kezéből. Mindenhol máshol a békés átmenet különböző változataira került sor. Ezért a legtöbb helyen, Magyarországon is, a rendszerváltoztatás évtizedekig eltartott. Hazánk mára már befejezte ezt a folyamatot. Más feladatokkal birkózunk. Olyanokkal, amire három évtizeddel ezelőtt legrosszabb álmunkban sem gondoltunk. Hiszem azonban, hogy ezeket is megoldjuk. Mind ehhez „csupán” hitre, elszántságra és teljes kárpát-medencei nemzeti összefogásra van szükség.

Budapest, 2019 Ádventjén

A megoldatlan magyar kérdés Európában

Az első világháborút lezáró igazságtalan versailles-i békediktátumok kezdettől fogva magukban hordozták a következő világháború csíráit. Sok millió ember került idegen fennhatóság alá, a határok meghúzásánál az etnikai viszonyokat teljesen figyelmen kívül hagyták, soha nem létezett államközösségeket tákoltak össze. Alig húsz év múlva bekövetkezett az újabb világégés. De a győztesek nem tanultak. Megerősítették a korábbi igazságtalanságokat, sőt még továbbiakkal tetézték azt. Az újabb revízióra törekvést Németország beépülése a transzatlanti közösségbe, és Közép- valamint Kelet-Európa szovjet megszállása, a kommunista diktatúra akadályozta meg. Azonban a szovjet rendszer összeomlása után azonnal felszínre törtek a problémák, szétestek a mesterséges államalakulatok, a kisebb nemzetek egyre-másra visszanyerték függetlenségüket, vagy más módon éltek önrendelkezési jogukkal. Úgy tűnik, a világ lassan tanul a történelmi hibákból. Közép-Európában, a balkáni háborút kirobbantó szerbektől eltekintve, már csak a magyar kérdés nincs megoldva.

1920. június 4-én a trianoni békediktátum a több mint ezer éves Magyarországot megfosztotta területének és lakosságának kétharmadától. Minden harmadik magyar idegen fennhatóság alá került saját szülőföldjén. Több mint egymillió magyar az új határ mentén, egy tömbben élve vált idegen ország lakosává. Ilyen mértékű igazságtalanság egyetlen nemzetet sem ért Európában, sőt talán a világon sem. Ennek ellenére a magyarság az elmúlt 91 évben következetesen békés úton, a politika eszközeivel kísérelte meg az igazságtalanságot orvosolni. A két világháború között diplomáciai úton elért határrevízióval, 1990 után pedig az adott országon belül, az európai jogrendnek és gyakorlatnak megfelelő önrendelkezés biztosítására törekedve. Kísérletei mindeddig eredménytelennek bizonyultak. Látva más nemzetek sikereit, ahol többnyire erőszakos eszközöket alkalmaztak, látva e törekvések kényszerű nemzetközi támogatását, fordulóponthoz érkezhet a kárpát-medencei magyarság. Pillanatnyilag úgy néz ki, két lehetősége van: erőszakos eszközökhöz folyamodik, vagy tömegesen elhagyja szülőföldjét. Egyik sem kívánatos, és mindkettő biztonságpolitikai kockázatot jelent Európa számára.

 Van azonban egy harmadik megoldás is: az Európai Unió jogrendszerében biztosítja a területén élő, önhibájukon kívül kisebbségi sorsba került, őshonos    nemzeti közösségek kollektív jogait, az önrendelkezéshez való jogot. Ehhez első lépésként nem kell mást tenni, mint az Európa Tanács vonatkozó ajánlásait beemelni az uniós jogrendszerbe. Világossá kell tenni, hogy az őshonos nemzeti közösségeknek alanyi jogon jár az önrendelkezés, még ha számbelileg kisebbségben vannak is egy adott országban. Születésük helye adja meg ezt a jogot: ott születtek, ahol őseik éltek és alkottak évszázadokon át. Falvakat, városokat építettek, gazdag kultúrát teremtettek, és vérükkel védték azt a földet, ahol ma élnek. A XX. században  kisebbségi sorsba kényszerített több millió magyar ügye, a megoldatlan magyar kérdés, két évtizede súlyos teherként nehezedik a Kárpát-medencére, és negatív kisugárzása lehet egész
Közép-Európára. A megoldás pedig egyszerű: biztosítani kell számukra az európai gyakorlatban jól bevált autonómia-formákat. Ennek egyetlen alternatívája van, ha elismerik őket államalkotó tényezőnek, társnemzeti státust kapnak. Ugyanis Romániában és Szlovákiában például alkotmányban rögzítetten másodrendű állampolgárok az ott élő őshonos magyarok. A román alkotmány úgy kezdődik: „Románia a románok állama.” A szlovákban pedig a preambulum így indul: „Mi, a szlovák nemzet …” Ez azt jelenti, hogy minden más nép, népcsoport csak megtűrt kisebbség, melynek jogai a többség jóindulatától függenek. Ez elfogadhatatlan. Társnemzeti státusra klasszikus példák vannak Európában: Svájc, Nagy-Britannia, Belgium, stb. Erre azonban szomszédaink jelenleg még kevésbé hajlanak. Marad tehát az autonómia.

