Közép-európai rendszerváltozások harminc év távlatából

Kedves Barátaim,

csatoltan küldöm a mai Magyar Nemzetben megjelent írásomat.

Miután baráti és ismerősi körömben sokan részt vettek ilyen vagy olyan formában a rendszerváltoztatás folyamatában, akár vitaindítónak is tekinthetitek ezt a cikket. Kötelességünknek tartom ugyanis, hogy emlékeinket, élményeinek és véleményünket írásban is rögzítsük, mert a történelem mozaikokból áll össze. Azok a mozaikdarabok, melyekre sokan ugyanúgy emlékeznek, az biztosan úgy történt.

A többiről meg vitatkozzanak a történészek, akiknek mi tesszük lehetővé a múlt leírását. Még nem késő, ragadjon mindenki tollat, illetve korszerűbben fogalmazva, billentyűzetet.

Szívélyes üdvözlettel:

Csóti György

igazgató

 

Történelmi előzmények és a Nyugat reagálása

Harminc év távlatából már lehet, és érdemes is értékelni, mi történt a XX. század utolsó évtizedében Közép-Európában, milyen sorsfordító történelmi események zajlottak le térségünkben, milyen hatással volt mindez jelenünkre és jövőnkre, milyen változásokat eredményezett a kommunista rendszer összeomlása a világpolitikában. Még nagy számban élnek akkori főszereplők, sőt sokan közülük ma is aktív résztvevői a közéletnek. Érdemes lenne mindenkinek tollat ragadni. A rendszerváltoztatás egykori napszámosaként kísérletet teszek egy rövid elemzésre, értékelésre.

A harminc évvel ezelőtti közép-európai történelmi változásokat két nagy folyamat előzte meg, készítette elő: egy politikai-társadalmi és egy gazdasági eseménysor. 1956 Budapest, 1968 Prága, 1980 Varsó három halálos csapást jelentett a szovjet tömbön, soha be nem gyógyuló réseket a népek börtönén. A magyar, cseh(szlovák) és lengyel nemzet kétségbe vonhatatlanul kifejezte szabadságvágyát, megmutatta, hogy bármilyen áldozatra képes függetlensége visszaszerzéséért és a demokratikus jogállam megteremtéséért. Rámutattak a szovjet-kommunista diktatórikus rendszer álságos voltára, embertelenségére, elvetemültségére. Az úgynevezett eurókommunizmus megtorpant Nyugaton. Még nem mindenki, de már sokan csalódtak ott is Moszkvában. Figyelemre méltó a Budapest-Prága-Varsó eseménysor összefüggésében Antall József miniszterelnök 1990 őszén zárt körben tett jóslata: Magyarország, Csehszlovákia és Lengyelország lesznek az első országok, amelyeket teljes jogú tagként felvesz az EGK (ma EU) és a NATO. Ez utóbbi esetében szó szerint így is lett, annyi különbséggel, hogy a később kettévált Csehszlovákiából csak Csehország került be 1999-ben az észak-atlanti védelmi szervezetbe, mert Meciár Szlovákiája érdemtelenné vált erre. Az Európai Unió esetében kilenc másik országgal együtt nyertük el a teljes jogú tagságot, de ez nem a felkészültség okán történt, hanem ennek geopolitikai okai voltak.

A másik nagy folyamat a gazdasági eseménysor. A magántulajdon felszámolása a szovjet tömbben, a mezőgazdasági termelők, a parasztság földönfutóvá tétele, az ipar és a kereskedelem szétverése, a teljes gazdasági élet centralizálása, pártirányítás alá helyezése, az úgynevezett szocialista tervgazdálkodás bevezetése megalapozta a teljes gazdasági csőd bekövetkezését. Az ötvenes és hatvanas években még úgy ahogy vegetáltak a szocialista-kommunista modellek, de már a hetvenes években valamennyi csatlós állam elindult a lejtőn. A kezdődő agóniát többnyire másként kezelték. A két véglet Magyarország és Románia volt. Kádárék a „gulyáskommunizmust” választották, mérhetetlenül eladósították az országot, 1990-ben 21 milliárd dollár adósság terhet hagytak hátra az első szabadon választott kormánynak. Ceausescu ezzel szemben minden korábbi adósságot visszafizetett, aminek következtében a nép szó szerint éhezett, a XX. század Európájában elképzelhetetlen nyomorban élt. És akkor jött Ronald Reagan. Csillagháborús tervével padlóra küldte a Szovjetuniót. Az esztelen fegyverkezési és űrkutatási versenyben összeomlott a világ első kommunista államának, a bipoláris világ nyersanyagokban, természeti kincsekben, területben és lakosságszámban gazdag országának gazdasága. A terv egyik legismertebb támogatója a magyar születésű, és magát haláláig magyarnak valló fizikus, Teller Ede volt. A hidrogénbomba atyja szó szerint rábeszélte az amerikai elnököt a csillagászati költségekkel járó programra. Biztosította Reagant, hogy a szovjeteknek nincs megfelelő technikai eszközük a  versenyben maradáshoz, anyagi erőforrásaik pedig már kimerültek. Az elnök hallgatott a magyar fizikusra, és igazuk lett, a Szovjetunió térdre rogyott.

