In memoriam Szőcs Géza
Atlanti gondolat, eurázsia-vízió
A Magyar Atlanti Tanács közgyűlése egyhangú titkos szavazással Csóti Györgyöt, a MAT eddigi alelnökét, a szervezet egyik alapító tagját választotta meg új vezetőnek.

Csóti György felszólal a közgyűlésen
A Magyar Atlanti Tanács (MAT) megtartotta idei, tisztújító közgyűlését. A szervezetet 15 éve vezető Dr. Vizi E. Szilveszter professzor másirányú elfoglaltságai miatt lemondott pozíciójáról, ezért vált szükségessé a tisztújítás. A közgyűlés egyhangú titkos szavazással Csóti Györgyöt, a MAT eddigi alelnökét, a szervezet egyik alapító tagját választotta meg új vezetőnek. Csóti Györgyöt kérdezte a Gondola.

– Elnök úr, természetesen gratulálunk az Ön által felépített bizalomhoz, és kérdezzük: külügyminiszterünk szerint soha nem volt ilyen jó az USA-magyar kapcsolat, mint most; ez milyen lehetőséget nyit a Magyar Atlanti Tanács előtt?
– Ez az örvendetes tény semmiféle „lehetőséget” nem nyit a Magyar Atlanti Tanács előtt. Mi egy olyan, a napi pártpolitikától távol álló civil szervezet vagyunk, mely közügyet szolgál, nevezetesen a transzatlanti gondolat, másszóval az atlantizmus népszerűsítését hazánkban és részben az euroatlanti térségben. Ennek során szoros együttműködésben vagyunk – egy nemzetközi szervezeten, az ATA-n (Atlantic Treaty Association) belül – a NATO tagállamok, a NATO tagjelöltek és az Észak-atlanti Szerződés Szervezete partnerországaiban működő hasonló NGO-kal.
Ezek közé tartozik természetesen az Egyesült Államok is. Ez tehát ilyen értelemben kölcsönösen jó mind az amerikai, mind a magyar civil szervezetnek.
– A világban megerősödött Kína, és mellette Oroszország is ambíciókkal teli. Ugyanakkor az Egyesült Államokat nemcsak erdőtüzek gyengítik. Ebben a bonyolult helyzetben hogyan erősítheti a magyar pozíciókat a MAT agytrösztje?
– A válasz részben az első kérdésre adott válaszban rejlik. A magyar pozíciókat elsősorban a mindenkori magyar kormány tudja erősíteni. A civil szervezetek természetesen időben és térben különböző erősséggel hozzájárulhatnak ehhez, de ez nem meghatározó. (Rossz esetben gyengíthetik, sajnos erre van példa hazánkban, a külföldről pénzelt álcivil szervezetekre gondolok.)
– Az atlanti gondolattal szemben egyre nagyobb fényt kap az eurázsia-vízió. Ez a versenyhelyzet milyen impulzusokat adhat a Magyar Atlanti Tanács tervalkotásának?
– Erre egyelőre csak a saját nevemben válaszolhatok. Én a Vancouvertől Vlagyivosztokig terjedő térség biztonságpolitikájában gondolkozom. Ez egy évezredes, még ha Amerika csak fél évezredes, kulturális közösség. Számos erős kötelék, értékrend és érdekek fűzik össze. Erre most nem térhetek ki, mert szétfeszítené az interjú kereteit. De úgy gondolom, ezek nagyjából közismertek. Tehát azt a biztonságpolitikai rendszert tartanám célszerűnek és észszerűnek, mely három pilléren nyugszik: Észak-Amerika, vagyis az Egyesült Államok és Kanada, Európa és Oroszország. Ebből az első két pillér alkotja a NATO-t, a harmadik meg partneri viszonyban kell legyen vele. Tehát a NATO, mint katonai szervezet megkérdőjelezhetetlen, de Oroszországot nem szabad ellenségként kezelni, elkötelezett partneri viszonyra kell törekedni vele. Erre szerintem van is fogadókészség. Ellenségnek tekinthető erő pedig van még elég a nagyvilágban.

– A valódi, tehát nem nyugati spekulánsok által felpénzelt civil szervezetek – köztük a Balassi Kard Művészeti Alapítvány – mi módon segíthetik a Magyar Atlanti Tanács nemzeterősítő munkáját?
– Azzal, ha hirdetik, terjesztik az igazságot a magyarországi viszonyokról és képviselik a hagyományos európai értékrendet.
