A KORMÁNYPÁRTOT A LEHETETLEN BELPOLITIKAI KÖRÜLMÉNYEK KÉNYSZERÍTETTÉK EGYEZSÉGRE

Antall és Tölgyessy

Nagy érdeklődéssel olvastam Fricz Tamás kitűnő politológus írását (Ki irányította a rendszerváltást?) a Magyar Nemzet május 16-i számában. A cikk első felével (Nyomásgyakorlás glaszékesztyűben – Sorosnak megtetszett az állami vagyon közcímek alatt) teljes mértékben egyetértek, csupán az utolsó mondattal szállok vitába, és néhány ellenvéleményt fogalmazok meg a második részben foglaltakkal szemben.

Az ominózus mondat így hangzik: „A globális hálózat azt is elérte, hogy a számukra kedves, mert neoliberális és globalista nézeteket valló, de ellenzékbe kerülő SZDSZ-szel a kormánynak egyfajta sajátos paktumot kellett kötnie.” Az MDF-et, élén Antall Józseffel, nem a globalista erők kényszerítették az elhíresült paktumra, hanem a kialakult lehetetlen és vállalhatatlan belpolitikai körülmények. Az igaz, hogy a „globális pénzügyi guruk”, élükön Soros Györggyel, megpróbálták zsarolni Antall Józsefet, aki azonban keményen ellenállt, visszautasította, ahogy Fricz Tamás is írja, az állami vagyon átjátszásra vonatkozó Soros–Sarlós-javaslatot. Soros azzal is előállt, hogy az MDF és az SZDSZ kössön nagykoalíciót. Antall ezt még határozottabban elutasította. (Tréfásan magunk között azt mondta, ha ez létrejönne, a kormányüléseken tettlegességig fajulnának a viták.)

Fontos megemlíteni azt is, hogy az államadósság átütemezéséhez vagy (részleges) elengedéséhez informális úton segítséget kért Helmut Kohl német kancellártól, aki diplomatikusan kitért ezelől, a Fricz Tamás által leírt globalista érdekeket – önként vagy kényszerből – vállalva. (Biztosan nem a szíve szerint döntött, mert nagyon szimpatizált a magyarokkal, és Antallal kitűnő kapcsolatot ápolt.)

Az MDF–SZDSZ-paktum megkötésének az volt az igazi oka, hogy nélküle kormányozhatatlan lett volna az ország. 1989 nyarán, a kerekasztal-tárgyalások során a teljes ellenzék abban gondolkodott, hogy valószínűleg nálunk is a lengyel modell fog megvalósulni, vagyis a kommunisták csak részben engedik át a hatalmat a tervezett országgyűlési választások alkalmával. A Lengyel Egyesült Munkáspárt olyan egyezséget kötött ellenzékével, miszerint a szejm képviselőinek csak 35 százalékát választják szabadon, a többi mandátum a kommunisták kezében marad. Ezért a lehető legtöbb törvényt kétharmadosként rögzítették. Amikor azután kiderült, hogy valódi szabad választások lesznek, már késő volt. Kétharmados gazdasági törvények, köztük az ország éves költségvetése (!), lehetetlenné tették volna a kormányzást 59 százalékos többséggel, már az év végi költségvetésnél bukott volna a kormány. Antall előre látta, ha nyerünk, csapdába kerülünk.

Nagykoalíció szóba sem jöhet, de a kialakult helyzetben az SZDSZ állandóan zsarolhatja a kabinetet. (Télen már tudni lehetett, ez a két párt lesz a legerősebb, a kérdés csak az volt, melyik győz.)

Soha nem felejtem el, valamikor 1990 januárjában Bécsből jöttünk haza Antall-lal kettesben, útközben kérdezte tőlem: „Mit szólnál, ha győzelmünk esetén a kétharmados törvények észszerű mértékre csökkentéséért az SZDSZ-nek ajánlanánk a köztársasági elnöki pozíciót?” De, tette hozzá gyorsan, kizárólag Göncz Árpád személyében. Gönczhöz akár barátinak is mondható viszony fűzte közös kisgazdagyökerük és 1956-os szerepvállalásuk okán. Sajnos mégsem ismerte eléggé, nagyot csalódott benne, de ez egy másik történet. A lényeg az, hogy a paktum ezért köttetett. Kétharmados törvények csökkentése fejé­ben Göncz Árpád nagyon kevés hatáskörű, „közepesen gyenge” köztársasági elnök. Ez volt az alku.

