Nincs könnyű dolga annak, aki a magyar szempontokat, netalántán érdekeket akarja képviselni a világban. Számtalan történelmi példa, nagyhatalmak közt őrlődő politikus, megosztottság és kataklizmák hosszú sora szegélyezi az elődök útját. De nincs ez másképp most sem. Más nemzetek jobban képviselik magukat? A témáról nemrégiben nyílt vita indult, melyhez Csóti György, a Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatója azt fűzte hozzá, hogy… „elengedhetetlen, hogy mi mondjuk meg magunkról kik vagyunk, honnan jöttünk és mit akarunk”…. Vajon miként lehet ezt kivitelezni a gyakorlatban? Szerdán 13 óra után ezt a kérdést is feltesszük a Karcolatban.
(Ki volt Antall József?) Antall József humanista demokrata volt, aki politikai célkitűzéseinek elérése során mindig betartotta a törvényességet, és szem előtt tartotta az emberiességet. Elkötelezett magyar hazafi volt, aki lélekben, érzésben 15 millió magyar miniszterelnöke kívánt lenni. Kiemelkedő európai politikus volt, aki a magyarság problémáit európai összefüggésekben vizsgálta, aki ismerte a térség népeinek történelmét, ezért megértette a kor kihívásait, és azokra mindenki érdekeit figyelembe vevő válaszokat tudott adni. Fia volt idősebb Antall Józsefnek, aki a szörnyű 20. század derekán lengyel menekültek, francia hadifoglyok és zsidó üldözöttek ezreit mentette meg, és politikusként szembeszállt mind a német, mind pedig az orosz megszállókkal. Volt honnan merítenie emberséget, magyarságot, európaiságot.
Ezek után nézzük meg, mit tett 1990 és 1993 között Magyarország kommunizmus utáni elsőként szabadon választott miniszterelnökeként?
Humanista demokrataként békés úton megteremtette a parlamentáris demokráciát, olyan közjogi és politikai intézményrendszert hozott létre, mely biztosította az ország politikai stabilitását. Ez tette lehetővé, hogy az elmúlt 26 évben minden Országgyűlés kitöltötte teljes mandátumát, ami egyedülálló egész Közép- és Kelet-Európában. Ez volt Magyarország sikereinek egyik záloga 2002-ig, és ez ad biztos hátteret a 2010-ben elkezdett folyamatnak, mely a rendszerváltoztatás megkésett befejezését hivatott elvégezni.
Elkötelezett hazafiként 1990 júniusában tette ismert kijelentését: lélekben, érzésben 15 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni. Azzá is vált. A Kárpát-medencében, a mai Magyarország határain kívül élő akkor mintegy 3,5-4 millió magyar sorsát a kilencvenes évek elején adott lehetőségek keretein belül egyengette, kisebbségi jogaik érvényesítésének kérdését kivitte az európai politika színterére. Ennek során minden esetben jogokat, érdekeket védett, miközben másokét soha nem sértette. Ezzel megteremtette a nemzeti kisebbségi kérdés kezelésének magyar modelljét, a békés utat, amely a kollektív jogok biztosítását a törvényesség betartásával, parlamentáris eszközökkel kívánja elérni.
Kiemelkedő európai politikuskéntnemcsak a transzatlanti gondolat elkötelezett híve volt, hanem felismerte a regionális együttműködés fontosságát, többek között létrehozta a Visegrádi Együttműködést, és aktívan részt vett más regionális és szubregionális formációk létrehozásában is.
Antall József történészként nagyon jól ismerte a múltat, értette korának politikai és társadalmi kihívásait, és elemző gondolkodóként sok tekintetben belelátott a jövőbe. 1990–91-ben pontosan felmérte Jugoszlávia felbomlásának folyamatát. Tisztában volt azzal, véres háború lesz, ha a világ nem ismeri el azonnal Horvátország és Szlovénia függetlenségét. Hosszú ideig hiába győzködte Bush elnököt, Margaret Thatchert és Helmut Kohlt, mire megértették szavát, sok vér folyt déli szomszédságunkban. Tudta mi fog történni a Balkánon, Bosznia-Hercegovinában és később Koszovóban, ha a nemzetközi közösség nem lép fel határozottan a népek önrendelkezési jogának érvényesítése érdekében. Mindenben igaza lett.
Antall József egész életét, különösen politikai pályafutását, szolgálatnak tekintette.Hitvallása szerint élt, melyet így fogalmazott meg: „Én szolgálok, és addig szolgálok, amíg nemzetemnek haszna van belőle. Teszem, amíg tudom.” 1993. december 12-ig, korai tragikus haláláig tudta. Addig tette is.