Tisztán látás céljából, hogy érezzük a kérdés súlyát, nézzük meg, mi történt a magyarsággal, és hogyan alakultak az etnikai viszonyok a Kárpát-medencében az elmúlt száz évben. Az 1920-as trianoni békediktátum következtében, az 1910-es népszámlálási adatok szerint, 3,4 millió magyar került idegen fennhatóság alá az utódállamokban, közel a fele az új magyar határ mentén egy tömbben! Ezeken a területeken ma mindössze körülbelül 2,5 millió magyar él a 2001-es népszámlálás alapján. Ugyanakkor a környező népek lélekszáma két-háromszorosára nőtt ez idő alatt. Ezt alapul véve ma legalább 7 millió magyarnak kellene élni a szomszédos országokban. E helyett 2,5 millió él csupán.  Abban a négy országban, ahol a legtöbb magyar él, az elmúlt kilencven év alatt a következőkép alakult részarányuk az elcsatolt területen, a helyi lakossághoz viszonyítva:

          Szlovákia: 30 %-ról 10 %-ra csökkent,
          Ukrajna: 31 %-ról 12 %-ra csökkent,
          Románia: 32 %-ról 20 %-ra csökkent,
          Szerbia: 28 %-ról 14 %-ra csökkent.

Mindez  látszólag betudható a kényszerű elvándorlásnak, erőszakos asszimilációnak, kitelepítéseknek, tömeggyilkosságoknak, amelyek 1920 és 1990 között történtek. Azt hittük, a rendszerváltozások után, az euroatlanti integráció kiteljesedését követően, mindez megszűnik. Nem így történt. A magyarság az ezredfordulóra, egyetlen évtized leforgása alatt, Romániában több mint 190 ezer fővel, vagyis közel 12 százalékkal,
         Szlovákiában 47 ezerrel, 8 százalékkal,
         Szerbiában 51 ezerrel, 15 százalékkal,
         Ukrajnában hétezerrel, 4 százalékkal,
         Horvátországban ötezerrel, 23 százalékkal,
         Szlovéniában pedig kétezerrel, 27 százalékkal csökkent.

Az elszakított nemzetrészek vesztesége tehát egy évtized alatt több mint 300 ezerre tehető, és ebben még nincsenek benne a rendszerváltozás körüli kivándorlási hullámok adatai!

Mindezeket tapasztalva, és abból a felismerésből kiindulva, hogy a kisebbségi sorsba kényszerített több milliós magyarság teljes pusztulását csak az európai gyakorlatban jól bevált autonómia-modellek akadályozhatják meg, 2004-ben Tőkés László vezetésével megalakult a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács (KMAT). A Tanács munkájában részt vesz valamennyi számot tevő határon túli magyar politikai szervezet, az úgynevezett „anyaországból”, a maradék országból, a mai Magyarországról pedig tanácsadók működnek közre. A KMAT 2011. március elsején és másodikán kihelyezett ülést tartott Brüsszelben. A rövid, de annál csattanósabb zárónyilatkozat három mondatból áll: „Egyhangúlag megállapították, hogy megmaradásuk és fejlődésük egyedüli garanciája a területi, a perszonális és a sajátos jogállású autonómia biztosítása. Ennek érdekében minden törvényes eszközt felhasználnak, hogy a magyarság e jogos igényének érvényt szerezzenek. A magyar kérdés ilyen megoldása Európa stabilitása szempontjából elengedhetetlen.h E gondolatok teljes összhangban vannak a mai magyar kormány célkitűzéseivel. A tényleges és teljes autonómia biztosítása a szomszédos országokban élő magyar nemzetrészeknek az új  nemzetpolitika egyik alappillére. Mindez bizakodással tölthet el minden magyar embert a Kárpát-medencében. A bizakodás azonban még nem elég. Tenni is kell érte, mindenkinek a saját területén, a saját lehetősége szerint, teljes erőbedobással. Így sem lesz könnyű, de „igaz ügyért küzdeni még akkor is kötelesség, midőn már sikerhez nincsen remény”, írta Deák Ferenc. Most azonban még van remény. A siker titka az lesz, ha elérjük az Európai Unióban, hogy a mi problémánkat „megoldatlan magyar kérdés”-ként kezeljék, elkülönítve minden más „kisebbségi” kérdéstől. Erre minden esélyünk megvan, hiszen ilyen méretű csonkításra egyetlen nemzet esetében sem került sor a borzalmakkal teli XX. században, és még ma is millió számra élnek magyarok az elszakított területen. Ezt kell tudatosítani az európai közvéleménnyel minden lehetséges eszközzel, minden szóba jöhető fórumon. A sikerhez ugyanakkor elengedhetetlen feltétel, hogy a magyar kormány és a szomszédos országokban működő valamennyi számottevő magyar politikai erő egységes és eltökélt legyen ebben a kérdésben.

