25 év a nemzetpolitika szolgálatában – bemutatták a Csóti Györgyről szóló könyvet

Csóti György politikai munkásságáról jelent meg könyv 25 év a nemzetpolitika szolgálatában címmel. A kiadvány a volt országgyűlési képviselő nemzetpolitikai tevékenységét foglalja össze a rendszerváltástól napjainkig. A kötetet Potápi Árpád János államtitkár és Király Béla politológus, társszerző mutatta be április 13-án a Magyarság Házában.

Ezek realisztikus, józan felfogás alapján született gondolatok, amelyekből kiderül, hogy a könyv írója jól ismeri a XIX-XX. század és a körülöttünk lévő országok történetét – mondta Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár az interjúkötet bemutatóján.

A könyv címe kicsit félrevezető, hiszen Csóti György ennél több időt töltött el a nemzetpolitikában, a könyv gondolatisága és cselekménye ugyanis jóval előbbről, valahonnan az 1970-es évekből indul – emelte ki Potápi, majd hangsúlyozta, hogy ő maga is nagyon sokat tanult Csóti Györgytől, akinek a tevékenysége nem lezárt életmű, hiszen Csóti még ma is aktív: a Kisebbségi Jogvédő Intézetet immár több mint egy éve igazgatja.

A nemzetpolitika folyamatos kormányzati politikaként – miként a kötet címe is érzékelteti, a maga valóságában csupán negyedszázados múltra tekinthet vissza. Csóti György – amint erre az interjúkötetben is kitér – ez alkalommal is elmondta, hogy több fontos fogalomért ebben a tárgykörben mindannyian a bemutatón is részt vevő Duray Miklósnak tartozunk köszönettel, akinek a segítségével az 1990-es évek elején sikerült meghatározni, hogy „a külhoni magyarok ügye nem külpolitika, hanem egy speciális belpolitika, melynek külpolitikai vonatkozása is van.”

Egyébként a mostani könyvbemutatót ugyanott tartjuk – mutatott körbe a Magyarság Háza legnagyobb termében Csóti György, – ahol 22 éve a kampányzáró rendezvénye volt, amelynek sikerre vitelében központi szerepe volt kampányfőnökének, a felvidéki Pogány Erzsébetnek, akit Csóti György külön is köszöntött.

Király Béla, Potápi Árpád János és Csóti György (Fotó:GG)

Csóti György maga 1990 után nemcsak parlamenti képviselő, hanem 1989 októbere és 1990 májusa között Antall József kabinetfőnöke is volt, ráadásul 1990 és 1998 között az Országgyűlés Külügyi Bizottságának alelnöki tisztjét is betöltötte.

A külhoni magyar közösségek szerteágazó problémáira a legjobb megoldásnak és a magyar nemzetpolitika legfontosabb céljának az autonómia kivívását nevezte meg: „Szent meggyőződésem, hogy az elcsatolt területeken az elszakított magyar nemzetrészek megmaradásának egyetlen lehetséges feltétele a tényleges és teljes körű autonómia” – hangsúlyozta, ami alatt ő személyelvű, kulturális és területi autonómiát ért. E nélkül – véleménye szerint – felmorzsolódik a magyarság. Kitért arra is, hogy miként Horvátországban és Szlovéniában, úgy Szlovákiában, Szerbiában, Romániában és Ukrajnában is kaphatnának „társnemzeti státuszt” a magyar nemzeti közösségek, de erre jelenleg semmi esély nincs, ezért marad az autonómia. Ugyanakkor még a legbarátságosabb szomszédos állam területén élő magyar közösség sem él nemzeti problémáktól mentesen, amivel ő zágrábi nagykövetként többször is szembesült.

Az autonómia azt jelenti, hogy a nemzeti közösségek nemcsak a kulturális, hanem a gazdasági élet szervezését is a saját kezükbe veszik: ennek a legalább bizonyos mértékű gazdasági függetlenségnek a jelentőségét a külhoni magyar vezetők közül ma talán leginkább Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke hangsúlyozza – jelentette ki Csóti György.

A tavaly óta a Kisebbségi Jogvédő Intézetet vezető Csóti György elismeréssel beszélt Antall József balkáni válságban játszott pozitív úttörő szerepéről, arról, hogyan próbálták Genscher külügyminisztert rávenni, hogy Németország ismerje el Horvátország és Szlovénia függetlenségét, hogy sikerüljön gátat vetni a vérontásnak, amiről egyébként a kötetben is szó van.

Ennek a tapasztalatnak, a Zágrábban eltöltött nagyköveti éveknek alighanem jelentős szerepük van abban, amiről a könyvbemutató alkalmával nem sok szó esett, viszont a könyvben részletesen szól róla: Csóti György Krím-félszigettel, illetve a kelet-ukrajnai válság megoldásával kapcsolatban fogalmaz meg megoldási javaslatokat, aminek perspektivikusan más kisebbségi konfliktusok esetében is lehet üzenete.

A Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanácsban és más szervezetekben folytatott tevékenység pedig szükségszerűen olyan muníciót biztosított Csóti Györgynek, amely lehetővé teszi számára a kérdés tabuktól mentes megközelítését.

Nem volt véletlen, hogy a könyvbemutatón Szili Katalin és Vizi E. Szilveszter mellett nagyon sok más híresség is részt vett, bár 22 éve azért többen voltak – igaz, más műfaj a kampányzáró és más egy könyvbemutató – jegyezte meg Csóti György.

Módosítás: ( 2016. április 18. hétfő, 14:14 )

A kisebbségi jogvédelem helyzete kritikán aluli

A kisebbségi jogvédelem helyzete értékelhetetlen, kritikán aluli a Felvidéken, Erdélyben és Kárpátalján, mert még a papíron vállalt minimális szintű jogvédelmi garanciákat sem tartják be – értékelte hírportálunknak a kisebbségi jogvédelem jelen állapotát Csóti György, a Kisebbségi Jogvédő Intézet nemrégiben kinevezett igazgatója.

Az egykori MDF-alapító, korábbi országgyűlési képviselő Csóti Györgyöt a magyar kormányzat április elsejétől bízta meg a határon túli magyarság jogvédelmének erősítését – és az e téren tevékenykedő jogászok támogatását – célzó Kisebbségi Jogvédő Intézet vezetésével. A politikus hírportálunknak nyilatkozva értékelte a kisebbségi jogvédelem jelen állását és az általa vezetett intézmény szerepét: “A Kisebbségi Jogvédő Intézet feladata a Kárpát-medencében a mai Magyarország határain kívül élő magyarok (egyének, csoportok, intézmények) jogvédelmének biztosítása azokban az esetekben, amikor magyarságuk miatt éri őket jogsérelem. A három évvel ezelőtt létre hozott Intézet két fő területen fejti ki tevékenységét. Jogsegélyszolgálatot működtet az elcsatolt területeken – a Felvidéken jelenleg Érsekújváron, Dunaszerdahelyen és Somorján. A kijelölt irodákhoz bárki panasszal fordulhat, vagy tanácsot kérhet, ha magyarsága miatt érte bármiféle sérelem. A másik fő tevékenység a határon kívül élő fiatal jogászok, joghallgatók, doktoranduszok továbbképzése a kisebbségvédelem területén nyári egyetemek és konferenciák formájában.

Indulásként azt a célt tűztem magam elé, hogy megerősítsem és bővítsem a jelenlegi jogsegélyszolgálatot, kapcsolatot és adott esetben együttműködést alakítsak ki jól működő európai kisebbségvédelmi intézményekkel. Szeretnék minél nagyobb pénzügyi hátteret biztosítani tevékenységünknek, mert csak ez esetben lehet szó a hálózat bővítéséről”.

A kisebbségi jogvédelem helyzetét értékelve Csóti borúlátóan fogalmazott: “A kisebbségi jogvédelem a Felvidéken, Kárpátalján és Erdélyben kritikán aluli, egyszerűen értékelhetetlen. Van ugyan papíron egy minimális szintű jogvédelem, de általában azt sem tartják be. Ezért ezeken a területeken van legnagyobb szükség felkészült jogászokra és ügyvédekre. Délvidéken jobb a helyzet, de még távolról sem ideális. Horvátországban és Szlovéniában a kisszámú magyar közösség alkotmányosan államalkotó tényező, ezért helyzetük és lehetőségeik jobbak. Ausztriában ez a kérdés elég kaotikus, ebbe most nem érdemes belemenni”. A Kisebbségi Jogvédő Intézet vezetője szerint Felvidéken és Kárpátalján lényegében egyformán rossz a helyzet – természetesen más-más szempontból és okokból.

A megoldások – mint minden esetben – így a kisebbségvédelem területén is a saját kezünkben van, szögezte le Csóti, aki három szintjét nevezte meg a cselekvésnek. Először is minden elszakított nemzetrésznek magának kell megfogalmaznia elvárásait, össze kell fognia és egységesen kell fellépnie. Másodikként Budapest, azaz az anyaország támogatását említette, mégpedig teljes körű, tényleges támogatását. És végül, de nem utolsó sorban a történelmi tapasztalatok alapján ki kell vinni a kérdést a nemzetközi színtérre. “Ez a háromszintű politikai küzdelem jó eséllyel hozhat békés megoldást” – véli Csóti György.

A Kisebbségi Jogvédő Intézet is kiveszi a részét ebből a munkából – rendeltetésének megfelelően és lehetőségeihez mérten. Idén júliusban például nyári egyetemet szerveznek Gödöllőn Kisebbségvédelem Európában címmel, de jelen lesznek a Bálványosi Nyári Szabadegyetemen is, kora ősszel pedig egy budapesti konferenciával készülnek. Mindezekről – és az intézet működéséről – bővebb információk a KJI honlapján érhetők el: http://kji.hu/

Csóti György villamosmérnök, politikus, 1940. november 24-én született Budapesten. A rendszerváltó Magyar Demokrata Fórum alapító tagja és 1990 és 1998 között parlamenti képviselője. A következő évben Magyarország zágrábi nagykövetévé nevezték ki, ahol 2003-ig szolgált. 2011-től a Fidesz jelöltjeként ismét országgyűlési képviselőként tevékenykedett elsősorban a külügyi bizottság, majd a nemzeti összetartozás bizottságának tagjaként. 2015. április 1-től a Kisebbségi Jogvédő Intézet vezetője.