Néhány személyes élmény:
Antall Józsefet kezdetben csak futólag ismertem. 1989 nyarán, választmányi üléseken kerültünk közelebb egymáshoz, és ezt követően jó barátság alakult ki közöttük. 1989. október 22-én, amikor az MDF elnöke lett, megkérdezett, vállalom-e, hogy teljes időben az MDF-ben dolgozok, és segítek a párt ügyeinek intézésében. Miután ő kérdezte, aki köreinkben rendkívül nagy tiszteletnek örvendett, leszámítva néhány ellenlábasát, gondolkodás nélkül igennel feleltem. A következő héten az Elnökség – Antall javaslatára – hivatalvezetőnek nevezett ki. A bizalom pedig motivált, és hálás voltam érte.
A rendszerváltozás idején élte a párt a legszebb napjait. Mivel ekkor – főleg az Ó utcai barakképületben – még nem állt rendelkezésükre szinte semmilyen technikai, irodai eszköz, a feleségem és lányom is bejárt segíteni. A pártot „családi vállalkozásnak” tekintettük, és 12-14 órát dolgoztunk naponta. Később kissé jobb körülmények között beköltöztünk a Bem térre. Ebben az időszakban „nemes versengést” folytattam Lezsák Sándorral, hogy melyikünk kapcsolja le a lámpát az épületben. Ez leggyakrabban éjjel kettőkor történt. A munka lázában sokszor az evésről is megfeledkeztünk. Időnk sem volt rá, hogy elmenjünk ebédelni, a székházban nem volt büfé. Dél felé a feleségem szokott megjelenni egy nagy kosár szendviccsel és némi itallal. Antall mindig nagyon hálás volt érte. Hihetetlen munkabírással dolgozott. Egész életében erre a politikai pályára készült, bár nem volt biztos benne, hogy sor kerül rá. Küldetéstudatáról bizonyítékom is van. 1990. április vége felé öten ültünk az MDF Bem téri székházában, az elnöki szobában: Antall József, O’sváth György, Tar Pál, Kiss György, a négy volt iskolatárs, akiket évtizedes barátság fűzött össze, és én, a kakukktojás, a késői jövevény. Ő akkor már kijelölt miniszterelnök volt. Este tíz óra felé járt az idő. Egyszer csak azt mondta a leendő kormányfő: nem bízom ezekben a falakban – noha nemrégen vizsgáltattuk át –, menjünk le a Gödörbe, fontos dolgokat akarok megbeszélni veletek. Gödörnek neveztük azt az éttermet, amely a Bem tér Duna felőli sarkán egy szuterén helyiségben volt. Még hűvös volt az idő, ballonkabátban jártuk. O’sváth György felállt, odament a fogashoz, levette Antall kabátját, hogy felsegítse barátjára, aki megütközve nézett rá: mit hülyéskedsz Gyuri, tudod, hogy utálom, ha felsegítik a kabátomat!? O’sváth mosolyogva így szólt: emlékszel Jóska, 1949. szeptember 22-én azt mondtad, akkor engedem felsegíteni a kabátomat, ha miniszterelnök leszek! Kitört a nevetés, Antall József a tőle megszokott elegáns, finom mosollyal az arcán engedte, hogy a gyermekkori barát teátrális mozdulattal felsegítse a kabátját.
Mindig pár lépéssel előttünk járt a gondolkodásban. Állandóan kereste az összefüggéseket, előre tekintett, távlatokban gondolkodott a pillanatnyi feladatok megoldásakor is. 1990 elején Bécsből jöttünk haza ketten, az én kocsimban, késő éjjel. Sokat és sok mindenről beszéltünk. Kifejtette, milyen hibát követtünk el a kerekasztal-tárgyalások során az előző év nyarán, amikor annyi kétharmados törvényt alkottunk a költségvetéssel bezárólag. Nem hittünk abban, hogy valóban tiszta és szabad választások lesznek. Most meg már úgy néz ki, nyerhetünk is, de nem tudunk majd így kormányozni. Év végén, a költségvetés szavazásakor bukik a kormány. És akkor váratlanul azt kérdezte, mit szólnék ahhoz, hogy a kétharmados törvények észszerű lecsökkentése fejében a másik nagy rendszerváltoztató erő, az SZDSZ kisgazda gyökerű tagjának, Göncz Árpádnak adnánk a köztársasági elnöki tisztséget? Még meg sem nyertük a választást, már előre tervezte a tennivalókat, hogy ne legyünk felkészületlenek.