Budapest, 2011. március 3.

Csóti György                                          
külpolitikai szakértő 

(Előadás az Európai Parlamentben rendezett közmeghallgatáson)

Módosítás: ( 2012. április 20. péntek, 11:58 )

A magyar nemzet és a magyar állam a XXI. században

„Az ősök keresztet iktattak állam czímerébe
a vérrel szerzett magyar hazának,
mely ma is ország, de nem állam.”
(Kossuth Lajos)

Az ezredfordulón, az európai integráció kiszélesedése és a világméretű globalizáció korában a kárpát-medencei magyarság sorsdöntő helyzetbe került. A térségbeli rendszerváltozások ilyen-olyan levezénylése után választania kellett: a diktatúrák béklyóit levetve ismét egyesül a történelmi nemzet, vagy szétszóródik, szétfejlődik és a határokon kívül rekedt nemzetrészek eltűnnek a szomszédos népek olvasztótégelyében. Sehol nem tudott akkora kárt okozni a kommunizmus, hogy ne az első megoldást választották volna. Az első szabadon választott magyar miniszterelnök, Antall József 1990. június 2-án egyetlen mondatban meghirdette az új magyar nemzetpolitikát, amikor azt mondta, lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni. A polgári kormány idején, 1998 és 2002 között, intézményesült a magyar-magyar párbeszéd a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) formájában, mely kiváló fórumnak bizonyult a szétszakított magyar nemzetrészek érdekegyeztetésére. Az Orbán-kormány a státustörvény megalkotásával és a magyarigazolvány bevezetésével megalapozta a magyar nemzet határokon átívelő újraegyesítését. Ami ezután következett, az példátlan az európai nemzetek történetében. Az úgynevezett szociálliberális kormányzat először a státustörvényt silányította kedvezménytörvénnyé, majd 2004. december 5-én, a kettős állampolgárság ügyében tartott népszavazáson megtagadta, arcul csapta az egész magyar nemzetet. A Gyurcsány-kormány a térségbeli éllovasból sereghajtót csinált, a trianoni maradék Magyarország súlyos erkölcsi, politikai, gazdasági és pénzügyi válságban van. A lakosság felének nincs vagy csak kezdetleges a nemzettudata, az emberek megélhetési gondokkal küzdenek, kiszolgáltatottak és félnek a jövőtől. A szomszédos országokban élő magyar nemzetrészek megosztottak, csalódottak, szülőföldjükön hazátlanok, a gyurcsányi Magyarországon idegenek. Ide jutottunk a XXI. század első évtizedének végére. Innen kell felállni. Mert nem kétséges, fel kell állni!

Ahhoz, hogy felálljunk, először újra kell gondolni néhány fogalmat. Mit jelent számunkra 2009-ben a nemzet, a haza és az állam, és ezek hogyan viszonyulnak egymáshoz?