Forrás: www.felvidek.ma

Módosítás: ( 2015. május 22. péntek, 09:34 )

Az Egyesült Államok felelősségéről

1992-ben Antall József kezdeményezésére, Kodolányi Gyula vezetésével, tizenhármad magammal megalakítottuk a Magyar Atlanti Tanácsot. Célkitűzésünk volt, hogy előmozdítsuk Magyarország NATO tagságát, és a transzatlanti gondolatot minél szélesebb körben elfogadtassuk a magyar társadalomban. Nyilvánvaló volt számunkra, hogy az euro-atlanti integrációnak nincs alternatívája. 1997-ben az ország lakossága népszavazás keretében 85%-os arányban támogatta az Észak-atlanti Szerződés Szervezetéhez való csatlakozást. Ez európai rekord. A magyar nép a mi erőfeszítéseinktől függetlenül is ösztönösen érezte, a XX. század történelmi tapasztalataiból kiindulva tudta, hol a helyünk a világban, hol kell a volt komp ország hajóját kikötni. Tizenöt éves NATO tagsággal a hátunk mögött azonban már nem ilyen egyöntetű a magyarok véleménye, a korábbi lelkesedés alább hagyott. Ennek oka elsősorban az Egyesült Államok térségbeli szereplésében és világpolitikai manővereiben keresendő. Mielőtt azonban hozzáfognék a kérdés elemzéséhez, leszögezem, hogy továbbra is elkötelezett atlantista vagyok. A transzatlanti együttműködésnek ugyanis továbbra sincs alternatívája számunkra. E meggyőződés miatt voltam nyolc évig az Észak-atlanti Közgyűlés szorgalmasan dolgozó tagja, és vagyok ma is aktív alelnöke a Magyar Atlanti Tanácsnak. Ezzel a háttérrel nem csak megengedhetem magamnak, hanem kötelességem is kritikusan számba venni a jelenlegi helyzetet.

Az Amerikai Egyesült Államok éppen száz esztendeje cselekvő részese az európai politikának. Azt is lehetne mondani, száz esztendős a transzatlanti gondolat, bár csak a második világháború után vált kölcsönösen előnyös együttműködéssé. Az USA első világháborús szerepére nem volt igazán szükség, sőt számunkra kifejezetten káros volt, de az angolszász szolidaritásra hivatkozva és gazdasági érdekeitől vezérelve, 1917-ben, amikor a harcoló felek már alaposan kivéreztették egymást, feladva addigi semlegességét, az antant oldalán belépett a háborúba, és eldöntötte a világégés kimenetelét. A békekötéskor azonban már magára hagyta mohó európai szövetségeseit. (Hiba volt!) Wilson elnök ugyan 1918 elején megfogalmazta jó szándékú, és valódi békét ígérő 14 pontját, de az Atlanti óceán keleti partján erről hallani sem akartak. (Főleg Franciaország nem.) Ezt tapasztalva az amerikaiak egyszerűen ott hagyták a béketárgyalásokat. Így születettek meg az igazságtalan Párizs környéki „békekötések”, jobban mondva békediktátumok. Ezzel elültették a következő világégés magvait. Amerika ugyanakkor elsőszámú világhatalmi tényezővé lépett elő, Nagy-Britannia pedig kissé háttérbe szorult.

Az USA első világháborús szerepe még úgy-ahogy elfogadható a hagyományos hatalmi politikai játszmák és érdekérvényesítések tükrében. A múlt század harmincas éveitől kezdve azonban a felelőssége is megnőtt, és nem dönthetett (volna) csak saját érdekei szerint. Bizonyos felelősség terheli, hogy nyugat-európai szövetségeseinek tehetetlenségét látva, nem állította meg időben Hitlert. A második világháborúba is csak késlekedve lépett be katonai téren, bár hatalmas fegyver- és élelmiszer szállításai – főleg a Szovjetuniónak – nagy segítséget jelentettek. Végül ismét ők döntötték el a háború sorsát, ami ez esetben egyértelműen dicséretes volt, de a békekötésnél ezúttal még nagyobbat hibáztak: asszisztáltak, sőt szerepet vállaltak az ismételten igazságtalan békediktátumok megalkotásánál. A következő ötvenöt-hatvan évben azután egyértelműen pozitív szerepet töltöttek be Európa történelmében. Reagan elnök csillagháborús tervével, ami a Szovjetunió pénzügyi, gazdasági összeomlásához vezetett, megnyerték a hidegháborút is. Lehetővé tették ezáltal, hogy a közép- és kelet-európai népek visszanyerjék szabadságukat, és kezükbe vegyék sorsuk irányítását. A kilencvenes években Nyugat-Európa (megint) tehetetlenül nézte a balkáni háborúkat, nem értette meg az idők szavát. Ismét Amerika lépett: először Horvátországnak nyújtott titokban logisztikai és egyéb támogatást a szerb agresszióval szemben, majd a daytoni békével tető alá hozásával megállította a vérontást Bosznia-Hercegovinában. (Sajnos politikai megoldást nem tudott vagy nem is akart, esetleg nem mert elérni. A transzatlanti térség vezető politikusai sok keserű történelmi tapasztalat után sem hajlandóak belátni, ami nem akar összetartozni, azt hosszabb távon erőszakkal sem lehet egyben tartani. Élő példa erre ma Ukrajna.) Végül Koszovó függetlenségének támogatásával térdre kényszerítették Milosevicet, a balkáni rémet.

Európán kívül voltak ugyanakkor sikertelen vállalkozásaik is. Vietnámtól kezdve Irakon át az arab tavaszig lehetne sorolni a példákat. Ha tisztán jó szándékot és segítőkészséget feltételezünk, elvonatkoztatunk a katonapolitikai szempontoktól és az energiapiaci megfontolásoktól, akkor a sikertelenség okát abban találjuk, hogy nincsenek tekintettel, nem veszik figyelembe a kulturális, vallási, történelmi különbségeket. A nyugati típusú demokráciát nem lehet (kényszerrel) exportálni olyan országokba, ahol évezredek óta más szokások, hagyományok szerint élnek az emberek. Ezt a tényt igazolja az úgynevezett multikulturalizmus csődje Európában. Ez okozza a legnagyobb gondot napjaink migrációs problémáinak kezelésénél is.

Összegezve megállapítható, hogy az elmúlt száz esztendőben az Egyesült Államok döntött el minden fontos konfliktust és háborús helyzetet Európában. Ez a tény is igazolja a transzatlanti együttműködés létjogosultságát. Ma már az is nyilvánvaló, hogy ez a térség csak együttesen lehet versenyképes a világgazdaságban, csak szoros kooperációban rivalizálhat Kínával és más feltörekvő térségekkel, csak jól működő közösségként nézhet szembe a nemzetközi terrorizmussal és a nem kívánt migrációval. Ebből kiindulva az azonos értékek és érdekek mentén közös célokat fogalmazhatunk meg. Ugyanakkor a szövetséget gyengíti minden lépés az USA részéről, melynek során akaratát rákényszeríteni igyekszik a partner országokra. Különösen károsak az olyan lépések, melyeknek során saját (önző) gazdasági érdekeit mondva csinált ürügyekkel, kettős mércét alkalmazva igyekszik érvényesíteni. Természetes ugyanakkor, hogy mint vezető gazdasági és katonai hatalom, akaratának, elképzeléseinek érvényt kíván szerezni. Ezt azonban a közös cél, a töretlen jó együttműködés érdekében bizonyos alapelvek betartásával kell végrehajtani. A közösséget érintő kérdésekben szigorúan demokratikus eljárásokat kell alkalmazni a döntések során, nem célszerű a rejtett zsarolás, az erőfölényen alapuló nyomásgyakorlás. Az erőfölényt súlyozott döntési mechanizmusban lehet érvényesíteni. A kétoldalú kapcsolatokban nincs helye a „nagyobb (erősebb) testvér jogán” történő beavatkozásnak. (Főleg nem a saját érdekeinek érvényesítése céljából.) Ellenkező esetben kialakulhat a „se vele, se nélküle” helyzet, ami senkinek sem jó. A demokrácia nehéz műfaj, nem könnyű művelni, de érdemes, mivel jobbat még nem találtak ki (Winston Churchill).

Ha megoldjuk az Európai Unión belüli pénzügyi-gazdasági problémákat, az egyenrangúság talaján szorosabbra vesszük az együttműködést az Egyesült Államokkal, akkor felül kell vizsgálni az Oroszországhoz fűződő viszonyt is. Az alábbi gondolatsor utópiának tűnhet, rá lehet sütni az idealizmus bélyegét, mégis ezt kellene célul kitűzni, mert csak ez hozhat számunkra élhető, biztos jövőt.

Ideális lenne ugyanis egy „Vancouvertől Vlagyivosztokig” tartó szövetségi rendszer létrehozása. A kultúrák jelenlegi és jövőbeli harca, vallásháborúk, szegények és gazdagok ellentéte, Észak és Dél ellentmondásai, melyek mind világméretű háborúkhoz vezethetnek, rákényszerítheti ezt az európai (görög-római) kultúrával rendelkező, többé-kevésbé közös történelmi hátterű, azonos vallási gyökerű térséget a szoros, szövetségi jellegű együttműködésre. Ez a szövetségi rendszer három lábon állna: USA, Európai Unió és Oroszország. Az EU kialakulásával ellentétes lenne a sorrend: először politikai-katonai szövetséget kellene kialakítani, utána közös gazdasági övezetet létrehozni. Míg az első csupán politikai döntés kérdése, a gazdasági együttműködés, közös piac, energiaellátás, környezetvédelem, stb. már sokkal nehezebb kérdés, időigényes és bonyolult út. Mégis erre kellene törekedni, nem az ellentéteket szítani, kettős mércét alkalmazni, fölényesen kioktatni a katonailag és gazdaságilag gyengébbeket, népek, nemzetek önrendelkezési jogát csak szelektíven elismerni. Ez az azonos értékrenden és kultúrán alapuló érdekszövetség képes lenne a világ többi részére az élet minden területén pozitív hatást gyakorolni, természetesen kizárólag a fenti alapelvek szigorú betartásával. Valószínűleg még ez sem lenne biztos és mindenható megoldás, de legalább esélyt adna az emberiségnek. Az ellenkező eset, vagyis a jelenlegi helyzet („világrend”) fenntartása ugyanis a biztos pusztulást eredményezi. A világ további történelmi útjának megválasztásában az Egyesült Államoknak, térségünk vezető hatalmának, óriási felelőssége van.