Ugyanezen az úton tett nekem tanúbizonyságot hihetetlen memóriájáról, emlékezőtehetségéről is. Szóba került legjobb barátom, Bálintfy Gábor, aki tanítványa volt a Toldy Gimnáziumban. Kérdeztem, emlékszik-e rá? Hogyne, barátnője Judit, aki később a felesége lett, nagyon csinos lány volt, mondta. Judit öccse, Laci meg nagyon ügyes, sportos gyerek volt. Mindezt 31 év távlatából! És nem egy tanítványa volt. A tanítvány barátnőjének öccsére emlékezett! Ha látótérbe került egy történelmi magyar család sarja, találkoztunk vele, vagy beszéltünk róla, szinte mindig megemlítette, milyen háttérrel rendelkezik az adott família. Ilyeneket mondott: a 16. században települtek át Bácskából, a törökök elől, a Szepességbe, kurucok voltak, majd főispáni székig ívelt a pályájuk, végül Kossuth oldalán harcoltak, stb. Antall történészként egy időben foglalkozott régi nemesi családok kutatásával, innen származtak lexikális ismeretei. De hogy mindenre, a legapróbb részletekig emlékezett, az hihetetlen volt.
Sokat tanultam tőle politikusi gondolkodásmód és viselkedés vonatkozásában is. Az előbbi hosszú út kettesben a választási kampány kezdetén volt. Egy osztrák barátom közbenjárására, meghívott bennünket Helmut Zilk, Bécs város szociáldemokrata polgármestere, „baráti” látogatásra. Ennek „margóján” fogadott bennünket nem hivatalos keretek között Franz Vranitzky kancellár és Josef Riegler alkancellár, az Osztrák Néppárt elnöke. Utóbbi volt az érdemi célpont, másik kettő a külvilágnak szólt. Amikor az éjszaka közepén megérkeztünk a Meredek utcai lakásához, búcsúzóul ezt mondta: „Ez az egész út annyit ér, amennyit róla a holnapi magyar sajtó megír.”
Küldetéstudata:
Antall József az 1990. április 8-i választási győzelem után azt mondta, kamikaze kormányt alakít, mert a diktatórikus rendszerből parlamentáris demokráciát létrehozni, a működésképtelen szocialista tervgazdaságból szociális piacgazdaságot teremteni, a végletekig eladósodott, elszegényedett országban az embereknek jólétet, biztonságot garantálni, csak az egész társadalmat kíméletlenül igénybe vevő átalakítással lehet. Ugyanakkor valami titokzatos módon megsejtette, hogy személyesen is a rendszerváltoztatás mártírja lesz. Amikor belépett elődje, Németh Miklós parlamenti dolgozószobájába, azt mondta, maradjon minden a helyén, nem kell időt és pénzt pocsékolni átalakításra, csupán egy gróf Batthyányi Lajost ábrázoló festményt hozzanak a múzeumból, és akasszák fel a hosszú fal középső részén. Az 1848-as forradalmi kormány mártír miniszterelnökét…
1990 őszén kiderült, súlyos betegség támadta meg. Tisztában volt azzal, hogy abban az időben nem volt senki más, aki folytathatta volna a rendszerváltoztatás történelmi munkáját. Hihetetlen akaraterővel dolgozott, gyógykezelését, mellyel akár 10-15 évvel is meghosszabbíthatta volna életét, alávetette miniszterelnöki tevékenységének. Három éven át lelki és szellemi értelemben is teljes értékű vezetője volt hazánknak. 1993-ban saját felelősségére, orvosai tiltakozása ellenére tért vissza a kölni gyógykezelésről, hogy teljesítse küldetését. Betegségével kapcsolatban ekkor mondta a már korábban említett két mondatot: „Én szolgálok, és addig szolgálok, amíg nemzetemnek haszna van belőle. Teszem, amíg tudom.”
Emberi tartás, államférfiúi képességek:
Rendszerváltoztató miniszterelnökünket pártelnökként és kormányfőként egyaránt megbecsült, egyrangú félként fogadták mindenhol a világban. Már puszta megjelenésével tiszteletet keltett, különös kisugárzása volt. Ahol erre nem volt „vevőkészülék”, ott finom eleganciával verbális úton vívott ki megbecsülést. Mindenhol és mindenkivel szemben elsősorban magyar volt, demokrata és úriember. Tudjuk ugyanakkor, hogy az erő csak az erő szavát érti. Ha azonban valaki lélekben erős, tudásban gazdag, hitében eltökélt, akkor a legerősebb fél is egyenrangúnak fogadja el. Jó példa erre Antall József és Ariel Saron budapesti találkozója 1990-ben.