A nemzet egy olyan érdekközösség, melynek összekötő szövete a közös nyelv és az azonos kultúra. Az érdekközösség az együtt átélt történelemben gyökerezik, a jelenkor kihívásaival birkózik és a közös jövőkép élteti. Hogyan is állunk ezzel mi, kárpát-medencei magyarok?
Nyelvünkkel, kultúránkkal és a közös történelemmel nincs gond, még ha ezeket hiányosan is élhetik át az elszakított nemzetrészek. Gond a jelenkor kihívásaival való szembenézésnél kezdődik, mert 2002 óta jószerével egymástól elszigetelten folytatjuk mindennapi harcunkat, megosztottság és sokszor testvérharc jellemzi az egyes nemzetrészeket (főleg a maradék-országban). A közös jövőkép pedig egyenesen álomnak tűnik a nemzetáruló Gyurcsány-korszakban. Az új kormány hivatalba lépésekor új fogalmakat kell bevezetni a nemzetpolitikában. Egységes kárpát-medencei nemzetben kell gondolkodni és cselekedni. Például az elcsatolt területeken élő nemzetrészek nem „határon túli magyarok”, hanem magyar nemzetrészek a szomszédos országokban. Magyarország nem „anyaország”, hiszen Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad, Kassa, Pozsony, Munkács, Szabadka, Eszék, Lendva vagy Kismarton ugyanúgy anyaország lenne, ha nem szakítják el a történelem viharai. (Ugyanakkor a „nyugati magyarság” számára anyaország vagyunk, de az egész Kárpát-medence az!) Célszerű megjelölés a maradék-ország vagy a mai Magyarország elnevezés. (A csonka ország megnevezés nem ajánlatos, mert irredenta gondolkodást sugall, ami ma nem járható út.) A terminológia változása szemléletváltozással kell együtt járjon. A mai Magyarországon komoly felvilágosító munkát kell végezni. A nemzeti összetartozás hangsúlyozása mellett világossá kell tenni, hogy a magyar nemzet határokon átívelő újraegyesítése nem gyengíti, hanem erősíti a mai Magyarországot erkölcsi, politikai és gazdasági értelemben egyaránt. A kádári agymosáson átesett, de még mindig családközpontú magyar társadalomban, családi példával kell szemléltetni a trianoni tragédiát, valahogy így: ha egy hattagú családból, szülők és négy gyerek, elrabolnak két gyereket, nem tesz meg a család többi tagja minden elképzelhetőt, hogy kiszabadítsa őket? A válasz természetesen csak IGEN lehet, és akkor mindenki előtt világossá válik, hogy Szabó Dezső kijelentése ma is érvényes: MINDEN MAGYAR FELELŐS MINDEN MAGYARÉRT!

A haza fogalmával van a legnagyobb gond. Az elcsatolt területeken élőknek 90 éve nincs hazájuk, csak szülőföldjük van. „Haza csak ott van, hol jog is van” írta Petőfi 163 évvel ezelőtt, és ez a megállapítás ma is érvényes. A szomszédos országokban élő magyarok pedig jogfosztottak valamennyi (utód)államban. Nem tekintik őket államalkotó tényezőnek, alkotmányban rögzítetten másodrendű állampolgárok. Az új magyar nemzetpolitika egyik célkitűzése kell legyen, hogy szomszédaink államalkotó tényezőnek ismerjék el az ott élő magyar nemzeti közösségeket, vagy ha erre nem hajlandóak, teljes körű autonómiát (személyi elvű, kulturális és területi) biztosítsanak számukra. Ez nem fog máról holnapra bekövetkezni, de a mércét nem lehet alacsonyabbra helyezni. Világossá kell tenni, hogy az őshonos nemzeti közösségeknek alanyi jogon jár az önrendelkezés, még ha számbelileg kisebbségben vannak is az adott országban. Születésük helye adja meg ezt a jogot: ott születtek, ahol őseik éltek és alkottak évszázadokon át. A nyolc országban szétszakítottan élő magyarságnak jelenleg csak virtuális hazája lehet, ahogy Illyés Gyula fogalmazta oly megrázóan, és mégis reményt keltően a „Haza, a magasban” című versében. Ahogy gyarapodnak majd az elszakított nemzetrészek jogai szülőföldjükön, úgy válik majd a Haza, a magasban egyre föld közelibbé. A virtuális hazát nevezhetjük Kárpát-Hazának is, amely gondolatban a Kárpát-medence magyarlakta vidékeit foglalja magába.

Az állam meghatározott területen élő emberek történetileg kialakult tartós és szervezett közössége, más megközelítésben egy földrajzi terület felett a legfőbb hatalmat gyakorló politikai szervezet. A magyarság jelenkori tragédiája, hogy a magyar állam határai nem esnek egybe a magyar nemzet határaival. Ugyanakkor 1990 óta a magyar állam alkotmányos felelősséggel tartozik a teljes magyar nemzet sorsáért. Tehát az állam és a nemzet különleges viszonyban van a magyarság esetében. Ha a maradék-országban működő állam gyenge, az hátrányosan érinti, adott esetben kritikus helyzetbe hozhatja az elszakított nemzetrészeket. Erős, jól működő, nemzetközileg elismert magyar állam döntő módon elősegíti a szomszédos országokban élő magyar nemzeti közösségek kollektív jogainak érvényesítését. A magyar nemzet határokon átívelő újraegyesítése erkölcsileg, politikailag és gazdaságilag erősíti majd mind a mai Magyarországot, mind pedig valamennyi elszakított nemzetrészt.