Budapest, 2015. február 1.

                                                                    Csóti György

Megjelent a Magyar Nemzetben 2015. február 11-én

A kárpát-medencei magyar autonómia szükségessége

Interjú Csóti Györggyel

Kevés anyaországi politikust ismerek, aki már 1990 óta ennyire elkötelezett lenne a határon túli nemzetrészek iránt, mint Ön. Kivételes tapasztalatának köszönhetően az előző ciklusban a Külügyi bizottság illetve a Nemzeti Összetartozás bizottság tagja is volt. Milyen élmények és belső késztetések irányították a figyelmét a határon túli magyarok sorsa felé fiatal korában, illetve a rendszerváltás előtti időkben?

Budai értelmiségi családból származom. Tíz-tizenkét éves lehettem, amikor kezembe akadt Édesapám könyvtárában az „Ütött az óra – A trianoni béke története” című kiadvány. Már kisgyerek koromban nagyon érdekelt a történelem, különösen Magyarország története. Amikor megismertem a szégyenteljes diktátum részleteit, már tudtam, hogy az 1938 és 1941 közötti részleges revízió sikertelen volt. Elkezdtem tervezni, hogyan lehetne visszafoglalni az elszakított területeket. Utópisztikus elképzeléseim voltak, de hamarosan felébredtem az álmodozásból. A téma azonban folyamatosan ott lappangott bennem a diktatúra évtizedeiben. Családi és szűk baráti körben beszéltünk róla, gyűjtőszenvedélyeimet is ez a kérdéskör motiválta. Illyés Gyula Válasz Herdernek és Adynak című kétrészes publikációja (Magyar Nemzet, 1977 Karácsony és 1978 Újév) döbbentett rá, tenni is kell valamit. (Illyés Gyulát úgy megszerettem ezért az írásáért, hogy azonnal kitettem fényképét a dolgozószobám falára, ma is ott van.)

Elkezdtünk feleségemmel Erdélybe járni. Könyveket, gyógyszereket, élelmiszert, újságokat – és szeretet – vittünk, barátságokat, felejthetetlen emlékeket hoztunk. Sikeresen korrumpáltuk a román vámosokat, és lettünk megtűrt ügyfelei magyar kollégáiknak. Hoztuk-vittük az üzeneteket élő szóban azoktól és azoknak, akik valamilyen oknál fogva nem léphették át a határt. Például azért, mert tiltólistán voltak. Mi is hamar felkerültünk a megfigyeltek közé. A rendszerváltozásig több mint ötvenszer mentünk a Királyhágón túlra. Kalotaszegen értelmiségiekkel, a Székelyföldön egyszerű emberekkel ismerkedtünk meg. Barátságba kerültünk Kolozsvárott és környékén Kallós Zoltánnal, Lászlóffy Aladárral, Szilágyi Istvánnal, Vásárhelyi Gézával, Újváry Ferenccel, Tőkés Istvánnal, Szőcs Istvánnal, Bánffy Istvánnal és másokkal. Ugyanakkor nem hagytuk cserben a hargitai juhász barátainkat sem, köztük az ötgyermekes Daniel Imrét, aki ugyan csak „két iskolát” végzett, de intelligenciában és filozofikus töltetű, egyszerű, nemes gondolkodásban kevés hozzá hasonló embert ismertem. Egy alkalommal elmondta, gyermekkori vágya, hogy egyszer átsétálhasson a Lánchídon. Évtizedeken át hívtam, kapacitáltam (családja már többször járt nálunk), de a reá bízott több száz juhra hivatkozva eddig még nem állt kötélnek. „Legalább ígérd meg” – mondtam neki egyszer. Rám nézett csodálkozó, nyílt, kék szemeivel, és így válaszolt: „Ha megígérem, akkor meg is kell tennem!” Többek között ezért szeretem Erdélyt és az erdélyieket. Remélem, Imre egyszer megígéri. Dániel Imre gondolata lett a kilencvenes években választási kampányom jelmondata: „Az adott szó törvény legyen!”.

Természetesen ott voltunk a Ceausescu-féle falurombolás elleni százezres tüntetésen a Hősök terén 1988. június 27-én. Az 1956. október 23-i demonstráció után ez volt az első felemelő, fantasztikus hatású társadalmi élményem. A szervezők nagy súlyt helyeztek arra, hogy amikor elmegyünk a Thököly úton a román nagykövetség épülete előtt, ne történjen semmiféle atrocitás, még verbális provokáció sem. Kérték, csendben vonuljunk. Már sötétedett, sokan égő gyertyát tartottak a kezükben. Soha nem felejtem el, néma csendben mentünk. Ha rá gondolok, még ma is hallom a lépések diszkrét zaját a bazaltköveken. A követség épületén minden ablakot leeresztett faredőnyök takartak. Zárt ajtók fogadták a petíciót átadni szándékozókat. Csendben, méltóságteljesen vonultunk tovább. Amikor egy-egy vérmesebb tüntető kiabálni kezdett volna, szomszédjai azonnal elhallgattatták. Valami leírhatatlan, felemelő összetartozás érzés volt a levegőben és a lelkekben, a nemzeti szolidaritás csodálatos megnyilvánulása. Innen már csak idő kérdése volt, hogy az országos politika szintjére emelkedjen az elszakított nemzetrészek ügye.

 Politikai pályám tulajdonképpen Erdélyből indult el. Kolozsváron megismerkedtem Kallós Zoltánnal, rajta keresztül meg Csoóri Sándorral. Ő hívott az MDF-be 1988 szeptemberében. Kezdetben minden lehetséges kérdéssel foglalkoztam, hogy anyagilag és adminisztratív szempontból független emberként (egy kisszövetkezet elnöke voltam) segítsek a diktatúra megdöntésében és az ország függetlenségének visszaszerzésében. Amikor 1989. október 22-én Antall Józsefet az MDF elnökévé választották, kérésére, úgy döntöttem, politikusi pályára lépek. A választások megnyerése után (1990. április 8.) már csak a külpolitika és a nemzetpolitika területén tevékenykedtem. Ettől kezdve már nem csak Erdélyre figyeltem, hanem valamennyi elszakított területre.

Hamarosan 25 éve lesz, hogy átéltük – ki itt, ki a határon túl – azokat a lélekemelő hónapokat. Akkoriban a közösségi összetartozás erőt vett a „kaparj kurta, mert neked is jut”- kádárkori mentalitáson, amelyre, mint alapra, később hasznot hajtó szélmalmot építettek maguknak a neoliberális szerencselovagok, a jókor jó helyen parkoló üzemi párttitkár pajtásaikkal együtt. Aztán következtek a decemberi véres erdélyi-romániai események. Olvastam, hogy 1989. karácsonya után félszáz kocsiból álló segély konvojt vezetett Erdélybe. Beszélne erről a veszélyes kisebbség-látogatásról olvasóinknak?

1989. december közepén Tőkés László temesvári református lelkész egyéni harca a román kommunista diktatúrával szemben felkelést, forradalmat keltett a Bánság fővárosában. December 16-án lángba borult Temesvár, 21-én pedig már Bukarestben égtek a forradalom tüzei. A hatalom brutális kegyetlenséggel és aljas módszerekkel igyekezett letörni a népfelkelést. Szerencsére ez nem sikerült. Esélyük sem volt rá, a több évtizedes nyomor, kiszolgáltatottság, megfélemlítés után ellenállhatatlanul tört fel a népharag. A katonaság átállt a felkelők oldalára, a harc eldőlt. Ceausescu pártbeli ellenfelei, élükön Iliescuval, azonban „ügyesen” átvették az irányítást. A forradalom (kommunista) puccsá silányult. December 25-én kivégezték a „Kárpátok géniuszát”, Nicolae Ceausescut és feleségét. Az országban káosz uralkodott, élelmiszer- és gyógyszerhiány volt, a lakosság azonban eufórikus hangulatban várta a megváltást jelentő változásokat.

Magyarországon is megmozdultak a segítőkész, jó szándékú emberek. A Magyar Demokrata Fórum Ó utcai székházában, a földszintes barakk épületben is folyt a tanácskozás, mit és hogyan lehetne segíteni a sokat nélkülözött erdélyi magyaroknak. Úgy döntöttünk, hogy elsőként élelmiszerekből és gyógyszerekből álló segélyszállítmányt küldünk. Az elnökség engem bízott meg az egész akció megszervezésével és lebonyolításával. Akkoriban az MDF Hivatalának a vezetője voltam, vagyis a pártadminisztráció irányítója, egyúttal az elnök, Antall József személyi titkára. Karácsony előtt pár nappal, már nem emlékszem pontosan melyik napon, gyűjtési akciót hirdettünk meg. Élelmiszert, ruhát, gyógyszert, könyveket, gyerekjátékot kértünk a lakosságtól. Szívet melengető volt látni, ahogy napokon át, az ünnepek alatt is, tömegesen hozták az adományokat. Szenteste kivételével reggeltől késő estig vettük át, szortíroztuk és raktároztuk az ajándékokat. Határtalan lelkesedéssel, fáradságot nem kímélve dolgoztunk. Nem voltunk egyedül az országban ebbéli lelkesedésünkkel. A Németh kormány Keleti Györgyöt, a Honvédelmi Minisztérium szóvivőjét bízta meg a segélyakciók koordinálásával. Az MDF-et én képviseltem az egyeztető tárgyalásokon. Tanácsokat, fontos információkat és logisztikai segítséget kaptunk. A kormánymegbízott a Máltai Szeretetszolgálatot, személy szerint Kozma Imre atyát kívánta az összes szállítmány Erdélybe juttatására felkérni. Nekünk sikerült kibújni ez alól, és saját szervezésben, saját felelősségre dolgozni. Ez nem csak presztízskérdés volt, hanem az adományok hatalmas tömege miatt logikus döntés is. Karácsony másnapján megkezdtük a szállító járművek beszerzését. Még ma is hihetetlennek tűnik, milyen gyorsan ment minden. Ez nem a mi ügyességünknek volt köszönhető, bár megfeszítve dolgoztunk, hanem a budapestiek (máshol meg a vidékiek) lelkesedésének, önzetlen segíteni akarásának. Több mint kilencven teherautót, furgont és személykocsit sikerült hadrendbe állítani. A nagy számra való tekintettel, valamint biztonsági okokból, két részre osztottuk a konvojt. Az egyiket Lezsák Sándor, a másikat én vezettem, különböző útvonalon mentünk. December 27-ről 28-ra virradó éjszaka indultunk a városligeti Dózsa György útról. Sötétedés előtt kellett ugyanis Marosvásárhelyre érnünk, mert éjszaka még számítani lehetett a hegyekbe vonult securitate-s osztagok rablótámadásaira. Kalotaszegen és Torda után hallottunk is lövéseket a távolból.