1989 végén és az 1990-es év elején tömegesen hagyták el a zsidók a politikai, társadalmi és gazdasági válsággal küzdő, felbomlás előtt álló Szovjetuniót. Az Izraelbe történő kivándorlás fő útvonala Moszkva–Budapest–Tel-Aviv volt. A nagyszámú bevándorlás Jeruzsálem számára gond és öröm is volt egyben. A menekültek váratlan terhet jelentettek az állami költségvetésnek, az „ügyet” politikailag is kezelni kellett, és bizonyos biztonsági kockázatot is jelentett. Ugyanakkor a lakosságszám növekedése izraeli nemzetpolitikai érdek volt, és egyben jó alkalom a megszállt területek részbeni betelepítésére. A szovjet-zsidók exodusának magyar vonatkozása is van azon túlmenően, hogy a kivándorlás nagy része hazánkon keresztül történt. Izrael újkori megalakulása óta, több mint négy évtizedig különleges helyzetet alakítottak ki maguknak a Magyarországról származók. Az egyetlen közösség volt, amelyik ápolta annak az országnak a kultúráját és nyelvét, ahonnan kivándorolt. A magyar nyelvű sajtó, könyvkiadás és színház kuriózumnak számított. Az egyetlen Izraelben kiadott idegen nyelvű napilap magyar volt. Ez a kilencvenes évek elején megváltozott, megjelent az orosz nyelv is, hiszen a bevándorlók nagy része nem beszélt más nyelvet. A magyar nyelv és kultúra ápolása hosszú évtizedeken át azonban nem kényszerűség volt, hanem annak ékes bizonyítéka, hogy a hazánkba annak idején bevándorolt zsidóság otthonra lelt Pannóniában, Erdélyben, a Felvidéken és minden tájegységünkön. A „jövevények” azonnal magukénak érezték e hazát, mert a magyar Szent István óta befogadó nép.
A szovjet-zsidó exodus a politikai bonyodalmakon túl biztonsági kockázatot is jelentett. A tömeges bevándorlás, és főleg a megszállt területeken történő letelepedés sértette a palesztin érdekeket, valamint provokált bizonyos antiszemita köröket. (A ferihegyi gyorsforgalmi úton robbantásos merényletre is sor került.) Ezek az okok késztették arra az izraeli kormányt, hogy titkos tárgyalásokat folytasson az érintett országokkal az áttelepülés zavartalan lebonyolítása érdekében. E célból érkezett Budapestre 1990 elején Ariel Saron építésügyi és lakásügyi miniszter inkognitóban. Tárgyalásokat folytatott Németh Miklós miniszterelnökkel, és a két legnagyobb ellenzéki erő vezetőjével, Antall Józseffel, valamint Kis Jánossal. Saron biztos lehetett küldetése sikerében, hiszen joggal számíthatott a magyar kormány további jóindulatára, és nem lehettek félelmei az ellenzéki vezetőkkel szemben sem, akikről tudta, hogy egyikük biztos nyertese lesz a tavaszi országgyűlési választásoknak. A liberális párt vezetőjének állásfoglalása egyértelműnek tűnt, de Antall családi háttere is biztosítékot jelentett a megértésre: édesapja zsidók ezreit mentette meg a II. világháború alatt, amiért emlékfát ültettek számára a jeruzsálemi Jad Vasem emlékparkban.