A modern állam működése három, egymástól független hatalmi ág jól szervezett, harmonikus együttműködésén nyugszik. Hangsúly a függetlenségen van. Ha a három közül kettő egy kézben összpontosul, már diktatúráról beszélhetünk. Ez a három ág a törvényhozói, a végrehajtói és a bírói hatalmi ág. A bírói hatalommal most nem foglalkozunk. Nézzük meg a törvényhozói és a végrehajtói hatalom viszonyát a mai Magyarországon. A 2006. évi választások után az 1990-ben létrehozott parlamentáris demokrácia parlamentáris diktatúrává torzult. A választási ciklus teljes ideje alatt a kormány kénye-kedve szerint cselekszik, szétveri a nemzetet, becsap ország-világot, elszámolatlanul kezeli a milliárdokat, kiárusítja az országot, és az általa okozott pénzügyi-gazdasági válság terheit a lakosságra hárítja át. A mögötte álló szűk parlamenti többség, úgy is mondhatnánk érdekcsoport, mindent jóváhagy, mindent szentesít a következő választásokig. Nincs civil kontroll, a parlament és a kormány között hatalmi összefonódás van.

Az ilyen állapotok megelőzésére a megoldás a kétkamarás országgyűlés visszaállítása, mely a civil kontroll megteremtésével kiszélesíti a demokráciát. Ez egyrészt magyar történelmi hagyomány, másrészt, különböző formákban, elterjedt gyakorlat az egész világon. Magyarországon a rendszerváltozás után a társadalmi érdekérvényesítés túlságosan párt centrikus lett. Az állampolgárok nagy része joggal érzi úgy, hogy személyét és érdekképviseleti szervezeteit intézményesen kizárták saját sorsának alakításából. A jelenlegi egykamarás parlament nagy társadalmi csoportokat alulreprezentál. A civil társadalom tagolt érdekeinek kifejezéséhez meghatározó eszköz lehetne a második kamara. Makroszintű mozgásteret teremtene az első kamarában alulreprezentált társadalmi csoportok számára, ezáltal bevinné a közvetlen demokrácia elemeit az országos politikába. Az első kamarában ülő pártpolitikusokat a társadalom szándékaival jobban összhangban lévő döntésekre ösztönözné, és javítaná a döntéshozók legitimitását. Mindebből következik, hogy a második kamara funkciói és hatásköre alapvetően eltérne az elsőtől. Nem alkotna törvényeket, de véleményezné azokat. Bizonyos kérdésekben vétójoga lenne, más esetekben halasztó hatálya, egyes esetekben együttdöntést is elő lehet írni a két kamara számára. Az ellenőrző mechanizmus a jogalkotás mellett bizonyos személyi kinevezésekre is kiterjedhet.

A második kamara tagjait az érintett társadalmi csoportok belső demokratikus választás útján delegálnák. Az egyes csoportok képviselőinek száma társadalmi súlyuktól függően más és más lenne. Az egész kamara létszáma célszerűen 100 és 120 között mozogna. (Ezzel párhuzamosan megtörténhetne a mai országgyűlés létszámának tervezett csökkentése.) A delegált képviselő a küldő csoport megbízása szerint jár el a konkrét ügyekben, és aszerint szavaz. Nem függetlenítheti magát, és bármikor visszahívható, hiszen a mandátum nem az övé, hanem a küldő szervezeté. Ebből következően akadályoztatása esetén helyettesíthető is.
Nem lesz könnyű feladat azonban meghatározni, mely szervezetek és intézmények jogosultak mandátumra. Gondolatébresztőnek álljon itt egy felsorolás: tudományos és kulturális intézmények, szakmai szövetségek és kamarák, szakszervezetek, munkaadók, egyházak, határon túli magyarok, hazai nemzeti és etnikai kisebbségek, karitatív szervezetek, környezetvédők, önkormányzatok, nyugdíjasok, gyermek- és ifjúsági szervezetek, nagycsaládosok, tulajdonosi szervezetek, alkotmánybíróság, stb. Megfontolandó lenne, hogy a második kamara 10-15 köztiszteletben álló személyt kooptáljon soraiba, olyanokat, akik nem töltenek be magas állami tisztséget, de akikre erkölcsi tekintélyük, nagy tapasztalatuk vagy szakmai ismeretük miatt a nemzetnek szüksége van.

A kétkamarás országgyűlés amellett, hogy egészséges és élhető demokráciát biztosítana a mai Magyarországon, nemzetpolitikai szempontból is igen fontos szerepet töltene be. Az érintettek által régóta igényelt parlamenti képviseletet adna a maradék-országban élő őshonos nemzeti kisebbségeknek, és magyarországi közjogi képviseletet biztosítana az elszakított nemzetrészek számára. (Ez utóbbival kapcsolatos mindennemű kifogás visszaverhető, számos nemzetközi példát találunk erre.)