Antall József és Csoóri Sándor búcsúztatott bennünket a csípős éjszakai órában. Szívünk tele volt bizakodással, reménységgel. Új fejezetet reméltünk a Romániához csatolt területeken élő magyarok életében. A „parancsnoki” kocsi egy régi Wartburg volt, tetején hangszóróval, ezen keresztül irányítottam a 47 teherautóból és személygépkocsikból álló konvojt. Zacsek Gyula vezette, aki videózott is végig az egész úton. A hátsó ülésen Antall Péter ült, aki meg fényképezte az eseményeket. Indulás előtt Antall József odahajolt hozzám, és a következőt súgta a fülembe: „Vigyázz a fiamra, mert ő még gyerek!”. Izgalommal indultunk útnak. Nagyvárad határában egy fiatal nő román nemzeti színekből álló kokárdát tűzött a mellemre. Jó szívvel viseltem az egész úton. Azt hittük, megváltozik a világ, románok, magyarok, szászok (akik még ott maradtak) megkapják az emberi élethez és önrendelkezéshez való jogot. (Csak három hónappal később, az 1990. márciusi marosvásárhelyi pogrom józanított ki valamennyiünket.) Ugyancsak itt, Szent László városában, figyelmeztettek az utcán lévő emberek, hogy a Királyhágó felé felfegyverzett securitate-s csoportok megtámadhatnak bennünket. Rövid várakozás után mégis tovább indultunk. Végig az úton, amíg világos volt, a városokban és a falvakban az út mentén emberek százai integettek boldogan. Tudták, kik vagyunk, és miért jöttünk.  A tervekkel ellentétben, késő este, sötétben értünk Marosvásárhelyre. Már vártak bennünket a felkelés helyi vezetői, közöttük sok régi barátunk. Szétosztottuk a szállítmányt. Közben feltűnt a városi tanács képviselője is, felajánlotta, ők majd megfelelő helyre viszik az adományokat. Nem kértünk belőlük. Elsősorban egyházakhoz és kórházakhoz irányítottuk a gépkocsikat. Természetesen nem hagytuk ki a román ortodox egyházat sem. Másnap spontán nagygyűlést tartottunk a főtéren. Hangosbeszélőn Lezsák Sándor és Gálfalvi György szólt a tömeghez. Az utcán, a macskaköveken, gyertyák égtek a halottak emlékére, ott ahol lelőtték őket Ceausescu pribékjei. Ezt követően szélnek eresztettük a csapatot. Katonai fegyelemben vonultunk oda, de utána mindenki saját útját járhatta.

Én kihasználtam a lehetőséget, Antall Péter és Zacsek Gyula társaságában felkerestem számos erdélyi barátomat. Székelyudvarhelyen Katona Ádám művelődéstörténész petőfis lelkesedéssel sorolta terveiket. Sürgés-forgás, lázas készülődés volt a Tanácsházán. Szentegyházán Gizike, juhász barátunk felesége, az örömtől sírva mesélte élményeit. Csíkcsicsón Terike, a helyi gépész-traktoros párja, a nyakunkba ugrott két kisfiával. Kalibáskőn Gyuri bácsi, Gizike idős édesapja, természetes, szeretetre méltó őszinteséggel azt válaszolta,” Mit üzen a magyarországi magyaroknak?” – kérdésemre, hogy „nagyon szépen köszönjük az eddigi sok jóságot, amire a jövőben is nagyon számítunk”. Marosvásárhelyen Sütő Andrással, Kolozsvárott Lászlóffy Aladár költővel, Szilágyi Istvánnal íróval és Újváry Ferenc ügyvéddel készítettünk video-interjút. Részletesen elmondták, mi történt az elmúlt tíz-tizenkét napon, és mit terveznek, mire számítanak. Újváry Ferenc szavait szó szerint idézem: „Én abból az alapállásból indulok ki, nincs többet kompromisszum! Nem lehetünk többet opportunisták! Negyven éven át az opportunizmusunk, a kompromisszumunk ide vezetett. Ezért már az induláskor radikális álláspontra kell helyezkedni. … Erdélyben három történelmi nemzet él: magyar, román, szász. És ezek szabadok, és ezek egyenlők. Szabadok azért, mert a természeti jognál fogva mindenki szabadnak született. És egyenlők azért, mert az őseiktől örökölték a jogaikat. Ezért mi erdélyi magyar demokraták nem akarunk semmit sem kérni a románoktól az indulásnál. Nekem a románok ne adjanak semmit! Mert ha nekem a románok adnak, köztudott, aki ad valamit, azt amit adott, azt vissza is tudja vonni. … Az én jogom nem az itt élő másik nemzet jogaiból származik. Az én jogaim abból a tényből fakadnak, hogy az én elődeim itt születtek, falvakat, városokat építettek fel, kultúrintézményeket hoztak létre, és akkor én itt nem lehetek nemzetiség! Én ezt igénylem, hogy a jövőben így legyen az alapokmányokba befoglalva. A magyar lehet nemzetiség Moldovában, Dobrudzsában, Olténiában és Munténiában. Mintahogy a három nemzet mellett Erdélyben is lehetnek nemzetiségek: cigányok, horvátok, örmények, szerbek, szlovákok, zsidók és mások. … Én nem engedem meg, hogy engem besoroljanak a nemzetiségek közé! Én Erdélyben országot alkotó és építő egyik nemzet vagyok. Nyilvánvaló, hogy nekünk együtt kell felépítenünk és megteremtenünk az új erdélyi rendet, mely olyan kell legyen, mint Móricz Zsigmond fogalmazott: Tündérkert. És ez csak a három együtt lakó nemzet akaratától függ. Ha célul ezt tűzzük ki, nyilvánvaló, meg is tudjuk valósítani. … Erre a pillanatra az erdélyi népek hetven éve várnak. És hogy ez a demokráciát hozta el, a teljes szabadságot, a teljes autonómiát, a teljes önrendelkezési jogainkat. Mert ha nem így van, minket ismét becsapott a történelem. De én bízom benne, hogy ezt most mindenki komolyan veszi. … És hogy ez így legyen, ez már nem csak magyar érdek, hanem magyar, román és szász érdek is.”

 Újváry Ferencnek ez a gondolatsora, ez az okfejtése adta meg nekem a nemzetpolitikai ars poeticámat, hitvallásomat. A kolozsvári ügyvéd szavai arra is rámutatnak, miért nem szerencsés a felvezető kérdésben elhangzott „kisebbség” kifejezés az elszakított magyar nemzetrészek vonatkozásában. Azon túlmenően, hogy pejoratív felhangja van, tulajdonképpen a nemzetiségekre illik, nem az őshonos nemzeti közösségekre. Ha elé tesszük, hogy „számbeli”, úgy fogalmazunk, hogy számbeli kisebbségben lévő őshonos nemzeti közösség, már helyesebben járunk el.

A trianoni diktátum következményei továbbra is megterhelik hétköznapjainkat, hiába tagadják többen is, vagy vonogatják a vállukat. Röviden milyen helyzetfelmérést készítene?

Kilencvennégy évvel ezelőtt a felelőtlen nagyhatalmi politika és a Közép-Európában évszázadok óta velünk együtt élő nemzetek akkori vezető politikusainak féktelen mohósága darabokra szakította az ezer esztendős Magyarországot. A trianoni békediktátum hazánk területének kétharmadát, magyar lakosságának egyharmadát idegen fennhatóság alá helyezte. A trianoni sebek máig nem gyógyultak be, Trianon következményei rányomják bélyegüket mindennapjainkra. A békediktátum következtében 3,4 millió magyar került idegen fennhatóság alá az utódállamokban, közel a fele az új magyar határ mentén egy tömbben. Magyarország saját magával lett határos. Ehhez fogható gyalázatot az újkori Európában csak Lengyelország szenvedett el, amikor 1815-ben a Szent Szövetség felosztotta. Az elcsatolt területeken ma mindössze 2,2 millió magyar él a 2011-es népszámlálás alapján. Ugyanakkor a környező népek lélekszáma két-háromszorosára nőtt ez idő alatt. Ezt alapul véve ma legalább 7 millió magyarnak kellene élni a szomszédos országokban. E helyett 2,2 millió él csupán. (Megjegyzendő azonban, hogy az elszakított területeken élő magyarok lélekszáma a hivatalos népszámlálási adatoknál bizonyosan magasabb. Az asszimiláció első megnyilvánulási formája, hogy számosan félelemből, jobb társadalmi előremenetel reményében, vegyes házasságban élve gesztusként a házastárs iránt, vagy egyszerűen megalkuvásként, a többségi nemzethez tartozónak vallják magukat. Ez nem magyar magatartásforma, ez történelmi gyakorlat, ami emberileg érthető, de érzelmileg nem elfogadható. Ha fordul a helyzet, ezek az emberek ismét „bevallják” nemzeti hovatartozásukat. Sorozatban láttunk ilyen fejleményeket a második világháború idején. Magyar vonatkozásban legutóbbi érdekesség, hogy az Ausztriához csatolt, Burgenlandnak nevezett területen 1991-ben sokkal többen vallották magukat magyarnak, mint tíz évvel korábban. Az ok: „a magyar név megint szép lett, méltó régi nagy híréhez” …) A magyarok részaránya az elcsatolt területen a helyi lakossághoz viszonyítva: Felvidéken 30 %-ról 10 %-ra, Kárpátalján 31 %-ról 12 %-ra, Erdélyben 32 %-ról 20 %-ra, Délvidéken 28 %-ról 14 %-ra csökkent. Mindez látszólag betudható a kényszerű elvándorlásnak, erőszakos asszimilációnak, kitelepítéseknek, tömeggyilkosságoknak, amelyek 1920 és 1990 között történtek. Azt hittük, a rendszerváltozások után, az euro-atlanti integráció kiteljesedését követően, mindez megszűnik. Nem így történt. 1991 és 2011 között mintegy 600 ezerrel csökkent az elcsatolt területeken élő magyarok száma. A harmadik évezred sem hozott változást, a magyarok lélekszáma a szomszédos országokban folyamatosan csökken. (Sajnos igaz ez a mai Magyarország területén is, de sokkal kisebb mértékben.)

