Kategória: NEMZETPOLITIKA

2005. december 5-én nyilvánvalóvá vált: nincs magyar nemzet. Nem lehet pontosan tudni, mikor halt el, mikor szűnt meg Európa egykor oly kiváló nemzete, csak azt lehet biztosan megállapítani, hogy 1956-ban még volt. A sokszor és okkal szidott kádárizmus ölte meg, morzsolta fel szép lassan, módszeresen 34 év alatt. Hét év kegyetlen, embertelen, dühöngő terrorja után jött a lélekölő, népbutító gulyáskommunizmus. Ha Rákosi rémuralmát is hozzá vesszük, akkor megállapítható, hogy Magyarországon több mint négy évtizeden át egy szó sem esett a Hazáról, a Nemzetről, a Magyarságról és Trianonról. Generációk nőttek fel az 50 négyzetméteres panellakások, tíz év várakozása után megszerezhető Trabantok és NDK-turistautak  bűvöletében, miközben az iskolában csak a proletár internacionalizmusról és a dicsőséges Szovjetunióról  hallottak. Így érthető, hogy a nemzet megszűnt.

Lehet, hogy némi túlzás van a fenti állításokban, melyeket az elkeseredés, a mélységes csalódás fogalmaz meg, de a december 5-i népszavazás eredménye mégis azt mutatja: nincs magyar nemzet. A nemzet azonos értékrendet valló, egy nyelvet beszélő, közös kultúrájú emberek érdekközössége.  Egy adott történelmi korban a nemzetet a közös érdekek kovácsolják össze, ez adja a megtartó erőt. Mi a magyar nemzet érdeke a XXI. század elején? A teljes magyar nemzet szellemi és anyagi felemelkedése, kulturális örökségünk megőrzése és továbbfejlesztése, nemzeti önrendelkezésünk és szabadságunk biztosítása. A teljes magyar nemzeté! Mind a nyolc utódállamban. Nem csak a szerencséseké, hanem a trianoni tragédiával sújtott  szerencsétlen sorsúaké is. A teljes közösségé. Ha csak egyes részek érdekei kerülnek előtérbe, az már nem érdekközösség, nem nemzet. A Kárpát-medencében él tíz millió tudathasadásos, elbutított magyar (tisztelet a 1,5 milliós kivételnek és a fiatalkorúaknak!) a meghagyott 93 ezer négyzetkilométeren, és mintegy négy millió szétszórtan a szomszédos országokban, 84 éve nemzeti elnyomásban, megaláztatásban, kisemmizve. Ez a négymillió embertelen  körülmények között is megtartotta magyarságát, és most onnan kapta a legnagyobb pofont, a legnagyobb megaláztatást, ahonnan – joggal – testvéri segítséget várt: saját nemzettársaitól. De a csonka hazában, ahonnan a segítséget várta, már nem volt nemzet. Nem adta meg a legtermészetesebb gesztust, nem adta vissza az erőszakkal elvett állampolgárságot, ami lelki kárpótlást és személyes biztonságot adhatott volna a sokat és méltánytalanul szenvedett testvéreinek. Ez a gesztus nem került volna pénzbe, az ellenkező állítás szemenszedett hazugság. Ez a gesztus nem ütközött volna sem a hazai, sem pedig a nemzetközi jogba. Európa legtöbb országában megtették ezt a spanyoloktól, portugáloktól kezdve a németeken, szlovákokon keresztül a horvátokig, szerbekig, románokig. Sehol nem volt erről vita, evidenciaként kezelték ezt a kérdést. Most Európa ránk csodálkozik, megvet bennünket, és azt mondják: nincs magyar nemzet. Az elszakított magyarokat le lehet írni. A herderi jóslat beteljesedik.