Milyen elvárásaink vannak – a szokásos feladatok ellátása mellett – a XXI. század elején a magyar állammal szemben? A trianoni korlátok közé szorított magyar államnak az egész nemzet szolgálatában kell állnia. Ezt a megállapítást, valamint a nemzet és a haza új fogalmait az első adandó alkalommal rögzíteni kell az alkotmányban. Minden lehetséges eszközzel törekedni kell a kárpát-medencei összmagyarság (tömb és szórvány egyaránt) határokon átívelő mielőbbi újraegyesítésére. Biztosítani kell a „Kárpát-Haza” valamennyi, magyarságát vállaló lakosa részére az autonómia különböző formáit (személyi elvű, kulturális és területi, mely utóbbi lehet önkormányzatiságon alapuló is). Magyar nemzeti intézményrendszert kell kialakítani a Kárpát-medencében a kultúra, az oktatás, a tudomány és a műszaki élet területén. Fel kell hagyni a „nemzetközi elvárásoknak megfelelni akarás” önfeladó politikájával, helyette a teljes magyar nemzet érdekeit felvállaló, saját vízióval rendelkező állampolitikát kell gyakorolni. Az elszakított nemzetrészek iránti felelősségvállalás addig terjedhet, amíg az nem sérti a nemzetközi jogot és az adott ország törvényeit, feltéve, hogy ott sem sértik meg a nemzetközi jogot. Magyarországnak a szomszédos országokban élő magyar nemzetrészek vonatkozásában védhatalmi státusra kell törekednie. Meg kell szüntetni a maradék Magyarország határain kívül élő magyarok jogi idegenségét Magyarországon minden olyan viszonylatban, ami nem ütközik a nemzetközi jogba. (Duray Miklós megfogalmazása.) A jelenlegi országhatárokon kívül élő magyarok ügyét nem külpolitikai kérdésként, hanem speciális belügyként kell kezelni. Igazi stratégiai partnerséget, együttműködést kell kialakítani a velünk történelmileg szimpatizáló, de legalább nem ellenséges vagy ellenérdekelt országokkal, elsősorban Európában (lengyelekkel, horvátokkal, bolgárokkal, albánokkal, észtekkel, finnekkel, törökökkel, németekkel, olaszokkal, stb.), de nagyvilágban is (japánokkal, kínaiakkal, indiaiakkal, stb.). Gondoskodni kell hatékony (de nem eltúlzott) nemzeti propagandáról, ami a magyar (kül)politika több mint száz éves mulasztása. A mai Magyarország területén helyre kell állítani az erkölcsi értékrendet és a lakosság nemzettudatát. Meg kell állítani a tragikus népességfogyást, a demográfiai trendet meg kell fordítani. Valódi szociális piacgazdaságot kell kialakítani a maradék-országban. (Illetőleg részben helyre állítani azt, ami a polgári kormány idején működött.) A külföldi multinacionális cégek támogatása helyett a hazai kis- és középvállalkozókat kell helyzetbe hozni, ami a szociális piacgazdaság működésének egyik előfeltétele, és egyben az erős hazai nagytőke létrehozásának alapja. Fent felsorolt elvárások már tulajdonképpen az új magyar nemzetstratégia alapelvei.

A kormányváltás után nemzetpolitikai szempontból fontos intézkedések, teendők:
–    Hosszú távú érdekeinket messzemenően felvállaló nemzetpolitika kidolgozása,
–    a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) újjászervezése,
–    a kormányban meghatározó szerepet biztosítani a nemzetegyesítő tevékenységnek (minisztérium vagy miniszterelnök alá tartozó hivatal államtitkár vezetésével),
–    nemzetpolitikai célkitűzéseink megvalósítása érdekében első perctől kezdve határozott, magabiztos politikát kell folytatni, mert a környezetünk és a nagyvilág jelentős része csak a kemény hangot érti. Fel kell hagyni a „tekintettel a szomszédok érzékenységére” hamis megközelítéssel, hiszen ők sincsenek soha tekintettel a mi érzékenységünkre,
–    nemzeti érzelmű és/vagy megbízható, lojális nagykövetek kinevezése a nemzetpolitikai szempontból kulcsfontosságú állomáshelyeken (szomszédos országok, Brüsszel, Washington, Berlin, Párizs, London, Moszkva, ENSZ-képviselet New Yorkban),
–    a státus törvény helyreállítása, kétharmados többség esetén a kettős állampolgárság rendezése,
–    a tudásalapú társadalom építésével összhangban fokozatosan növelni kell a kutatásra és fejlesztésre (K+F) fordítandó költségvetési összeget,
–    haladéktalanul megkezdeni az oktatás és az egészségügy rendbetételét,
–    az állami szerepvállalás növelése a stratégiai ágazatokban,
–    az eddigi szócséplés helyett súlyt kell fektetni a maradék-országbeli vállalkozók, befektetők elcsatolt területeken történő tevékenységének hatékony támogatására. Ugyanígy támogatni kell a mai Magyarország területén befektetni vagy működni kívánó vállalkozókat az elcsatolt területekről. (Például bevonni őket is a várhatóan létre jövő második Széchenyi tervbe.) Jelentős uniós pénzeket lehet lehívni a határokon átnyúló regionális fejlesztésekre, ezekkel maximálisan élni kell,
–    a mai Magyarország éves költségvetésének 1 %-át vagy azt megközelítő összeget a jelenlegi határokon kívül kell befektetni a Kárpát-medencében lévő nemzeti intézményekben, elsősorban a kultúra és az oktatás területén. Korábban ezt a „határon túli magyarság” támogatásának neveztük, de fel kell hagyni az elcsatolt területeken élő nemzetrészek „támogatásának” gondolatával; egységes kárpát-medencei nemzetben kell gondolkodni. A szomszédos országokban elhelyezett pénz vagy anyagi jellegű juttatás nemzeti befektetésnek minősül, mely megtérül a határ mindkét oldalán élő magyar közösségeknek. E befektetések szükségessége egyenes arányban csökken majd a szomszédos országokban élő magyar nemzetrészek önrendelkezési jogának kiszélesedésével, és akkor szűnhet meg (nem kell, de megszűnhet), amikor az adott országban működő magyar intézmények ottani állami és önkormányzati támogatásának mértéke eléri a többségi nemzet hasonló intézményei támogatásának mértékét.
Néhány fent megfogalmazott lépés feltétele természetesen, hogy sikerüljön belátható időn belül felszámolni a pénzügyi és gazdasági válságot.