(gondola)
István, a király iskolába megy …
Szörényi Levente „Árpád fejedelem és a pozsonyi csata”
Ismét az MDF–SZDSZ-paktumról
A KORMÁNYPÁRTOT A LEHETETLEN BELPOLITIKAI KÖRÜLMÉNYEK KÉNYSZERÍTETTÉK EGYEZSÉGRE

Antall és Tölgyessy
Nagy érdeklődéssel olvastam Fricz Tamás kitűnő politológus írását (Ki irányította a rendszerváltást?) a Magyar Nemzet május 16-i számában. A cikk első felével (Nyomásgyakorlás glaszékesztyűben – Sorosnak megtetszett az állami vagyon közcímek alatt) teljes mértékben egyetértek, csupán az utolsó mondattal szállok vitába, és néhány ellenvéleményt fogalmazok meg a második részben foglaltakkal szemben.
Az ominózus mondat így hangzik: „A globális hálózat azt is elérte, hogy a számukra kedves, mert neoliberális és globalista nézeteket valló, de ellenzékbe kerülő SZDSZ-szel a kormánynak egyfajta sajátos paktumot kellett kötnie.” Az MDF-et, élén Antall Józseffel, nem a globalista erők kényszerítették az elhíresült paktumra, hanem a kialakult lehetetlen és vállalhatatlan belpolitikai körülmények. Az igaz, hogy a „globális pénzügyi guruk”, élükön Soros Györggyel, megpróbálták zsarolni Antall Józsefet, aki azonban keményen ellenállt, visszautasította, ahogy Fricz Tamás is írja, az állami vagyon átjátszásra vonatkozó Soros–Sarlós-javaslatot. Soros azzal is előállt, hogy az MDF és az SZDSZ kössön nagykoalíciót. Antall ezt még határozottabban elutasította. (Tréfásan magunk között azt mondta, ha ez létrejönne, a kormányüléseken tettlegességig fajulnának a viták.)
Fontos megemlíteni azt is, hogy az államadósság átütemezéséhez vagy (részleges) elengedéséhez informális úton segítséget kért Helmut Kohl német kancellártól, aki diplomatikusan kitért ezelől, a Fricz Tamás által leírt globalista érdekeket – önként vagy kényszerből – vállalva. (Biztosan nem a szíve szerint döntött, mert nagyon szimpatizált a magyarokkal, és Antallal kitűnő kapcsolatot ápolt.)
Az MDF–SZDSZ-paktum megkötésének az volt az igazi oka, hogy nélküle kormányozhatatlan lett volna az ország. 1989 nyarán, a kerekasztal-tárgyalások során a teljes ellenzék abban gondolkodott, hogy valószínűleg nálunk is a lengyel modell fog megvalósulni, vagyis a kommunisták csak részben engedik át a hatalmat a tervezett országgyűlési választások alkalmával. A Lengyel Egyesült Munkáspárt olyan egyezséget kötött ellenzékével, miszerint a szejm képviselőinek csak 35 százalékát választják szabadon, a többi mandátum a kommunisták kezében marad. Ezért a lehető legtöbb törvényt kétharmadosként rögzítették. Amikor azután kiderült, hogy valódi szabad választások lesznek, már késő volt. Kétharmados gazdasági törvények, köztük az ország éves költségvetése (!), lehetetlenné tették volna a kormányzást 59 százalékos többséggel, már az év végi költségvetésnél bukott volna a kormány. Antall előre látta, ha nyerünk, csapdába kerülünk.
Nagykoalíció szóba sem jöhet, de a kialakult helyzetben az SZDSZ állandóan zsarolhatja a kabinetet. (Télen már tudni lehetett, ez a két párt lesz a legerősebb, a kérdés csak az volt, melyik győz.)
Soha nem felejtem el, valamikor 1990 januárjában Bécsből jöttünk haza Antall-lal kettesben, útközben kérdezte tőlem: „Mit szólnál, ha győzelmünk esetén a kétharmados törvények észszerű mértékre csökkentéséért az SZDSZ-nek ajánlanánk a köztársasági elnöki pozíciót?” De, tette hozzá gyorsan, kizárólag Göncz Árpád személyében. Gönczhöz akár barátinak is mondható viszony fűzte közös kisgazdagyökerük és 1956-os szerepvállalásuk okán. Sajnos mégsem ismerte eléggé, nagyot csalódott benne, de ez egy másik történet. A lényeg az, hogy a paktum ezért köttetett. Kétharmados törvények csökkentése fejében Göncz Árpád nagyon kevés hatáskörű, „közepesen gyenge” köztársasági elnök. Ez volt az alku.