Antall és Saron legnagyobb titokban szervezett találkozójára az Intercontinental szálló elnöki lakosztályában került sor. Antall engem kért fel, hogy kísérjem el a megbeszélésre. Az ellenzékiség során megszokott konspirációs magatartással feltűnés nélkül kerestük meg a megadott lakosztályt. Kopogás után beléptünk az ajtón, ahol egy kedves hölgy fogadott bennünket. Rövid várakozásra kért minket, és eltűnt a hatalmas előszoba másik oldalán. Egymásra néztünk, Antall mosolyogva felhúzta egyik szemöldökét: lássuk, mi következik? Néhány perc múlva kinyílt a belső ajtó, és kilépett rajta Saron. Az alacsony emberekre jellemző egyenes testtartással, feszesen kihúzott háttal jelent meg, amit köpcös testalkata sem tompított. Hallatlan magabiztosság, határozottság és erő áradt belőle. Viszonylag népes csapat követte, tanácsadói, munkatársai, testőrei. Hirtelen feszültséget éreztem a teremben, úgy éreztem, felborult a szoba, nincs egyensúly: mi itt senkik vagyunk, legfeljebb jó szívvel megtűrt vendégek. Pedig Saron viselkedése nem volt barátságtalan, csak mérhetetlenül magabiztos. Olyan, aki majd osztogatja a feladatokat és a tanácsokat. Azután vállon vereget minket, ha jól válaszolunk. A népes sereg odajött hozzánk, barátságos mosoly kíséretében kezet fogtunk, majd áttessékeltek a szomszédos szobába, a „tárgyalóba”. A felkínált oldalon leültünk Antall Józseffel, az ellenzéki Magyar Demokrata Fórum elnökével, az asztal másik felén helyet foglalt Ariel Saron, az izraeli kormány minisztere, aki maga mellé ültette egyik kísérőjét. A többiek a fal mellett elhelyezett fotelekben és székeken helyezkedtek el. Néztem Saron arcát. Kemény vonásai ellenére látszott rajta, hogy alapvetően humánus lélek. Külügyi berkekből értesültem arról, hogy felesége magyar származású, Nagyváradon született. A sikeres izraeli politikusnak, legendás katonatisztnek, egykori hadügyminiszternek kedvenc étele a kolozsvári töltött káposzta volt. Arra gondoltam, a magyar feleség ténye majd csökkenti közöttünk a távolságot, de úgy tűnt, ez mégsem játszik szerepet. Saron fölényes volt és magabiztos. Leereszkedő kedvességgel szólalt meg. Iszonyúan éreztem magam ebben az alárendelt szerepben, ebben a felborult egyensúlyi helyzetben, de ismertem már Antall Józsefet annyira, tudtam, nem marad ez így, bár nem sejtettem a kiutat. Tárgyaló partnerünk barátságosan köszöntött bennünket, majd ellentmondást nem tűrő hangon a következőket mondta: „Elnök úr, szeretném, ha Ön mindenekelőtt tisztában lenne azzal, hogy én elsősorban zsidó vagyok, és mindent ebből a szempontból nézek.” Antallnak a szeme sem rebbent. Arcán finom, elegáns mosoly vonult végig, és nyugodt, barátságos hangon így válaszolt: „Miniszter úr, szeretném, ha Ön is tisztában lenne azzal, hogy én elsősorban magyar vagyok, és mindent ebből a szempontból vizsgálok. Ezért biztos vagyok abban, hogy nagyon jól megértjük majd egymást.” Saront nagyon meglepte a válasz. Szeme elkerekedett, de arcizmai nem mozdultak. Szeméből elismerés, valamiféle tisztelet sugárzott. Azonnal megértette, hogy partnerére talált, egyenrangú tárgyaló fél ül vele szemben. Eltűnt lényéből a fölényesség, az egyensúly azonnal helyre állt, a teremben barátságos lett a légkör. A tárgyalás lényegi elemeire már nem emlékszem, csak arra, Antallnak igaza volt: jól megértették egymást, mindenben megegyezetek, mindketten jól eső érzéssel, a sikeres tárgyalás tudatában álltak fel az asztaltól.
Államférfiúi képességéről álljon itt példának az a bravúros és hihetetlenül bátor kezdeményezése, amely a Varsói Szerződés megszűnését eredményezte. Elmondom ennek történetét, mert kevesen tudják. Tanulságos történet, amelyet nem szabad elfelednie az utókornak.
1990 júniusában, Moszkvában tárgyaltak a Varsói Szerződés állam- és kormányfői. Napirenden a szervezet feloszlatása, megszüntetése volt. Két javaslat feküdt a tárgyalóasztalon: Gorbacsov szovjet javaslata és Antall József magyar elképzelése. Gorbacsov utódszervezet létrehozásával akarta megszüntetni a kényszerszövetséget, Antall pedig utódszervezet nélkül, teljes és visszavonhatatlan felszámolást javasolt. Antallt csak Lech Wałęsa és Václav Havel támogatta félénken, csupán a háttérben.