Hogyan kerülhetett erre sor? Sajnos a kiinduló helyzet adott volt: a kádárizmusban felnőtt, kilúgozott tudatú generációk többségében nem volt meg a fogadókészség az elszakított nemzettársaink iránti szolidaritás kifejezéséhez. Ezért volt felelőtlen hazárdjáték a népszavazás kierőszakolása. Ezt a kérdést a politikának kellett volna kezelnie és megoldania. Sajnos azonban a Medgyessy kormány kedvezménytörvénnyé silányította és kiüresítette a státustörvényt, és nem sietett megadni a szerb kormány által is támogatott kettős állampolgárság lehetőségét a délvidéki magyaroknak. Ezért kerülhetett sor az öncélú, magamutogató aláírásgyűjtésre, és az eredményes gyűjtés következtében a népszavazásra. Talán nem lett volna nagy baj, ha az úgynevezett politikai elit az alapvető nemzeti érdeket felismerve összefog, részvételre, és támogató igenre buzdítja a lakosságot, de legalább lelkiismereti kérdésnek hagyja meg a döntést. A Gyurcsány kormány azonban elődjén is túltett. Aljas, hazug, erkölcstelen kampánnyal félrevezette a lakosságot. (16 éve vagyok a politikában, soha nem használtam ilyen erős kifejezéseket, most azonban ezt indokoltnak tartom.) Ezen már az sem segített, hogy a kormánypártok számos neves személyisége helytelenítette ezt, és valószínűleg az MSZP és az SZDSZ tagság nagy része is. A tömegek azonban napi megélhetési gondjaik közepette vagy nem mentek el szavazni, pedig valószínűleg többségükben igent mondtak volna, vagy elmentek, és rossz lelkiismerettel nemmel voksoltak. Csupán másfél millió ember tudta mi a kötelessége, mit jelent a nemzeti összetartozás, az emberi szolidaritás. Az eredmény? Milliók sírnak szó szerint a határon túl, az elkeseredés, a csalódás leírhatatlan. December 6-án délelőtt tíz órakor egy erdélyi fiatal, miután azzal próbáltam vigasztalni, hogy nem adjuk fel, harcolunk tovább, a következőket írta SMS-ben: „Nem tudom elmondani, hogy milyen lelki állapotban vagyok. A sírás fojtogat. Szeretném, ha minden ennyiben maradna, nem kell a harcot folytatni. Nem szégyellem, hogy erdélyi vagyok, csak azt, hogy magyar. Nem akarok semmilyen nemzethez tartozni. Remélem, lesz erőnk mindezt túlélni. Bocsánat, hogy ezt írom.” Az erdélyi lapok így írnak: „Zsúfolásig megteltek a templomok, az emberek az igazi hazában kiírt referendum sikeréért imádkoztak.” „December 5-én, Mikulás napján, advent második vasárnapján Kádár és Gyurcsány népe olyat tett, ami példátlan az európai nemzetek történetében. A gyomrán, a zsebén áthaladó érzelemtől uralva elutasította 3-4 millió testvére feléje nyújtott kezét. Túléljük és sajnáljuk őket.” „Fáj, nagyon fáj, ami történt, de nem haragszunk Rátok. Mi ezután is magyarok maradunk, továbbra is a magyar nemzet részének tekintjük magunkat …Gyertek ezután is jó lelkiismerettel Erdélybe és hozzátok magatokkal a hitetleneket is a Hargita köszöntésére és a Gyimesek hódolatára, hogy személyesen tapasztalják meg az erdélyi emberek világát, vendégszeretetét. Szeretettel várunk Mindnyájatokat, mert továbbra is szilárdan hisszük, hogy éljünk mi magyarok bárhol a világon, együvé tartozunk! Gyertek hát, de hagyjátok otthon azokat, akik tudatosan tették nevetségessé és megvetés tárgyává – nem a magyar nemzetet -, hanem önmagukat!”