A megállapodás további fontos elemeket is tartalmazott, melyek a kormányzás stabilitását garantálták. Ilyen volt a konstruktív bizalmatlansági indítvány, mely biztosította, hogy a kormányfőt csak egy másik kormányfőjelölt megválasztásával lehet megbuktatni. Ez biztosította Magyarországon az első húsz évben a politikai stabilitást, minden kormány kitöltötte a négyéves ciklust, egyedüliként az egész közép- és kelet-európai térségben. Ez nekünk sok előnyt jelentett a nemzetközi mezőnyben.
További vitám Fricz Tamással a Forradalom kiegyezés útján című résszel kezdődik. Nem vagyok biztos abban, hogy a kádári gulyáskommunizmusban elpuhult, a tízéves várakozások után megszerzett Trabantok és a néhány száz négyzetméteres hétvégi telkek bűvöletében élő lakosság 1989-ben kiment volna a barikádokra, nem beszélve a vérontásról. Harminc évvel ezelőtt más volt a helyzet, mint 1956-ban, az embertelen, gátlástalan diktatúra idején. A rendszerváltoztatás valóban egy társadalmi elit műve volt, a lakosság élénk, de nem aktív érdeklődése mellett. Ezt igazolják az 1990-es választások részvételi arányai is: 65 százalék az első, 45 százalék a második fordulóban. Nem, mondjuk, 95 és 85, hanem sokkal kevesebb. Nem hiszem, hogy sokan igazi forradalmi hevülettel az utcára mentek volna. Abban igaza van a szerzőnek, hogy a kommunisták tudatosan és sikeresen átmentették a hatalmukat, először pénzügyi-gazdasági területen, majd 1994-ben a rendszerváltozástól csodákat váró, de törvényszerűen csalódott választópolgárok jóvoltából, az áruló „szabad demokraták” asszisztálásával.
Antall József frappáns mondata, a „Tetszettek volna forradalmat csinálni” nagyon is találó volt. Tény, ő nem volt véres áldozatokat követelő fordulat híve. De egy-két forróvérű fiatalt leszámítva más sem. Emberáldozat nélkül gondolta végigvinni a fordulatot. Az Antall-kormány, Fricz Tamással egyetértve, kiépítette a parlamentáris demokráciát, létrehozta a jogállamiságot, megteremtette a demokrácia intézményrendszerét. Sajnos elbukott a történelmi igazságtétel és lusztráció, valamint egy igazi, igazságos kárpótlás, de mindez elsősorban belső okok miatt történt.
Az igazságtételt a volt MDF-es Sólyom László vezette Alkotmánybíróság kaszálta el. Az a vád sem állja meg a helyét, hogy „nem építette le a posztkommunizmust, s hagyta, hogy a diktatúra emberei velünk maradjanak”. A kormánynak nem volt MSZMP-s tagja, az új vezetők kinevezése is messzemenően mellőzte a volt pártkádereket. Az államigazgatásban valóban megmaradt elég sok „régi ember”, de pótlásuk az első években, egy csapásra, lehetetlen lett volna. Egyszerűen nem volt megfelelő képzettségű szakember ezen a területen. Összeomlott volna az államigazgatás.
A Szabad Demokraták Szövetsége pártként nem tudta befolyásolni az Antall-kormány működését, csak megbuktatására tett sikertelen kísérletet a taxisblokád néven elhíresült akciójával 1990 őszén. Igaz, Göncz Árpád révén sikerült megakadályozni egy demokratikus médiatörvény megalkotását, és többek között ezzel életben tartotta a posztkommunista, neoliberális médiabirodalmat. Ez nagy károkat okozott.
Mindezt azért gondoltam elmondani, mert Fricz Tamáshoz hasonlóan és is belülről, aktív résztvevőként éltem át a rendszerváltoztatást. Kérem, nézzék el ezt nekem.
1990. április 8-án
Figyelem! Ez egy Bismarck idézet…
Közép-európai rendszerváltozások harminc év távlatából
A megoldatlan magyar kérdés Európában
Az első világháborút lezáró igazságtalan versailles-i békediktátumok kezdettől fogva magukban hordozták a következő világháború csíráit. Sok millió ember került idegen fennhatóság alá, a határok meghúzásánál az etnikai viszonyokat teljesen figyelmen kívül hagyták, soha nem létezett államközösségeket tákoltak össze. Alig húsz év múlva bekövetkezett az újabb világégés. De a győztesek nem tanultak. Megerősítették a korábbi igazságtalanságokat, sőt még továbbiakkal tetézték azt. Az újabb revízióra törekvést Németország beépülése a transzatlanti közösségbe, és Közép- valamint Kelet-Európa szovjet megszállása, a kommunista diktatúra akadályozta meg. Azonban a szovjet rendszer összeomlása után azonnal felszínre törtek a problémák, szétestek a mesterséges államalakulatok, a kisebb nemzetek egyre-másra visszanyerték függetlenségüket, vagy más módon éltek önrendelkezési jogukkal. Úgy tűnik, a világ lassan tanul a történelmi hibákból. Közép-Európában, a balkáni háborút kirobbantó szerbektől eltekintve, már csak a magyar kérdés nincs megoldva.