Mindezek azonban csak a megfelelő előfeltételek voltak. A térség népeinek a szabadságvágya és bátorsága kellett ahhoz, hogy megváltozzon a világ Közép- és Kelet-Európában. Ismét a lengyelek és a magyarok vállalták az úttörő szerepet. Mindkét modell a békés átmenetet tűzte ki célul. A lengyelek korábban kezdték, de lassabban haladtak, a magyarok később indultak, de 1989 őszén már az élre törtek. Nem felelnek meg a valóságnak azok az összeesküvés-elméletek,
melyek azt sugallják, a térségbeli rendszerváltozások nagyhatalmi megállapodások alapján jöttek létre, és kívülről vezényelték. A sokszor hivatkozott máltai csúcs (1989.december 2-3-án Málta szigete mellett egy hajón találkozott George Bush és Mihail Gorbacsov) csak az események követése és közös értékelése volt. Semmiképpen sem generálója és irányítója. Jelentősége abban áll, hogy megüzenték a világnak, a békét nem veszélyeztetik, egyikük sem avatkozik be közvetlenül a folyamatokba. Ezáltal történelmi jelentőségű volt a találkozó, mert gyakorlatilag a hidegháború végét jelentette. Itt kell azonban megemlíteni, hogy a Nyugat közvetve azért folyamatosan „beavatkozott”, egy részt különböző módokon támogatta a demokratizálódási folyamatot, másrészt azonban, és ezt viszonylag kevesen tudják, lassítani akarta a rendszerváltoztatások folyamatát, a szovjet tömb teljes szétesését, mert nem volt felkészülve az új világrend kialakulására, félt az évtizedek alatt kialakult egyensúly felbomlásától. Bármilyen hihetetlen, de én több esetben szem- és fültanúja voltam, nyugati vezetők kértek bennünket, ne rohanjunk előre, csak szépen lassan haladjunk, akár megállhatunk egy időre. De mi, közép-európai rendszerváltoztatók, nem álltunk meg, gyorsítottunk. Többnyire békés úton, jó és kevésbé jó, néha rossz kompromisszumokkal, esetenként hibákat is vétve. De haladtunk. Látva ezt, nyugati barátaink is váltottak. Felgyorsították az úgynevezett működőtőke térségünkbe irányítását, oroszlánrészt kihasítva valamennyi ország privatizációs folyamatából. Sajnos kijelenthető, hogy Lajtán túli barátaink nagy része az összeomló szocialista tervgazdálkodás romjain többnyire csak saját pénzügyi-gazdasági haszonszerzésükre törekedtek. Érthető, de nehezen elfogadható magatartás, ha európai értékrendben, emberi szolidaritásban gondolkodunk. Számos példa lenne itt felhozható, de csak egyet említek. Az osztrák „sógorok” felvásárolták a magyar cukoripart (kényszerprivatizáció!?), majd bezárták a gyárakat és elkezdték exportálni felénk Ausztriában gyártott cukoripari termékeiket.

Mindez szomorú és sajnálatos, de az adott helyzetben többé-kevésbé érthető volt részünkről, hogy így cselekedtünk. Azért mondom, hogy többé-kevésbé érthető, mert a történelemben példátlan feladat előtt álltunk. Egyidejűleg kellett kommunista diktatúrából demokratikus jogállammá, parlamentáris demokráciává átalakulni, és a működésképtelen szocialista tervgazdaságból szociális piacgazdaságot varázsolni. Mindezt úgy, hogy közben azért minden működjön, az adóssághalmazt fizessük vissza, de az emberek ne éhezzenek, sőt érezzék minél előbb az átalakulás előnyeit. Mert ne feledjük, a nép csodákat várt a rendszerváltozástól. Teljes szabadságot (ezt megkapta) és nyugati életszínvonalat. A lecke olyan volt, mintha egy robogó vonat vasúti szerelvényét és az alatta húzódó síneket úgy kellene felújítani, kicserélni, hogy közben a közlekedés egy percre se álljon le. Akkortájt sokfelé hívtak a transzatlanti térségben, Bécstől San Franciscoig, adjak tájékoztatást a Közép-Európában folyó változásokról. Ha oldottabb volt a légkör, azt mondtam, olyan ez hölgyeim és uraim, mintha egy akváriumból halászlét készítünk, majd meggondoljuk magunkat, és vissza akarjuk állítani az akváriumot. A halászlé könnyen megy, de visszaállítani az akváriumot, az már emberpróbáló feladat, és most nekünk ez a dolgunk.