Van-e kiút, van-e remény arra, hogy ismét lesz öntudatos, büszke magyar nemzet? Természetesen van! Már az igenek többsége is bizakodásra ad okot. Másfél millió ember tudta vasárnap, mi a kötelessége, a szívére (és az eszére is!) hallgatott, a nemzeti szolidaritásra adta szavazatát. A többi hat és fél millió választópolgárnak keresztényi megbocsátás jár, mert nem tudták mit cselekszenek. A nép elbutításáért és félrevezetéséért a Kádár és Gyurcsány nevével fémjelzett politika felelős. Él ebben az országban két millió gyermek és fiatalkorú, akik szabad világban nőnek fel, tiszta és romlatlan lélekkel csakis nemzeti érzésűvé válhatnak. A határon túli négy millióval máris többségben vannak azok, akik a jövő magyar nemzetének magját alkotják. Egy-két generáció után mi is egészségesek leszünk, mint Európa többi nemzete. Ehhez azonban minél előbb le kell váltani a mai kormányzatot, és a baloldalnak nem csak személyekben, hanem eszmeileg is meg kell újulni. Európában a baloldaliság sehol nem jelenti a nemzeti érdekek semmibe vételét. Azt csak remélni lehet, hogy a trianoni határon kívülre rekedt nemzettársaink nem térnek le a nyolc évtizedes békés útról, nem fognak túlzottan radikalizálódni, és nem hagyják el tömegesen szülőföldjüket. A Magyar Országgyűlésnek egy-két éven belül biztosítani kell minden magyarnak az állampolgárságot, bárhol éljenek a világban (megint érdemtelenül kevés szó esik a „nyugati magyarságról”), a magyar külpolitikának erőfeszítéseket kell tenni a Kárpát-medencében élő nemzetrészek autonómiájának létrehozásáért, a mindenkori magyar kormánynak pedig alkotmányos kötelezettségének megfelelően támogatnia kell a határon túli magyarok szülőföldön maradását. Ha így teszünk, akkor Herder jóslata végérvényesen tévesnek fog bizonyulni, és Széchenyi óhaja teljesül a megváltozott körülmények között új formában: magyar nemzet nem (csak) volt, hanem lesz (is)!

Budapest, 2004. december 7.

Csóti György

Megjelent az Erdélyi Krónikában 2005. január 7-én.

Módosítás: ( 2013. szeptember 18. szerda, 08:43 )

Elhangzott a csúzai helyi választmány és a civil szerveztek, valamint a HMDK részvételével a Kossuth- domborműnél tartott március 15-ei koszorúzási ünnepségen

Tisztelt Ünneplők, Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim!

Tisztelettel és szeretettel köszöntöm Önöket abból az alkalomból, hogy ismét együtt ünnepelhetünk itt, Csúzán, a hányatott sorsú, megható történetű Kossuth-dombormű előtt. Gazdag nép vagyunk mi, magyarok! Nem csak történelmünkben és kultúránkban vagyunk gazdagok, hanem nemzeti ünnepekben is: nekünk három is van belőle. Mindhármat egyformán szeretjük, mindhárom egyformán közel áll a szívünkhöz, de mégis március 15-e a legmeghittebb, a legemelkedettebb. Miért van ez így? Talán azért, mert több mint 100 éve ünnepeljük, hagyományossá vált, és egyetlen diktatúra sem tudta kisajátítani, tiszta maradt. Talán amiatt, mert tavasszal van és az újrakezdés, az újjászületés, a remény ünnepévé vált?: Úgy hiszem, ez utóbbi játszhatott döntő szerepet. Március 15-e ugyanis szorosan összekapcsolódik a reménnyel, a reménykedéssel. A remény volt az, ami összekovácsolta 155 évvel ezelőtt a nemzetet, amikor Petőfi, Kossuth és mások újra indították a magyar forradalmat és szabadságharcot. Az a csodálatos és végeredményében dicsőséges másfél év két helyszínen indult el: a pesti utcán, a Pilvax kávéházban, a Múzeum-kertben, a Landerer nyomdában, Táncsics börtöne előtt a Várban és Pozsonyban, az országgyűlésben, annak alsó- és felsőházában. Pesten Petőfi, Jókai, Vasvári és a többiek egyik pillanatról a másikra kirobbantották a forradalmat, Pozsonyban pedig az alsóházi rendek Kossuthtal az élükön már februárban elkezdték ostromolni a bécsi udvart olyan törvénytervezetekkel, amelyek több önrendelkezést biztosítanának a nemzetnek. Európa több pontján megmozdultak a haladó erők, a nemzetközi körülmények kedvezőek voltak, és az ebből táplálkozó remény forrasztotta össze a nép fiait, Petőfiéket a nemzeti középosztállyal, Kossuthékkal, és csatlakoztak hozzájuk késedelem nélkül az arisztokratát képviselő felsőházi rendek. Létrejött a nemzeti egység, minden siker forrása.