A fenti állítás, miszerint a rendszerváltozások és az integráció nem hozott megoldást, másik igazolásául a szomszédos országok elmúlt években folytatott kisebbségpolitikájának elemzése szolgál. Általánosságban megállapítható, a többségi nemzeteknek csak addig van szükségük a magyarokra, amíg a belpolitikában, olcsó ígérgetésekkel, koalíciós partnernek megnyerik, vagy külpolitikai megfontolásokból, jó bizonyítványt akarnak felmutatni a nemzetközi közösség felé. Amint nincs rájuk szükség, ejtik őket, és az ígéreteket azonnal visszavonják, sokszor még az elért kis eredményeket is felszámolják. A kis lépések politikája tehát nem hozott semmi érdemleges eredményt, a külhoni magyarság „porlik, mint a szikla”.

Mi lenne a megmaradás feltétele?

 Az anyanyelv korlátlan használata az élet minden területén a születéstől a halálig, a nemzeti kultúra ápolásának és gyakorlásának joga külső feltételek nélkül, egyenrangú állampolgárság az adott országban, pénzügyi és gazdasági függetlenség. Európai uniós szóhasználattal: a szubszidiaritás elvének biztosítása. Miután Szlovákiában, Ukrajnában, Romániában és Szerbiában nem ismerik el az ott élő magyar nemzeti közösségeket államalkotó tényezőnek, tehát nem egyenrangú állampolgárok, ezért csak a tényleges és teljes körű autonómia biztosíthatja szülőföldön boldogulásukat és fennmaradásukat. Tényleges, tehát nem olyan, mint Petru Groza korában a Magyar Autonóm Tartomány Erdélyben. Teljes körű, vagyis személyi elvű, kulturális és területi autonómia valamelyik formája, vagy ezek kombinációja. Csak ez által biztosítható ugyanis az önrendelkezés a szórványban és a tömbben élőknek egyaránt.

Milyen feltételek teljesülése esetén jöhet létre az autonómia?

Egy számszerű kisebbségben élő őshonos nemzeti közösség autonómiájának megvalósításához három feltételnek kell teljesülnie:
– az adott közösség elszánt akarata, hajlandósága az áldozatvállalásra,
– megfelelő jogi alap és/vagy meglévő nemzetközi gyakorlat,
– többségi nemzet egyetértése és/vagy külső erő kényszerítő nyomása.

Nézzük az első feltételt: van-e akarat és készség az áldozatvállalásra? Sajnos ezen a téren nem állunk jól. Az elmúlt közel egy évszázad borzalmai, csalódásai, kilátástalanságai félelmet ültettek el az elszakított nemzetrészekbe. Ez leginkább a Benes dekrétumok által sújtott, kollektív bűnösséggel vádolt felvidéki magyaroknál tapasztalható. A probléma azonban többé-kevésbé fennáll valamennyi szomszédos országban élő magyar nemzeti közösség esetében. Ennek következménye, hogy inkább vállalják az elvándorlást a mai Magyarországra, vagy ami még ennél is szomorúbb, harmadik országokba is. Számosan a kikényszerített asszimilációt választják. Sokan úgy gondolják, egy életük van, nem vállalják a bizonytalan kimenetelűnek gondolt harcot. Ezt a mentalitást a rendszerváltozásban és az euro-atlanti integrációban való ez irányú csalódások táplálják. Ezen kellene túllépni, rámutatva a valós realitásokra, melyeket a másik két feltétel teljesülése nyújt. E téren a székelyek elmúlt két esztendőben tapasztalható autonómia törekvései hozhatnak áttörést. A Délvidéken is elindult valami, a kulturális autonómia csírái megjelentek. Látni kell azonban, hogy folytatás ott (is) csak akkor lesz, ha szerb barátainkat jó szándékú külső erő erre rákényszeríti.

Van-e jogi alapja a magyaroknak az autonómiához? Ez a második kérdés, a következő feltétel. Az őshonos magyar nemzeti közösségeknek alanyi jogon jár az önrendelkezés az utódállamokban. Születésük helye adja meg ezt a jogot: ott születtek, ahol őseik éltek és alkottak évszázadokon át. Falvakat, városokat építettek, gazdag kultúrát teremtettek, és vérükkel védték azt a földet, ahol utódaik ma élnek. Joguk van tehát nemzeti identitásuk megtartásával szülőföldjükön teljes életet élni. Ezt a jogot számos európai irányelv, az Európa Tanács ajánlásai (többek között az 1201/1993-as, az 1832/2011-es, valamint az 1985/2014-es) és Európa számos országában kialakult gyakorlat támasztja alá. Dél-Tiroltól kezdve Katalónián át a belgiumi németekig lehetne sorolni a számos példát az Európai Unión belül. (Az EU-n kívül is létezik ilyen gyakorlat!) Ezeken a területeken számos esetben történelmi gyökerekkel rendelkezik a létező autonómia, de sok esetben 20. századi, áldozatokat követelő küzdelem során sikerült kivívni az önrendelkezési jogot. (Lásd első feltétel!) Fentieken túlmenően az Európai Unió Alapjogi Chartájából is levezethető az autonómia iránti jog. Bár ez a dokumentum csak az egyéni jogok biztosításával foglalkozik, de létezik olyan jogértelmezés, miszerint ha az egyénnek joga van például anyanyelvén beszélni és nemzeti kultúráját gyakorolni, akkor ezt társaságban művelve, már kollektív jogról beszélhetünk. Mindezekből látható, hogy a három feltétel közül a jogi feltétel egyértelműen adott a magyarság számára.

Mindezek után nézzük meg, van- e fogadókészség a számszerű többségben lévő nemzetek részéről az autonómiára? Sajnos egyértelműen megállapítható, hogy jelenleg nincs. Tisztában kell lennünk azzal, hogy szomszédaink többségének (talán valamennyinek) eltökélt szándéka hosszú távon az adott országban élő őshonos magyarság asszimilálása, vagy a szülőföld elhagyásának kikényszerítése. Erről a szándékról azonban többségük biztosan lemond, ha belső és külső körülmények erre késztetik őket, és országuk területi épségét ezzel párhuzamosan (vagy éppen ez által!) biztosítva látják. Elszánt összmagyar fellépés és megfelelő nemzetközi nyomás tárgyalóasztalhoz kényszerítheti a szomszédos országok politikai vezetőit. Minden felelősen gondolkodó európai politikusnak tisztában kell lennie azzal, hogy földrészünkön csak akkor lesz társadalmi béke, politikai stabilitás és gazdasági prosperitás, ha az őshonos nemzeti közösségek (is) teljes körű és tényleges önrendelkezési jogot kapnak. Különösen igaz ez a Kárpát-medencében. Nyugodtan kimondhatjuk: Európában létezik egy megoldatlan magyar ügy. A huszadik századi történelmi igazságtalanságokat (békediktátumokat) számos nemzetnek sikerült már helyre tenni, a magyaroknál ennek még a nyomát sem látni. Hozzánk hasonló helyzetben csak a szerbek és az oroszok vannak. Nekik új ez a helyzet, mi már csaknem egy évszázada szenvedünk tőle. A második világháború az első utáni igazságtalan békeszerződések következménye volt. A győztesek nem tanultak korábbi hibáikból, megismételték az igazságtalanságokat, sőt sok helyen még tetézték is azt. A kétpólusú világrend kialakulása megakadályozta a megalázó sorsba taszított nemzetek érdekeinek érvényesítését. A negyedszázada elindult rendszerváltozások azonban kiszabadították a szellemet a palackból. Két évtizedes vergődés után most történelmi esély adódna az öreg kontinens sorsának jobbra fordítására, nem csak az integráció elmélyítésével és bővítésével, hanem a benne élő népek, nemzetek saját akaratuk szerinti boldogulásának biztosításával. Szabad népek szabad akaratukból békét, stabilitást és gyarapodást biztosíthatnak Európában. Ha egy részüktől megtagadjuk az önrendelkezést, mindennek az ellenkezője történhet. Ezt kell felismerni a „nemzetközi közösségnek”, a többi már magától adódik. Első lépésként az Európai Uniónak belső jogrendjébe kellene emelnie az Európa Tanács vonatkozó ajánlásait.

Mindezek tudatában, hogyan fogalmazná meg a magyarság tennivalóit?

Fenti folyamatot remélve és azt ösztönözve, de ettől függetlenül is, a magyar kormánynak és valamennyi magyarországi felelős politikai erőnek élnie kell a külső ráhatás, a jó értelembe vett politikai nyomás eszközével mindazon szomszédunk vonatkozásában, ahol erre szükség van. Jelenleg, különböző mértékben, négy relációban látható ilyen szükségesség. A 2010-es nemzetpolitikai fordulat után, az elmúlt három évben nem volt túl kegyes hozzánk a sors, ami a nemzetközi kapcsolatokat illeti. A most elkezdődött négy esztendőben mindent meg kell tenni nemzeti érdekérvényesítő képességünk növelésére a nemzetközi politikában. Ennek egyik eszköze az ország tekintélyének visszaszerzése, gazdasági megerősödése, társadalmi kohéziója. A másik az okos diplomácia. Fontos alapelv ugyanakkor, hogy az elszakított nemzetrészek ügye nem külpolitikai kérdés, hanem egy speciális belügy, melynek külpolitikai vonatkozásai is vannak. Az elszakított nemzetrészeknek meg eltökélten harcolniuk kell igazukért. Nem külön-külön, hanem együtt, áldozatokat is vállalva, összefogva az egész Kárpát-medencében. Szabó Dezső igazsága ma is érvényes: minden magyar felelős minden magyarért!