Ez a mi munkánk, és nem is kevés:
–    új nemzetet kell alkotni a meglévő, régi nemzetrészek határokon átívelő újraegyesítésével,
–    új hazát kell teremteni a régi, de már részben romokban heverő történelmi területek gondolati egyesítésével egy virtuális hazában,
–    új államot kell alapítani az új körülményeknek megfelelően, mely a mai Magyarország területén működik, de a gondolati hazában élő valamennyi nemzetrész érdekeit képviseli és érvényesíti.

Mindeközben figyelembe kell venni a világban zajló folyamatokat és az Európai Unió fejlődését vagy éppen visszafejlődését. Meghatározó lesz számunkra, hogy föderális irányba fejlődik-e az EU, érvénybe lép-e a lisszaboni szerződés, lesz-e valamikor európai alkotmány, esetleg megtorpan az integrációs folyamat. Mi olyan föderális Európában vagyunk érdekeltek, mely a régiók Európája lesz, ahol az úgynevezett nemzetállamok nem tekinthetik belügyüknek a területükön élő őshonos nemzeti kisebbségek sorsát. Azonban minden lehetőségre fel kell készülni, ezért erős államra van szükségünk. Ez az erős állam átadhat – szomszédainkkal együtt – bizonyos kompetenciákat a közösségnek, de a többit annál erősebben kell kézben tartania.

Kérdés, hogy reálisak-e ezek a célkitűzések? Az igenlő válasznak belső és külső feltételei vannak. A belső csak rajtunk múlik, a külső részben a külvilágtól. Rajtunk múlik, hogy mennyi idő alatt állítjuk helyre a maradék-ország lakosságának egészséges nemzettudatát és erkölcsi értékrendjét. Rajtunk múlik, hogy akarjuk-e nemzetünk sorsának jobbra fordulását, és elszántak vagyunk-e annak végrehajtásában. Rajtunk múlik, hogy megfogadjuk-e John F. Kennedy közel ötven éve megfogalmazott intését (adaptálva): Ne azt kérdezd, mit ad neked Magyarország és a magyar nemzet, hanem azt kérdezd, Te mit adsz Magyarországnak és a magyar nemzetnek!

A külső feltételek már nem csak rajtunk múlnak. Tévedés azonban azt hinni, hogy reménytelen a helyzetünk. Csak mi hisszük annak az elmúlt kilencven év csalódásai miatt. Részben ugyan csalódtunk most is az Európai Unióban, mert azt hittük a rendszerváltozás után, hogy ott majd megoldódnak a magyar sorskérdések. Nem oldódtak meg, mert maguktól nem is oldódhatnak meg. Nekünk kell tenni érte, és nem is keveset. A mi speciális nemzeti problémáinkat nem szeretik az uniós partnereink, de ha határozottan letesszük az asztalra, és elszántan kérjük (követeljük) a megoldást, akkor nem fognak, nem tudnak elzárkózni. Az elmúlt évtizedek tapasztalata arra tanít, hogy a transzatlanti térségben csak akkor kezelik szelektíven a nemzeti önrendelkezés kérdését, ha nincs ellenállás a sértett fél részéről. (Dél-Tiroltól Koszovóig lehetne sorolni a sikeres példákat.) Egyrészt a közelmúltban elfogadott Alapvető Jogok Chartájából levezethető az őshonos nemzeti kisebbségek kollektív joga, és a Charta alapján az Európai Bíróság foglalkozhat majd a jövőben ezen közösségeket ért sérelmekkel. Bár kétségtelen, hogy még sok tennivaló van ezen a téren, de a folyamat beindult. Másrészt nem követelünk többet, mint az évtizedek óta működő pozitív európai gyakorlatot Dél-Tiroltól Finnországig, Spanyolországtól Skóciáig, hogy Svájcról ne is beszéljünk. Ez elől nehéz elzárkózni.