Kossuth domborműve előtt állva úgy illik, hogy az egész forradalmat és szabadságharcot az ő politikai felfogását elemezve közelítsük meg. Kossuth politikája két pilléren nyugodott: nemzeti egység és európai értékrend. Kossuth Lajos, a XIX. század legnagyobb magyar politikusa, akit egész Európában és Észak-Amerikában nagyra becsültek, azonnal felismerte, hogy csak a teljes nemzeti egység biztosításával lehet eredményesen fellépni a Habsburg-uralkodóházzal szemben az ország függetlenségének kivívásáért, a nemzeti önrendelkezés biztosításáért. De a szabadságharc vezéralakja azzal is tisztában volt, hogy az európai folyamatok összefüggésben, kölcsönhatásban vannak egymással, ezért csak olyan programmal lehetünk eredményesek, amelyek összhangban vannak a haladó európai folyamatokkal. Márpedig a forradalom társadalmi felemelkedést célzó követelései összhangban voltak a kialakult nyugat-európai gyakorlattal és a legújabb elvárásokkal.

A nemzeti egységben és az európai értékrenden alapuló kossuthi politika vitte győzelemre a magyar forradalmat és szabadságharcot 1848/49-ben. Érékelésem szerint ugyanis egyértelmű győzelmet arattunk azok felett, akik ellen felléptünk és később fegyvert ragadtunk. Győztünk politikai és katonai téren egyaránt. A Batthyány- és később a Szemere-kormány a Habsburg-ház akarata ellenére olyan törvények sorozatát hozta létre a törvény előtti egyenlőség megteremtésétől a jobbágyfelszabadításon keresztül az 1949 júliusában meghozott nemzeti kisebbségi törvényig, amelyek biztosították a társadalmi felemelkedést az ország lakossága számára. Érdemes megjegyezni, hogy a kisebbségi törvény a kor leghaladóbb, legliberálisabb ilyen jellegű jogalkotása volt.