Budapest, 2014. október

Népszavazást kell tartani Kelet-Ukrajnában

A népek önrendelkezési joga mindenhol tiszteletben tartandó

Hónapok óta tart az ukrajnai válság. A halottak, a sebesültek és a menekülők száma napról napra ijesztően nő. A civil lakosság szenved, nem csak a keleti területeken, hanem egész Ukrajnában. Napirenden vannak a legkülönbözőbb helyi és nemzetközi jogsértések. A szomszédos országok egyre rosszabb politikai, társadalmi és gazdasági helyzetbe kerülnek. Kelet-Európa felkerült a világ válságövezeteinek listájára. Újabb súlyos európai gazdasági válság, vagy hét évtized után, kiterjedt háború réme fenyegeti az öreg kontinenst.
Mit tesz ennek elkerülésére a nemzetközi közösség? Nevetséges, hatástalan, sőt veszélyeket hordozó szankciókkal akarja távol tartani Oroszországot a konfliktustól. Megbukott-e Fidel Castro és rendszere Kubában a szankciók hatására az elmúlt fél évszázadban? Térdre kényszerült-e Észak-Korea hatvan év alatt? Nem, csupán a helyi lakosság szenved, nélkülöz embertelen módon. Pedig ezek kis országok, nem úgy, mint Oroszország. Putyin egy nagyhatalom élén áll, ilyen eszközökkel nem lehet kényszeríteni. Számos visszavágási lehetőség van a kezében, amitől az Európai Unió tagállamai súlyos gazdasági veszteségeket lesznek kénytelenek elviselni. Mi lehet akkor a megoldás? Történelmileg és emberileg (emberi jogok!) egyedül igazságos megoldás, mely átmeneti nehézségek után társadalmi békét és politikai stabilitást hozhat a térségben, ha a nemzetközi közösség végre tiszteletben tarja válogatás nélkül mindenhol a népek önrendelkezési jogát. Ennek érvényesítésére népszavazást kell tartani Kelet-Ukrajnában. Döntsék el az ott élő emberek, hova akarnak tartozni, és milyen formában. (Ahogy ezt számos nép megtehette az elmúlt 25 évben Közép- és Kelet-Európában. Ugyanakkor le kell szögezni, sajnos nem minden nemzeti közösségnek jutott ez osztályrészül. Nekik még adós a nemzetközi közösség.) Célszerűen két lehetőség közül választhatnának az érintett terület lakosai: egy konföderatív Ukrajnában akarnak élni, a legmagasabb szintű autonómiával rendelkezve, vagy önálló, új államban képzelik el a jövőjüket. Én az elsőre szavaznék, ez lenne a legjobb megoldás minden érintett részére. Svájc lehetne erre a mintakép. Új államalakulat, vagy államalakulatok ezen a területen nem lennének igazán életképesek. Konföderáció mellett szól az a körülmény is, hogy a Kelet-Ukrajnában élő orosz ajkú lakosság jelentős része orosz anyanyelvű ugyan, de nem orosz nemzetiségű (többnyire ukrán). A népszavazásról optimális esetben az ENSZ Biztonsági Tanácsa hozna határozatot, arra avatott nemzetközi intézmény szervezné meg, és az EBESZ ellenőrizné. A közelmúltban egy nemzetközi konferencián bizalmas beszélgetést folytattam egy elismert orosz biztonságpolitikai szakértővel. Elmondta, hogy Putyin tervei között nem szerepel Kelet-Ukrajna bekebelezése. Túl nagy árat kellene fizetni érte, és egy szegény, elmaradott vidékről van szó, elég neki a jelenlegi területek felzárkóztatása. Az orosz elnök azt szeretné elérni, hogy ez a terület önálló entitásként az ő befolyása, ha úgy tetszik irányítása alatt működjön. Tehát várhatóan Moszkva nem zárkózna el a konföderatív megoldástól. Hogy Ukrajna nyugati és keleti fele mennyire más világ, arra többek között amerikai politikai elemzők már az 1990-es évek elején rámutattak. Egy neves külpolitikai magazinban kifejtették, hogy Ukrajnát a nyugati és a keleti kereszténység határvonala kettévágja két egymástól különböző történelmi hátterű, mentalitású, kultúrájú részre. E törésvonalat tekintették elméletileg az Európai Unió (akkor még Európai Gazdasági Közösség) keleti irányú bővítése határának. Az ukrán válságot éppen az Unióhoz való közeledés kérdése (megtagadása) váltotta ki, tehát a Nyugathoz, vagy a Kelethez tartozás dilemmája.
Ha a donyecki és a luhanszki lakosság az önálló állami létet választaná, a világ azt sem tagadhatja meg tőlük. A Helsinki Alapokmány 1975-ös aláírása óta hangozatott elv, mi szerint az európai státuszkvót nem lehet, nem szabad megváltoztatni, régen érvényét vesztette. Koszovótól a Krím félszigetig lehet sorolni a példákat. Az elsőt a világ, néhány országot leszámítva, már megemésztette. A másodikat is kénytelen lesz idővel elfogadni. A két esetben az a közös, hogy mindkettőnél erőszakos cselekmények játszottak közre, indították el a folyamatot. Koszovóban tisztán etnikai alapon, Krímben etnikai és történelmi alapon indult el a kiválás. Koszovóban véres összetűzések sorozata, százezrek menekülése váltotta ki a nagyhatalmak „érdeklődését” és közbelépését. A világ csak akkor figyel a népek önrendelkezési jogának tiszteletben tartására, ha fegyverek dörögnek és vér folyik. Ha valahol békés úton, politikai eszközökkel, parlamentáris keretek között akarnak érvényt szerezni jogaiknak, azzal nem törődnek. Ezért nem jut előre a magyarság a Kárpát-medencében autonómia-törekvéseivel. Egyszerűen szelektíven kezelik a kérdést pillanatnyi érdekek, és nem értékelv alapján. Az ukrajnai oroszok azért vannak könnyebb helyzetben az elszakított magyar nemzetrészekkel szemben, mert mögöttük egy nagyhatalom áll. Oroszország nemzetközi szerződések felrúgásával, megengedhetetlen eszközökkel szerezte vissza a Krím félszigetet. Ez elítélendő. Ugyanakkor történelmileg és etnikailag jogosnak ítélhető az impériumváltás.
Nemzetközi kezdeményezésre és ellenőrzés alatt végrehajtott népszavazás megoldást hozhat az ukrajnai válságban, véget vethet a polgárháborúnak és a nemzetközi konfliktusnak. A világnak, legalábbis a transzatlanti térségben, tanulnia kell végre az elmúlt száz esztendő hibáiból. Az első világháborút lezáró végtelenül igazságtalan békerendszer elvetette a második világháború csíráit. Alig két évtized után szárba is szökkent az új világégés. Ezt még igazságtalanabb békediktátumokkal zárták le. A hidegháború, a kétpólusú világrend kialakulása, Közép- és Kelet-Európa szovjet megszállása jegelte a nemzeti kisebbségi problémákat és a határkérdéseket. A Szovjetunió bukása és a térségbeli rendszerváltozások kiszabadították a szellemet a palackból. Ideje lenne tárgyalások útján, józan ésszel, értékelvű hozzáállással helyre tenni ezeket a kérdéseket. Csak a népek önrendelkezési jogának érvényesülése hozhatja meg a várva várt társadalmi békét, politikai stabilitást és gazdasági felemelkedést. Nem kell megvárni, amíg fegyverek dörögnek, és emberek ezrei, százezrei szenvednek.
Budapest, 2014. augusztus 10.

                                                                    Csóti György

Megjelent a Magyar Nemzetben 2014. augusztus 18-án,
valamint a Vajdaság.Ma honlapon aznap este

Hogyan alakulhat Kárpátalja sorsa az ukrajnai változások során?