Visszatérve a lényegre, ismét ki kell jelenteni, hogy a rendszerváltoztatók mi magunk voltunk, varsói, prágai, budapesti, temesvári és baltikumi polgárok. Éltünk a történelmi lehetőséggel, de ehhez bátorság, elszántság és áldozatvállalás kellett, hogy eredményt érjünk el. Magyarországon nagyon tervszerűen, széleskörű ellenzéki összefogással, a reformkommunistákkal együttműködve haladt a rendszerváltoztató folyamat. A gyors sikert csak reméltük, de sokáig nem bíztunk benne igazán. Végül békés úton, Antall József vezetésével, sikerült visszaállítani a parlamentáris demokráciát, néhány év alatt kiépíteni a jogállamot. A gazdasági átalakulás már nehezebben ment. A békés út ára volt, hogy a kommunisták feladták ugyan politikai hatalmukat, de pozícióikat átmentették gazdasági területre, (spontán) privatizáció címszó alatt perceken belül „lenyúltak” nagy ipari létesítményeket, mezőgazdasági üzemeket, szolgáltató egységeket. A gazdasági élet halászlevét nem lehetett négy év alatt visszavarázsolni akváriummá. 1994-ben a „vörösök” visszatértek. Vigaszul csupán az szolgált, hogy legitim módon, demokratikus választások révén. A gulyáskommunizmusban agymosott nép visszahívta őket, mert a demokratikus nemzeti oldal egy ciklus alatt nem tudott csodát művelni. A rendszerváltoztatás azután 1998 és 2002 között folytatódott, és 2010 után fejeződött be Magyarországon. E helyen ki kell emelni, hogy az Antall József által megteremtett konstruktív bizalmatlansági indítvány intézménye az Országgyűlésben lehetővé tette minden megválasztott politikai erő számára a nyugodt kormányzást, ezért Közép- és Kelet-Európában egyedül Magyarországon nem volt idő előtti választás az elmúlt harminc évben. (A konstruktív bizalmatlanság indítvány azt jelenti, hogy a miniszterelnököt csak akkor lehet megbuktatni, ha helyette azonnal újat választanak, mégpedig egyetlen szavazással.) Ez sok előnnyel járt számunkra.

Más forgatókönyv érvényesült Romániában. A térségben egyedül itt volt véres forradalom, többezer áldozattal. A kommunista vezetők közül Ceausescu tartott ki legtovább, megszállott konoksággal őrizte hatalmát, rá sem hederített a körülötte folyó történelmi változásokra. 1989 december közepén aztán robbanás történt, napok alatt összeomlott a „Kárpátok géniuszának” uralma. Egy hite és nemzete iránt elszánt fiatal lelkész, Tőkés László csiholta ki a szikrát, ami aztán lángra gyújtotta a Bánság fővárosát, Temesvárt. A kommunista diktatúra és saját egyháza áruló főpapja ellen folytatott élet-halál harca mellé állította nem csak a soknemzetiségű város magyarságát, hanem románokat, németeket, szerbeket, szinte órák alatt az egész helyi lakosságot. Kiszabadult a szellem a palackból. Hiába próbálták véres kegyetlenséggel, a legembertelenebb módszerekkel elfojtani a forradalom tüzét, az napok alatt lángba borította egész Romániát. A bukaresti kommunisták azonban tíz nap alatt ördögi ügyességgel fordítottak az eseményeken, kezükbe kaparintották a hatalmat, puccsá silányították a nagyszerűnek induló népfelkelést. Évtizedekig hatalomban maradtak, ezért azután délkeleti szomszédunknál vontatottan haladt a rendszerváltoztatás. Mind erre jellemző, hogy Ceausescu egykori pártbeli riválisát, az 1989-es puccsista Iliescut, aki személy szerint sokszáz ember haláláért volt felelős, csak most próbálják bíróság elé állítani.