1920. június 4-én a trianoni békediktátum a több mint ezer éves Magyarországot megfosztotta területének és lakosságának kétharmadától. Minden harmadik magyar idegen fennhatóság alá került saját szülőföldjén. Több mint egymillió magyar az új határ mentén, egy tömbben élve vált idegen ország lakosává. Ilyen mértékű igazságtalanság egyetlen nemzetet sem ért Európában, sőt talán a világon sem. Ennek ellenére a magyarság az elmúlt 91 évben következetesen békés úton, a politika eszközeivel kísérelte meg az igazságtalanságot orvosolni. A két világháború között diplomáciai úton elért határrevízióval, 1990 után pedig az adott országon belül, az európai jogrendnek és gyakorlatnak megfelelő önrendelkezés biztosítására törekedve. Kísérletei mindeddig eredménytelennek bizonyultak. Látva más nemzetek sikereit, ahol többnyire erőszakos eszközöket alkalmaztak, látva e törekvések kényszerű nemzetközi támogatását, fordulóponthoz érkezhet a kárpát-medencei magyarság. Pillanatnyilag úgy néz ki, két lehetősége van: erőszakos eszközökhöz folyamodik, vagy tömegesen elhagyja szülőföldjét. Egyik sem kívánatos, és mindkettő biztonságpolitikai kockázatot jelent Európa számára.
Van azonban egy harmadik megoldás is: az Európai Unió jogrendszerében biztosítja a területén élő, önhibájukon kívül kisebbségi sorsba került, őshonos nemzeti közösségek kollektív jogait, az önrendelkezéshez való jogot. Ehhez első lépésként nem kell mást tenni, mint az Európa Tanács vonatkozó ajánlásait beemelni az uniós jogrendszerbe. Világossá kell tenni, hogy az őshonos nemzeti közösségeknek alanyi jogon jár az önrendelkezés, még ha számbelileg kisebbségben vannak is egy adott országban. Születésük helye adja meg ezt a jogot: ott születtek, ahol őseik éltek és alkottak évszázadokon át. Falvakat, városokat építettek, gazdag kultúrát teremtettek, és vérükkel védték azt a földet, ahol ma élnek. A XX. században kisebbségi sorsba kényszerített több millió magyar ügye, a megoldatlan magyar kérdés, két évtizede súlyos teherként nehezedik a Kárpát-medencére, és negatív kisugárzása lehet egész
Közép-Európára. A megoldás pedig egyszerű: biztosítani kell számukra az európai gyakorlatban jól bevált autonómia-formákat. Ennek egyetlen alternatívája van, ha elismerik őket államalkotó tényezőnek, társnemzeti státust kapnak. Ugyanis Romániában és Szlovákiában például alkotmányban rögzítetten másodrendű állampolgárok az ott élő őshonos magyarok. A román alkotmány úgy kezdődik: „Románia a románok állama.” A szlovákban pedig a preambulum így indul: „Mi, a szlovák nemzet …” Ez azt jelenti, hogy minden más nép, népcsoport csak megtűrt kisebbség, melynek jogai a többség jóindulatától függenek. Ez elfogadhatatlan. Társnemzeti státusra klasszikus példák vannak Európában: Svájc, Nagy-Britannia, Belgium, stb. Erre azonban szomszédaink jelenleg még kevésbé hajlanak. Marad tehát az autonómia.