A Kárpát-medence leghányatottabb sorsú területe a XX. században a Kárpátalja volt. 1920 és 1992 között hat felségjelzés váltogatta egymást az ott élők feje felett: magyar – csehszlovák – magyar – csehszlovák – szovjet – ukrán. Vagyis átlagban 12 évente cserélt gazdát a terület. 1100 évvel ezelőtt, a honfoglalás után magyarok vették birtokukba a vidéket. A 13. században indult meg nagyobb mértékben a ruszinok betelepedése, elsősorban a szomszédos Halicsból. A 16. század közepéig Kárpátalja lakosságának 65-70 %-a magyar volt, 1880-ban azonban már csak 25 %-a. 1910-ben 185 ezren, 2001-ben pedig 152 ezren vallották magukat magyarnak, ez utóbbi 12 %-os részarányt jelent. Egész Ukrajna 45 milliós lakosságához viszonyítva azonban már csak 0,33 %. Ma a legbizonytalanabb sorsú magyar közösségnek számítanak a Kárpát-medencében, egyelőre mégis példásan tartják magyarságukat. Megoldást itt is a tényleges és teljes körű autonómia biztosítása jelentene.
Az autonómia gondolata nem idegen e tájon. Már a trianoni békediktátum előtt, a történelmi Magyarországon komolyan felmerült a XIX. században nemzetté formálódott többségi lakosság, a ruszinok autonómiája. Az Ukrajnához csatolt Kárpátalján 1991. december elsején megtartott népszavazáson a lakosság 78 %-a a területi autonómiára voksolt. Ezen belül a beregszászi magyar autonóm körzet létrehozására a helyi lakosság 81,4 %-a szavazott. Kijev azonban eddig hallani sem akart erről. A népakaratot figyelmen kívül hagyták. A nagy létszámú orosz kisebbségtől félve, erősen központosított nemzetállamban gondolkodtak. Ennek ellenére az elmúlt húsz évben a ruszin lakosság több sikertelen kísérletet hajtott végre a területi autonómia megvalósítása érdekében.
A kárpátaljai magyarok számára a személyi elvű, kulturális autonómia lehetősége először 1991 végén, a magyar-ukrán alapszerződés aláírása után merült fel. Az ukrán parlament 1992-ben elfogadta és hatályba léptette a nemzeti kisebbségekről szóló törvényt. Ez többek között előírta, hogy azokon a településeken, ahol magyarok élnek többségben, a hivatalos intézményekben a magyar nyelv és a nemzeti szimbólumok is használhatóak. A beregszászi magyar autonóm terület létrehozására azonban nem került sor, noha arról Antall József miniszterelnök és Leonyid Kravcsuk ukrán elnök 1993. április 30-i találkozójukon megegyezett. A magyar nyelvhasználat sem vált általánossá, valójában a törvényt nem tartották be. A kisebbségekre vonatkozó legújabb, előre mutató nyelvtörvényt eddig szelektíven alkalmazták, a közelmúltban pedig hatályon kívül helyezte a kijevi „forradalmi” parlament. Míg az orosz ajkúak néhány évig élvezhették annak előnyeit Kelet-Ukrajnában, a magyarok nem kapták meg ezt a lehetőséget a Kárpátalján. A meglévő magyar iskolák állandó anyagi gondokkal és adminisztratív nehézségekkel küszködnek. A beígért kulturális autonómiáról tehát szó sincs. A magyar többségű választókörzetet is megszüntették, pedig ennek helyreállítására a magyar politika a legmagasabb szinten is szót emelt az elmúlt években.
Kijevben tavaly ősszel felszínre törtek az évtizedek óta elfojtott indulatok. Az Európai Unióval kötendő megállapodás aláírását Moszkva nyomására az utolsó pillanatban megtagadó oroszbarát Janukovics elnök ellen kitört kijevi tüntetések néhány hét alatt az egész országra kiterjedő lázadássá, népfelkelésekké változtak. Ukrajna a polgárháború küszöbére sodródott, sokan az ország szétesésétől tartanak. Az okok elsősorban a mérhetetlen társadalmi igazságtalanságokban, a kevés dúsgazdag és a nyomorban, vagy annak szélén élő tömegek közötti feszültségekben, az ország gazdasági sikertelenségében keresendők, de történelmi hátterük is van. Amerikai politikai elemzők már az 1990-es évek elején rámutattak, hogy Ukrajnát a nyugati és a keleti kereszténység határvonala kettévágja két egymástól különböző történelmi hátterű, mentalitású, kultúrájú részre. E törésvonalat tekintették elméletileg az Európai Unió (akkor még Európai Gazdasági Közösség) keleti irányú bővítése határának. Figyelemre méltó és elgondolkodtató, hogy a mostani népfelkelést éppen az Unióhoz való közeledés kérdése (megtagadása) váltotta ki.
Mindezek ellenére le kell szögezni. hogy Magyarországnak és vele együtt Közép-Európának alapvető érdeke egy egységes, független, gazdaságilag jól működő Ukrajna léte. Ez ugyanakkor egész Európának is érdeke. Ez az érdek azonban csak akkor érvényesülhet, keleti szomszédunk csak akkor lesz mai formájában Európa megbecsült, jól prosperáló országa, ha minden polgára teljes életet élhet nemzetisége, vallása, kultúrája szerint, és ha érvényesül a társadalmi igazságosság európai normája.
Mindezeken belül bennünket első sorban az ott élő  magyarság sorsa érdekel. Lesz-e ezek után magyar autonómia a Kárpátalján? Ennek két szükséges és egy elégséges feltétele van. Alapvető szükségesség az, hogy a 152 ezres lélekszámú magyarság megosztottsága megszűnjön, egységesen lépjen fel az ősi földjén neki járó kollektív jogokért. Ez a jog abból fakad, hogy ott élnek azon a földön, ahol születtek, ahol őseik falvakat, városokat építettek, virágzó kultúrát teremtettek, és évszázadok során vérükkel védték szülőföldjüket. A másik szükségesség a magyarországi politika ez irányú egyértelmű és erőteljes támogatása a magyar-ukrán kapcsolatrendszer minden pontján, valamint a nemzetközi szintéren. Elégséges feltétel pedig az lenne, ha a mindenkori ukrán hatalom felismerné, országában csak akkor lesz társadalmi béke, politikai stabilitás és gazdasági prosperitás, ha minden polgára jól és otthon érzi magát benne. Ha átlátnák, milyen jól működnek Európában a különböző autonómia modellek, Dél-Tiroltól a belgiumi németeken át a finnországi svédekig. Magyarország az Európai Unió tagjaként, visszaszerezve térségbeli vezető pozícióját, sokat segíthet a jövőben Ukrajna ez irányú fejlődésében.
Mi a megoldás tehát Ukrajnában? Hogyan lehet az országot egybe tartani úgy, hogy minden érintett elégedett legyen a megoldással? Az út nagyon egyszerű és magától értetődő, de nehezen lesz járható. Mégis erre kell elindulni: Ukrajnában élő valamennyi nemzeti és vallási közösségnek (ezek többnyire egybe esnek) teljes körű és tényleges autonómiát kell biztosítani. Elképzelhető egy föderatív államszerkezet kialakítása is, de ez talán még nehezebben megvalósítható, ezért egyelőre induljunk ki az autonómiából. Autonómiát jelenleg csak a Krím félsziget élvez. Ennek történelmi okai vannak. Ugyanilyen történelmi okai lehetnének egy kárpátaljai területi autonómiának is, ezen belül külön magyar autonómiának. A Krím félszigeten és Kelet-Ukrajnában élő orosz ajkú lakosságnak azért van könnyebb helyzete a ruszinokkal, magyarokkal, krími tatárokkal szemben, mert mögöttük egy nagyhatalom áll. Nos, ezen kellene felülemelkedni, és az emberi jogok elkötelezett híveinek, az Európai Uniónak valamint az Egyesült Államoknak hitet tenni a kollektív emberi jogok (=autonómia) biztosítása mellett is. Tanulni kell többek között a Balkánon az elmúlt 25 évben lezajlott eseményekből. Európa békéje, nyugalma, biztonsága, gazdasági prosperitása függ most attól, mi történik keleti szomszédunkkal.
Ha Ukrajna szétesne három, vagy több részre, óhatatlanul felmerülne a mai magyar határ mentén egy tömbben élő magyarok helyzetének határmódosítással történő megoldása. Ha Krím leválhat, miért ne szakadhatna el az Ukrajnához a második világháború előtt soha nem tartozott Kárpátalja? Ha meg önállósul, a ruszinok és a magyarok útja is kettéválhat, aminek megvan minden alapja. Mindezekből látható, hogy Ukrajna szétesése beláthatatlan következményekkel járhat. Fontos leszögezni, hogy ma Magyarországon egyetlen felelősen gondolkodó, számottevő politikai erő sem gondol határmódosításra. Ugyanakkor az elszakított nemzetrészek autonómiájának kérdése meghatározó a magyar közgondolkodásban. A mindenkori magyar kormányt pedig alkotmányunk kötelezi a határon túlra szakadt magyarokért való felelősség vállalására.
Az Európai Uniónak, az Egyesült Államoknak és Oroszországnak mindent el kell követnie azért, hogy Ukrajna egyben maradjon, megújuljon, és ebben az új Ukrajnában mindenki szabadon élhessen, születéstől a halálig használhassa anyanyelvét, az élet minden területén ápolhassa és fejleszthesse ősei kultúráját, önállóan dönthessen saját és közössége sorsáról. Ez történelmi felelősség, és Európa sorsát alapvetően meghatározó szükségesség. A megoldandó problémák ismételt szőnyeg alá söprése állandó időzített bombaként fog ketyegni. Bízzunk abban, hogy a Világ végre tanul múltbeli hibáiból.
Sonnenalpe Nassfeld, 2014. március 4.

                                                                          Csóti György

Megjelent a Magyar Hírlapban 2014. március 12-én

Még egyszer az elszakított nemzetrészek autonómiájáról

Még egyszer az elszakított nemzetrészek autonómiájáról

Köszönöm a szót, Elnök úr! Tisztelt Ház! Kedves Képviselőtársaim!

Huszonöt éves politikai pályafutásom során mindig érdeklődésem és tevékenységem középpontjában álltak az elszakított nemzetrészek, a határon kívülre került magyar nemzettársaink sorskérdései. Ennek megfelelően az elmúlt esztendőben tizenegyszer szólaltam fel napirenden kívül itt a Házban az autonómia ügyében. Az elmúlt másfél évtized – de talán még két évtizedet is mondhatnék – egyértelművé tette, hogy a magyaroknak, a szomszédos, az utódállamokban élő magyar nemzeti közösségeknek a szülőföldön való magyarként megmaradás egyedüli záloga az autonómia, a tényleges és teljes körű autonómia. A teljes körű azt jelenti, hogy személyi elvű, kulturális és területi autonómia, illetőleg ezek kombinációja.
Az elmúlt esztendőt a Tőkés László által vezetett Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács – amelynek egyébként az elcsatolt területeken működő valamennyi számottevő magyar politikai párt a tagja, illetőleg részt vesz a tanács munkájában – 2013-at az autonómia évévé nyilvánította. Ezt legkomolyabban a székelyek vették, akik március 10-én Marosvásárhelyen egy 30 ezres tüntetéssel, október 27-én pedig egy 150 ezer embert megmozgató nagy menetelésben tettek hitet az autonómia mellett.
Ezt követően Pálffy István javaslatára, kezdeményezésére néhány képviselőtársunkkal egy országgyűlési határozattervezetet készítettünk el az autonómia ügyéről. Ez a tisztelt Ház sűrű programja miatt nem került végül beadásra, ezért most én szeretném önökkel szó szerint ismertetni ezt az országgyűlési határozattervezetet.
Országgyűlési Határozat a Kárpát-medencei Magyar Autonómiák Napjáról.
 Az Országgyűlés
– az Európa Tanács keretegyezményében foglaltak, a nemzeti kisebbségek védelméről szóló vállalásainak szellemében,
– az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1201/1993. és 1832/2011. számú határozatainak megfelelően,
– az Európai Unióról szóló szerződés betűjéhez híven igazodóan,
– az Európai Unió működéséről szóló szerződéssel teljes összhangban,
– a Magyarország és Románia közötti alapszerződés tiszteletben tartása mellett,
– Magyarország Alaptörvényének D) cikkére figyelemmel,
– azzal a szándékkal, hogy a székely nép önrendelkezésre vonatkozó törekvéseinek a következő nemzedékek számára méltó emléket állítson,
– attól vezérelve, hogy a külhoni nemzeti közösségekben élő magyarok számára iránymutatásul szolgáljon,
– annak kinyilvánítására, hogy Európában minden őshonos nemzeti közösségnek egyenlő és elvonhatatlan joga van a kollektív önrendelkezésre,
 a következő határozatot hozza:
„1. Az Országgyűlés október 27-ét, a Székelyek Nagy Menetelésének napját a Kárpát-medencei Magyar Autonómiák Napjává nyilvánítja.
2. Az Országgyűlés felkéri a kormányt, hogy a köznevelés rendszerében az autonómiák napja jelentőségének megfelelő hangsúlyt kapjanak a magyar nemzeti közösségekkel kapcsolatos ismeretek.
3. Az Országgyűlés felkéri minden magyar párt európai parlamenti képviselőjét, hogy kezdeményezzenek európai parlamenti vitanapot az Unió országaiban élő őshonos nemzeti közösségek autonómiatörekvéseiről.
4. Az Országgyűlés felkéri a kormányt, hogy minden évben ezen a napon adjon tájékoztatást a kárpát-medencei magyar autonómiák létesítésének helyzetéről.
5. Ez a határozat a közzétételét követő napon lép hatályba.”
Indokolás: A szomszédos országokban élő magyar nemzeti közösségek szülőföldön magyarként boldogulása és fennmaradása több mint két évtizedes hányattatás után végveszélybe került. Mára nyilvánvalóvá vált, hogy a megoldást kizárólag a tényleges és teljes körű autonómia hozhatja. Azokban az országokban, ahol a legtöbb magyar él, erről hallani sem akarnak. A nemzetközi szervezetek és a vezető nyugati országok közömbösek a magyar ügy iránt. A 2013. október 27-én megrendezett Székelyek Nagy Menetelése áttörést hozhat ezen a téren. Ez a körülmény indokolja, hogy felhívjuk Európa figyelmét, és emléket állítsunk ennek a nemzetpolitikai szempontból jelentős eseménynek.
Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelettel ajánlom a következő Országgyűlés figyelmébe ezt a határozattervezetet. Kérem és tisztelettel javasolom, hogy a választások után megalakuló Országgyűlés hozzon egy ilyen, vagy hasonló határozatot az autonómiai ügyében.
Én is köszönöm szépen, hogy itt lehettem az Országgyűlésben ismét, és köszönöm, hogy meghallgattak!