Ezzel összefüggésben azonban szólni kell arról, hogy az erdélyi forradalom hírére milyen felemelő módon mozdult meg a magyar társadalom a csonka országban. Mindenki segíteni akart, volt, aki akár fegyverrel is. Szolidaritási láz söpört végig Soprontól Mátészalkáig. Könyvet lehetne írni a számos jószándékú akcióról. Én itt csak egy, az akkori hangulatra nagyon jellemző esetről számolok be. A Magyar Demokrata Fórum a Karácsony előtti napokban adomány-gyűjtést hirdetett meg. Elsősorban élelmiszereket és gyógyszereket, továbbá könyveket, gyerekjátékokat, esetleg jóállapotú, tiszta meleg ruhákat kértünk. Az MDF központjába, az Ó utcai barakképületbe, elképesztő módon ömlöttek az ajándékcsomagok. Még Karácsonykor is jöttek csillogó szemű, segítőkész emberek. Éjjel-nappal ügyeletet tartottunk, nem győztük rendszerezni, elraktározni a csomagokat. Felhívásunkra jöttek az önkéntes szállítók is, a hivatalos fuvarozótól kezdve a magánemberekig. Az Elnökség Lezsák Sándort és engem bízott meg az adományok célba juttatásával. A közel száz teherautóból és személygépkocsiból álló konvojt, biztonsági okból, két részre osztottuk. December 27-ről 28-ra virradó éjjel, két óra körül, Antall József és Csoóri Sándor búcsúztatott bennünket a Dózsa György úton. Én 47 kocsiból álló oszlopot vezettem, Zacsek Gyula Wartburgjával mentünk, a hátsó ülésen Antall Péter kísért minket fotóriporteri minőségben. Gyula autójára hangosbeszélőt szereltünk, de volt egy kézi kihangosítóm is, amit mai napig őrzök. Az egész történetet két mozzanat miatt mondom el, mert mindkettő általánosan jellemző volt azokban a hetekben. Az első: amikor Nagyváradon áthaladtunk, az utak mentén mindenhol integető, éljenző emberek álltak, sugárzó arccal néztek ránk, láthatóan vegyesen voltak románok és magyarok. (Máshol is ez volt a helyzet.) Egy helyen megálltunk, odajött hozzám egy fiatal román lány, és nagyon kedvesen román nemzeti színekből álló kokárdát tűzött a mellemre. Én, aki addig enyhén szólva nem szerettem a románokat, örömmel, mondhatnám büszkén hordtam egész erdélyi utunkon. Valamennyien azt hittük, új világ jött el, eufóriában égtünk, magyarok és románok egyaránt. Csak márciusi marosvásárhelyi pogrom hűtötte le a kedélyeket. Sajnos a román sovinizmus hamar kimutatta a fogát. A másik ok, amiért ezt az utat ismertetem, a szállítmányok marosvásárhelyi elosztása, mert ez is jellemző volt akkor, mások is hasonlóan cselekedtek. Amikor késő délután, már sötétedés után megérkeztünk, nem csak erdélyi barátaink, Sütő András, Gálfalvi György, Tőkés András és mások vártak, hanem odajöttek a város még félig-meddig hatalomban lévő kommunista vezetői is, felajánlották, majd ők elosztják az adományokat. Nagyon határozottan közültük, nem kérünk a segítségükből. Csak a kórházaknak és az egyházi vezetőknek adjuk át, ők majd elosztják. De a román ortodox egyháznak, az addig soha nem kedvelt pópáknak is adtunk, nem csak magyar történelmi egyházak képviselőinek. Ilyen volt az a tiszavirág életű pillanat.

Egy emberöltő távlatából leszögezhetjük, Kelet- és Közép-Európában sehol nem volt mindent elsöprő forradalom és szabadságharc. Igaz, Romániában mégis robbant a puliszka, de a körmönfont nomenklatúra gyorsan kicsavarta az irányítást az igazi forradalmárok kezéből. Mindenhol máshol a békés átmenet különböző változataira került sor. Ezért a legtöbb helyen, Magyarországon is, a rendszerváltoztatás évtizedekig eltartott. Hazánk mára már befejezte ezt a folyamatot. Más feladatokkal birkózunk. Olyanokkal, amire három évtizeddel ezelőtt legrosszabb álmunkban sem gondoltunk. Hiszem azonban, hogy ezeket is megoldjuk. Mind ehhez „csupán” hitre, elszántságra és teljes kárpát-medencei nemzeti összefogásra van szükség.

Budapest, 2019 Ádventjén