A megállapodás további fontos elemeket is tartalmazott, melyek a kormányzás stabilitását garantálták. Ilyen volt a konstruktív bizalmatlansági indítvány, mely biztosította, hogy a kormányfőt csak egy másik kormányfőjelölt megválasztásával lehet megbuktatni. Ez biztosította Magyarországon az első húsz évben a politikai stabilitást, minden kormány kitöltötte a négyéves ciklust, egyedüliként az egész közép- és kelet-európai térségben. Ez nekünk sok előnyt jelentett a nemzetközi mezőnyben.

További vitám Fricz Tamással a Forradalom kiegyezés útján című résszel kezdődik. Nem vagyok biztos abban, hogy a kádári gulyáskommunizmusban elpuhult, a tízéves várakozások után megszerzett Trabantok és a néhány száz négyzetméteres hétvégi telkek bűvöletében élő lakosság 1989-ben kiment volna a barikádokra, nem beszélve a vérontásról. Harminc évvel ezelőtt más volt a helyzet, mint 1956-ban, az embertelen, gátlástalan diktatúra idején. A rendszerváltoztatás valóban egy társadalmi elit műve volt, a lakosság élénk, de nem aktív érdeklődése mellett. Ezt igazolják az 1990-es választások részvételi arányai is: 65 százalék az első, 45 százalék a második fordulóban. Nem, mondjuk, 95 és 85, hanem sokkal kevesebb. Nem hiszem, hogy sokan igazi forradalmi hevülettel az utcára mentek volna. Abban igaza van a szerzőnek, hogy a kommunisták tudatosan és sikeresen átmentették a hatalmukat, először pénzügyi-gazdasági területen, majd 1994-ben a rendszerváltozástól csodákat váró, de törvényszerűen csalódott választópolgárok jóvoltából, az áruló „szabad demokraták” asszisztálásával.

Antall József frappáns mondata, a „Tetszettek volna forradalmat csinálni” nagyon is találó volt. Tény, ő nem volt véres áldozatokat követelő fordulat híve. De egy-két forróvérű fia­talt leszámítva más sem. Emberáldozat nélkül gondolta végigvinni a fordulatot. Az Antall-kormány, Fricz Tamással egyetértve, kiépítette a parlamentáris demokráciát, létrehozta a jogállamiságot, megteremtette a demokrácia intézményrendszerét. Sajnos elbukott a történelmi igazságtétel és lusztráció, valamint egy igazi, igazságos kárpótlás, de mindez elsősorban belső okok miatt történt.

Az igazságtételt a volt MDF-es Sólyom László vezette Alkotmánybíróság kaszálta el. Az a vád sem állja meg a helyét, hogy „nem építette le a posztkommunizmust, s hagyta, hogy a diktatúra emberei velünk maradjanak”. A kormánynak nem volt MSZMP-s tagja, az új vezetők kinevezése is messzemenően mellőzte a volt pártkádereket. Az államigazgatásban valóban megmaradt elég sok „régi ember”, de pótlásuk az első években, egy csapásra, lehetetlen lett volna. Egyszerűen nem volt megfelelő képzettségű szakember ezen a területen. Összeomlott volna az államigazgatás.

A Szabad Demokraták Szövetsége pártként nem tudta befolyásolni az Antall-kormány működését, csak megbuktatására tett sikertelen kísérletet a taxisblokád néven elhíresült akciójával 1990 őszén. Igaz, Göncz Árpád révén sikerült megakadályozni egy demokratikus médiatörvény megalkotását, és többek között ezzel életben tartotta a posztkommunista, neoliberális médiabirodalmat. Ez nagy károkat okozott.

Mindezt azért gondoltam elmondani, mert Fricz Tamáshoz hasonlóan és is belülről, aktív résztvevőként éltem át a rendszerváltoztatást. Kérem, nézzék el ezt nekem.