Tisztán látás céljából, hogy érezzük a kérdés súlyát, nézzük meg, mi történt a magyarsággal, és hogyan alakultak az etnikai viszonyok a Kárpát-medencében az elmúlt száz évben. Az 1920-as trianoni békediktátum következtében, az 1910-es népszámlálási adatok szerint, 3,4 millió magyar került idegen fennhatóság alá az utódállamokban, közel a fele az új magyar határ mentén egy tömbben! Ezeken a területeken ma mindössze körülbelül 2,5 millió magyar él a 2001-es népszámlálás alapján. Ugyanakkor a környező népek lélekszáma két-háromszorosára nőtt ez idő alatt. Ezt alapul véve ma legalább 7 millió magyarnak kellene élni a szomszédos országokban. E helyett 2,5 millió él csupán. Abban a négy országban, ahol a legtöbb magyar él, az elmúlt kilencven év alatt a következőkép alakult részarányuk az elcsatolt területen, a helyi lakossághoz viszonyítva:
Szlovákia: 30 %-ról 10 %-ra csökkent,
Ukrajna: 31 %-ról 12 %-ra csökkent,
Románia: 32 %-ról 20 %-ra csökkent,
Szerbia: 28 %-ról 14 %-ra csökkent.
Mindez látszólag betudható a kényszerű elvándorlásnak, erőszakos asszimilációnak, kitelepítéseknek, tömeggyilkosságoknak, amelyek 1920 és 1990 között történtek. Azt hittük, a rendszerváltozások után, az euroatlanti integráció kiteljesedését követően, mindez megszűnik. Nem így történt. A magyarság az ezredfordulóra, egyetlen évtized leforgása alatt, Romániában több mint 190 ezer fővel, vagyis közel 12 százalékkal,
Szlovákiában 47 ezerrel, 8 százalékkal,
Szerbiában 51 ezerrel, 15 százalékkal,
Ukrajnában hétezerrel, 4 százalékkal,
Horvátországban ötezerrel, 23 százalékkal,
Szlovéniában pedig kétezerrel, 27 százalékkal csökkent.
Az elszakított nemzetrészek vesztesége tehát egy évtized alatt több mint 300 ezerre tehető, és ebben még nincsenek benne a rendszerváltozás körüli kivándorlási hullámok adatai!
Mindezeket tapasztalva, és abból a felismerésből kiindulva, hogy a kisebbségi sorsba kényszerített több milliós magyarság teljes pusztulását csak az európai gyakorlatban jól bevált autonómia-modellek akadályozhatják meg, 2004-ben Tőkés László vezetésével megalakult a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács (KMAT). A Tanács munkájában részt vesz valamennyi számot tevő határon túli magyar politikai szervezet, az úgynevezett „anyaországból”, a maradék országból, a mai Magyarországról pedig tanácsadók működnek közre. A KMAT 2011. március elsején és másodikán kihelyezett ülést tartott Brüsszelben. A rövid, de annál csattanósabb zárónyilatkozat három mondatból áll: „Egyhangúlag megállapították, hogy megmaradásuk és fejlődésük egyedüli garanciája a területi, a perszonális és a sajátos jogállású autonómia biztosítása. Ennek érdekében minden törvényes eszközt felhasználnak, hogy a magyarság e jogos igényének érvényt szerezzenek. A magyar kérdés ilyen megoldása Európa stabilitása szempontjából elengedhetetlen.h E gondolatok teljes összhangban vannak a mai magyar kormány célkitűzéseivel. A tényleges és teljes autonómia biztosítása a szomszédos országokban élő magyar nemzetrészeknek az új nemzetpolitika egyik alappillére. Mindez bizakodással tölthet el minden magyar embert a Kárpát-medencében. A bizakodás azonban még nem elég. Tenni is kell érte, mindenkinek a saját területén, a saját lehetősége szerint, teljes erőbedobással. Így sem lesz könnyű, de „igaz ügyért küzdeni még akkor is kötelesség, midőn már sikerhez nincsen remény”, írta Deák Ferenc. Most azonban még van remény. A siker titka az lesz, ha elérjük az Európai Unióban, hogy a mi problémánkat „megoldatlan magyar kérdés”-ként kezeljék, elkülönítve minden más „kisebbségi” kérdéstől. Erre minden esélyünk megvan, hiszen ilyen méretű csonkításra egyetlen nemzet esetében sem került sor a borzalmakkal teli XX. században, és még ma is millió számra élnek magyarok az elszakított területen. Ezt kell tudatosítani az európai közvéleménnyel minden lehetséges eszközzel, minden szóba jöhető fórumon. A sikerhez ugyanakkor elengedhetetlen feltétel, hogy a magyar kormány és a szomszédos országokban működő valamennyi számottevő magyar politikai erő egységes és eltökélt legyen ebben a kérdésben.
Budapest, 2011. március 3.
Csóti György
külpolitikai szakértő
(Előadás az Európai Parlamentben rendezett közmeghallgatáson)
Módosítás: ( 2012. április 20. péntek, 11:58 )