Felelős európai politikusok kijelentéseivel bizonyítom optimizmusom megalapozottságát. Egy évvel ezelőtt nyilatkozott ezekről a kérdésekről az ECHO televízió UNIÓ című műsorában Hans-Gert Pöttering, az Európai Parlament elnöke, Elmar Brok, az Európai Parlament Külügyi Bizottságának elnöke és Ingo Friedrich, az Európai Parlament volt alelnöke, jelenleg kvesztora. Pöttering azt mondta, hogy személy szerint messzemenően támogatja az őshonos nemzeti kisebbségek autonómia-törekvéseit. Kijelentette, hogy ha bármelyik uniós országban sérelem éri a kisebbségben élő őshonos nemzeti közösséget, „a problémát azonnal be kell hozni az Európai Parlamentbe, jelentést kell készíteni, a plenáris ülésen fel kell szólalni”. Elmar Brok sajnálatát fejezte ki, hogy eddig nem sikerült az őshonos nemzeti közösségek védelmében megfelelő kisebbségvédelmi eljárást kidolgozni „egyes tagállamok ellenállása miatt”. Véleménye szerint az új tagállamok egy részében, melyek között újdonsült államok is vannak, a kommunista diktatúrától megszabadulva „túlteng a nemzeti érzés”, nacionalista-soviniszta gyakorlatot folytatnak, „de majd rájönnek arra, ha békében akarnak élni szomszédjukkal, ahol az általuk elnyomott kisebbség többségben van, akkor majd rendezik az országukban élő kisebbség helyzetét”. Ez ugye azt feltételezi, hogy „a szomszéd” nem hagyja szó nélkül nemzettársai elnyomását… Ingo Friedrich sajnálja, hogy a kisebbségi kérdés az Unión belül nemzeti hatáskörben maradt, de szerinte is változik a helyzet az Alapvető Jogok Chartájának elfogadásával. Úgy véli, a kárpát-medencei magyar nemzeti közösségeknek mielőbb meg kell kapni azokat a jogokat, melyeket a dél-tiroli és a belgiumi németek élveznek: a teljes körű autonómiát. Van tehát esély, csak vállalni kell a harcot.

Ha összmagyar egyetértéssel megfogalmazzuk az új nemzetpolitikát, helyreállítjuk a maradék-ország lakosságának erkölcsi értékrendjét és nemzettudatát, a mindenkori magyar kormányt nemzeti elkötelezettség vezérli, nemzetmentő munkánkat nem veszélyeztetjük belső széthúzással, a csoport- vagy pártérdekeket a nemzeti érdekeknek vetjük alá, nem ijedünk meg egyes szomszédos országok ellenérdekeltségétől és némely nemzetközi csoport esetleges rosszallásától, akkor van esélyünk arra, hogy egyszer valósággá válik, még ha átvitt értelemben is, József Attila 1922-ben megfogalmazott vers-óhaja:

Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,
Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen,
Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:
Nem engedjük soha! soha Árpád honát!


Budapest, 2009. február 19-én



Csóti György

Megjelent a Harmadik évezred sorozat Új államalapítás című kötetében és a Hitel folyóiratban, rövidített változata többek között a Magyar Nemzetben, a Magyar Hírlapban, az Erdélyi krónikában és a FelvidékMa honlapon



Módosítás: ( 2012. március 26. hétfő, 09:24 )

Csóti György a KARC fm rádióban

Nincs könnyű dolga annak, aki a magyar szempontokat, netalántán érdekeket akarja képviselni a világban. Számtalan történelmi példa, nagyhatalmak közt őrlődő politikus, megosztottság és kataklizmák hosszú sora szegélyezi az elődök útját. De nincs ez másképp most sem. Más nemzetek jobban képviselik magukat? A témáról nemrégiben nyílt vita indult, melyhez Csóti György, a Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatója azt fűzte hozzá, hogy… „elengedhetetlen, hogy mi mondjuk meg magunkról kik vagyunk, honnan jöttünk és mit akarunk”…. Vajon miként lehet ezt kivitelezni a gyakorlatban? Szerdán 13 óra után ezt a kérdést is feltesszük a Karcolatban.