Módosítás: ( 2014. február 18. kedd, 20:34 )

Újévi gondolatok a nemzet felemelkedéséhez

Valamelyik külföldi utamon, egy hét-nyolc éves kislány, aki nem beszélt magyarul, megkért, énekeljem el a magyar himnuszt. Némi hezitálás után, összeszedve minden énektudásomat, elénekeltem. Figyelmesen hallgatott, majd amikor befejeztem, csodálkozó szemekkel a következőt mondta: „Nagyon szép, de miért ilyen szomorú?” Mi magyarok vagy ötszáz éve, búsulva vigadunk, búsulva ünnepelünk, búsulva emlékezünk, búsulva élünk. Énekeink, dalaink, nótáink legtöbbje szomorú. Sírva vígad a magyar – mondják, és ez sokszor így is van. Volt is miért sírnunk az elfecsérelt évszázadok miatt, a bennünket méltánytalanul sújtó balsors miatt. Időnként azért mi is adtunk okot szenvedésünkre.
Ideje azonban végre felemelni a fejünket. Hibáink és mulasztásaink mellett  sokat adtunk az emberiségnek, mindenek előtt Európának. Közhelynek számít már, hogy miközben saját létünket védtük az oszmán hódítással  szemben, a keresztény Európát is védtük egyidejűleg. Rákóczi és Kossuth a szabadság jelképeivé váltak kontinensünkön és az Újvilágban. A kommunista önkényuralmat is mi rengettük meg legelőször 1956-ban, a nemzeti szuverenitás zászlóvivői voltunk a szovjet érdekszférában. Az elmúlt évszázadokban a tudomány és a művészet terén annyit adtunk a világnak (és természetesen önmagunknak), amennyit lakosságszámukhoz viszonyítva egyetlen nemzet sem a világon. A sportban is az aranyérmek számát tekintve elsők, vagy elsők között vagyunk egy főre számítva. Jelen írás terjedelmét túlfeszítené, ha felsorolnám a legfontosabb példákat.
A XX. században, a (nemzetközi) közhiedelemmel ellenétben, mindig jót akartunk, az emberi szabadság, testvériség és humanitás vezérelte gondolatainkat, de sokszor gyengék vagy ügyetlenek voltunk e szerint cselekedni. Magyarországon e véres században csak akkor történtek embertelen dolgok, szörnyűségek, amikor az ország idegen megszállás alatt állt. Nézzünk meg néhány történelmi fordulópontot ebben az időszakban. A szarajevói merénylet után a magyar politikai elit nem akart háborút. Tisza István miniszterelnök, a Monarchia felső vezetői közül egyedül, ellenezte a hadüzenetet. Később azonban Berlin és Bécs nyomására engedett, csendesen beállt a kardcsörtetők mögé. A lemondás is megfordult fejében, de úgy gondolta, ez a Monarchia, azon belül Magyarország gyengeségét jelentené az ellenség számára. A világháború után azonban érthetetlen módon, de nyílván a szomszédos utódállamok ellenséges propagandája nyomán, őt tették első helyen felelőssé a világégésért.
A modern kori történelemben példátlan ország csonkítás, a trianoni békediktátum után, csodával határos módon, Bethlen István és Klebelsberg Kunó vezetésével tíz év alatt talpra állt az ország. A magyarok egy harmada idegen fennhatóság alá került, nyersanyag kincsük túlnyomó többsége az utódállamok martaléka lett, korszerű infrastruktúránk minden szegmense használhatatlanná vált, százezrével menekültek a magyarok az elcsatolt területekről a maradék országba. Mégis felemelkedtünk, a világ csodálatára. Abban a történelmi helyzetben azonban az irredenta politikának nem volt alternatívája, a nyugati demokráciák közönye miatt a rossz oldalra sodródtunk, ezért hírnevünk ismét gyorsan megkopott. A rossz oldalon is azonban a legjobbak voltunk. Az ország német megszállásáig, 1944. március 19-ig, hazánk menedékhely volt lengyelek, zsidók, elmenekült francia hadifoglyok és mások számára. Horthy számtalanszor szembe szállt Hitlerrel, háborús lépések, embertelen cselekmények megakadályozása érdekében. Nem úgy, mint a román Antonescu, a szlovák Tiso, vagy a francia Pétain marsall, akik Hitler kegyét keresve éltanulóként üldözték és deportálták a zsidókat. Magyarországon „csak” a náci megszállás után indultak el a halálvonatok, de Horthy Miklósnak még ilyen körülmények között is sikerült Koszorús tábornok segítségével megmenteni a budapesti zsidóságot a tömeges pusztulástól. Szégyen és megbocsáthatatlan, amit Szálasiék elkövettek, de ők csak egy maroknyi gazembert jelentettek. Ilyenek mindig és mindenhol voltak a történelemben. A magyar politikai elit jót akart, csak gyengék, és néha ügyetlenek voltak.
A második világháború után ismét jelesre vizsgáztunk. Legyőzött, megsarcolt, megszállt országként európai viszonylatban példátlanul gyorsan eltakarítottuk a romokat, életképessé tettük az országot. (Amikor osztrák barátaink, akik most a Szent Koronát gyalázzák, még csak nézték a romokat Bécsben, Budapesten már lüktetett az élet. Pedig 1945-ben fővárosunk Európa egyik legjobban lerombolt városa volt.) Erőfeszítéseket tettünk a parlamentáris demokrácia megteremtésére is. Szovjet szuronyok árnyékában, erőteljes moszkvai közreműködéssel azonban a „magyar” kommunisták vérbe fojtották e folyamatokat, kegyetlen diktatúrát hoztak létre az országban. A nemzet azonban még egy évtizedig sem tűrte ezt. 1956-ban, immár eltörölhetetlenül és visszavonhatatlanul, kivívtuk a világ csodálatát és elismerését. Mindennél többet mondanak Albert Camus 1957. októberében Párizsban elhangzott szavai: „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és az igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben.”
1956 fénye nem halványult el, ebből táplálkozott három évtized múlva a következő magyar feltámadás, amikor a térség éllovasaként meghatározó szerepet játszottunk a megroggyant szovjet-kommunista rendszer maradéktalan felszámolásában, az euroatlanti integráció térségünkre történő kiterjesztésében, a parlamentáris demokrácia és a jogállamiság megteremtésében.
A múltunk miatt tehát nincs okunk szégyenkezésre, inkább büszkék lehetünk rá. Az új évezred első évtizedének végén világméretű válságba került a XX. század második felében még sikeres gazdasági modell: pénzügyi világválság és európai gazdasági vergődés vette kezdetét. A kiutat, úgy tűnik, megint mi mutatjuk meg. A Magyarországon 2010 nyarától elkezdett, úgynevezett unortodox gazdaságpolitika, a munka becsületének helyre állítása (szemben a spekulánsokkal), a hazánkban átlagon felüli profitot szerző bankok és multinacionális cégek megadóztatása, a hasonló indokoltságú rezsicsökkentések, a családcentrikus társadalompolitika, az európai keresztény értékrend helyreállítása az országot emelkedő pályára állította. A kezdeti, gazdasági indíttatású példátlan támadások alább hagytak, egyre többen követik a példánkat szerte Európában.
Ha a következő országgyűlési választások után tovább tudjuk folytatni munkánkat, befejezni az elkezdett folyamatokat, ismét megnő az ország nemzetközi elismertsége, növekszik nemzeti érdekérvényesítő képességünk. Ez kisugárzik a szomszédos országokban élő magyar nemzeti közösségekre, a magyar nemzet elválaszthatatlan részeire, elősegíti önrendelkezési törekvéseik megvalósítását. Végre ismét jó lesz magyarnak lenni, bárhol a világon. Végre felemelhetjük a fejünket, bárhol is éljünk. Büszkén vállalhatjuk múltunkat is, jelenünket is, és bizakodva nézhetünk a jövőbe. Nem kell szomorúan énekelni, sírva vigadni. A Himnusz azért maradjon meg nemzeti imának, éneklése közben könnybe lábadhat a szemünk, de a Szózatot dacos büszkeséggel, elszánt akarattal énekeljük! Legyünk lendületesek, bízzunk önmagunkban és jövőnkben. Beszéljünk egymásnak és a világnak sikereinkről. Egymás szeretete és megbecsülése adjon erőt a további ország- és nemzetépítő munkához. EMELJÜK FEL VÉGRE A FEJÜNKET! Hozzon az Új Esztendő egy új magyarság képet a világnak: derűs, büszke, magabiztos, és továbbra is okos, kreatív, szorgalmas nép legyünk.
Budapest, 2013. december 29.

                                                                             Csóti György

Megjelent a Magyar Nemzetben 2014. január 4-én

Módosítás: ( 2014. február 19. szerda, 15:04 )