Katonai téren az átmeneti csatavesztések után a sikeres tavaszi hadjárat meghozta a fordulatot, az osztrák haderő már vert helyzetben volt. Akik ellen fegyvert fogtunk, azokat gyakorlatilag legyőztük. A Habsburg-ház csak az akkori világ legerősebb szárazföldi hadseregének, a hazánkra zúdított 200 ezer fős orosz sereg segítségével tudta leverni a szabadságharcot. Pedig a bécsi udvar az „oszd meg és uralkodj” elv alapján, különböző fondorlatok segítségével ellenünk lázította az országban élő nemzetiségeket, melyek egy része ellenünk is fordult. De ezt a nehézséget is legyőztük. Mindezen sikerek záloga a nemzeti egység volt. Miután Kossuthék összehangolták a nemzeti érdekeket az európai értékrenddel, kivívtuk a haladó világ szimpátiáját hosszú évtizedekre. A gyakorlati eredmények a kiegyezést követően értek be, és az 1848/49-es forradalom és szabadságharc fénye a mai napig nem halványult el.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, történelmünk során mindig csak az összefogás hozott sikereket. Így volt ez 1956-ban is, amikor 13 napig, a brutális szovjet beavatkozásig csodálatos egységbe forrott a nemzet, és megalapozta legújabbkori jó hírnevünket a világban. Mi a helyzet ma, tisztelt ünneplők? Ma nincs másképpen, mint 155 évvel ezelőtt! Ma is reményt keltő perspektíva áll előttünk, de ez is nehéz kihívást jelent. Ma nem fegyveres harcot kell folytatnunk, erről szó sincs és nem is lesz. A nehézség ma abban áll, hogy a magyarság 8 ország területén él széttagolva, az anyaországban és 7 szomszédjában. A magyar nemzet részeit országhatárok választják el egymástól. Nemzetpolitikai célkitűzéseinket ezért ma is csak olyan politikával lehet megvalósítani, amely a nemzeti egységre és az európai értékrendre épül. Nézzük először az egységet, miért van erre szükség? Egyrészt azért, mert vannak ellenérdekelt erők a térségben, ennek legszélsőségesebb formáját éppen a napokban, március 12-én láttuk megnyilvánulni Belgrádban. Ellenük, saját védelmünkben, csak egységesen tudtunk fellépni. Másrészt azért, mert távolabbi térségekben számos olyan, velünk egyébként szimpatizáló vagy éppen baráti kapcsolatban lévő erő van, amelyek teljesen közömbösek nemzetpolitikai célkitűzéseink egy jelentős része iránt. Csak egységes fellépésünk esetén figyelnek fel ezekre, a számunkra fontos kérdésekre, és ismerik el azoknak jogosságát.

Ami pedig az európai értékrendet jelenti, az önmagában is vállalható, hiszen nemzeti célkitűzéseink gyakorlatilag egybeesnek ezzel. Miről van szó itt elsősorban? Jogállamiság, parlamenti demokrácia, szociális piacgazdaság, egyéni és kollektív- hangsúlyozom: kollektív – emberi jogok, stb. De álljunk meg itt egy pillanatra: ha európai értékrendről beszélünk, akkor nem valami ismeretlen új dologról szólunk mi, magyarok, hiszen mi is részesei voltunk ezen értékrend kialakításában, csak a XX. század második felében kiszakítottak bennünket az európai vérkeringésből. Mi sokat adtunk az elmúlt évszázadok során ehhez az értékrendhez, mindenekelőtt a szabadság és a kultúra területén. Az európai értékrendet azért is hangsúlyozni kell, mert ez a garancia arra, hogy visszafogadnak bennünket abba a közösségbe, ahová mindig is tartoztunk, és onnan visszatérésünkhöz még támogatást is kapunk. Ez utóbbi tehát érdekünk. Így mára az a szerencsés helyzet állt elő, hogy érték és érdek egybeesik. Élnünk kell ezzel a szerencsés helyzettel.

Kedves Barátaim! Ami igaz volt a XIX. és XX. században, az igaz ma is, a XXI. században: az erősek egyesülnek, a gyengék széthullanak. Ezt úgy lehet fogalmazni, hogy akik egyesülnek, azok erősek lesznek, akik pedig széthúznak, azok meggyengülnek és széthullanak. A Kárpát-Európába, csak összefogva őrizhetjük meg nemzeti kultúránkat és önazonosságunkat valamennyien ott, ahol ma élünk!

Tisztelt Ünneplők, kedves Barátaim!

A kossuthi gondolatok jegyében kívánok valemennyiüknek reményteli ünneplést: bízzunk a nemzeti egység helyreállításában a kis és nagy közösségekben egyaránt, és higgyünk az európai értékrend megvalósulásában az egész közép-európai térségben!

Köszönöm, hogy meghallgattak.

Megjelent „Az új magyar képes újság” VIII. évfolyam 2. szám, 2003. március 20-ai számában