Az utolsó tárgyalási napon a magyar miniszterelnök volt a soros levezető elnök. Előtte egész éjszaka tárgyaltak a szakminiszterek, de nem jutottak eredményre. A szovjet-oroszok minden kezdeményezésre, azt mondták „nyet!”, indokolást nem fűztek hozzá. Ragaszkodtak a saját, utódszervezetes előterjesztésükhöz. Reggel Für Lajos kialvatlanul, álmos szemekkel jelentette Antall Józsefnek, nincs eredmény. Miniszterelnökünk megnyitotta az ülést. Előtte feküdt a szovjet és a magyar javaslat. Határozott mozdulattal a magyart tette maga elé, és kezdte felolvasni, mintha az lenne az előzetes tárgyalások eredménye. Havel elsápadt, Wałęsa bizonytalanul nézett maga elé. A (volt) csatlós államok vezetői megdermedtek. Antall viszont nagy nyugalommal, rendületlenül olvasott tovább. Gorbacsov a szomszédjával beszélgetett. Amikor miniszterelnökünk befejezte, felnézett a papírokból, mély csönd ült a teremben. Gorbacsov, aki valószínűleg semmit sem hallott az egészből, nem figyelt, hiszen álmában sem gondolta volna, nem az ő előterjesztése került felolvasásra, felkapta a fejét, és így szólt: „Da, harasó!” Erre mindenki megszavazta!
Innen már nem volt visszaút. A szovjetek a következő napokban ugyan megpróbálták eltitkolni az eseményt, de csak napokig tudták menteni presztízsüket. Antall József merész, zseniális húzása véget vetett a szégyenteljes Varsói Szerződésnek. A történetet Antall maga mesélte el nekünk később az Országházban egy koalíciós frakcióülésen. Azt mondta, ha a szovjetek közbeszólnak, leállítják, akkor elnézést kér, hogy összecserélte a két dossziét. Nem vették észre, bejött a trükk, aki mert, az nyert. Ebben a feszült, sorsdöntő történelmi pillanatban is megőrizte nyugalmát, sőt a közvélemény által alig ismert jellegzetes humorával még oldotta is a feszültséget, amikor a Kreml folyosóján a tárgyalóterem felé menet azt mondta Für Lajosnak: „Lehet, hogy mi már nem itt jövünk vissza, hanem visznek minket Szibériába.”
Ezzel azonban még nem ért véget a történet, a neheze még hátravolt. A szovjetek ugyanis attól tették függővé a kivonulásukat Magyarországról, hogy mi tetemes árat fizetünk az általuk hátrahagyott, használhatatlan ócska ingatlanokért és egyéb elavult eszközökért. Antall kijelentette, mi meg kártérítést követelünk a mérhetetlen környezetkárosodásért, az olajtól és vegyszerektől átitatott terméketlenné tett földekért. Azt mondta, nullszaldós megoldást kell elérnünk. Az oroszok hallani sem akartak erről. Pénzt akartak kapni, hogy a kivont katonáknak és itt évtizedekig „ideiglenesen” élő családjaiknak lakásokat építsenek otthon, megélhetést biztosítsanak nekik.
Volt alkalmam országgyűlési képviselőként, megfigyelőként részt venni néhány ezzel kapcsolatos tárgyaláson. Az orosz tábornokok ugyanúgy tárgyaltak, mint a VSZ megszűnéséről folytatott ülésen. Minden észszerű, logikus felvetésre egyetlen szóval válaszoltak: „Nyet!” És mereven néztek előre öregedő, kommunista apparatcsik arcukkal. De Antall kemény volt, nem engedett, végül mégiscsak nullszaldós megoldás született, az oroszok 46 év gyalázatos megszállás után 1991. június 19-én végleg elhagyták hazánk földjét. A Szabadság Napját azonban június 30-án ünnepeljük, mert ez volt az eredetileg kitűzött határidő. Antall pedig tartotta a szavát, miután egy évvel korábban az Országgyűlésben kijelentette, ha az oroszok leveszik kezünkről a bilincset, mi baráti kezet nyújtunk feléjük. A moszkvai puccs idején elsők között támogatta Jelcint és Gorbacsovot, és elsőként kötöttünk nemzetközi szerződést a függetlenné vált Oroszországgal és Ukrajnával.
Büszkék lehetünk rendszerváltoztató kormányfőnkre, a 20. század végének kiemelkedő közép-európai államférfija volt. Nem volt hozzá fogható senki sem a térségben. Ezt akkor az egész világ elismerte, ma a hazai közvélemény jelentős része még adós ezzel. Nemcsak a jelenben ismerte ki magát kitűnően, de a jövőbe is belelátott. Legalábbis kitűnő helyzetértékeléssel előre mutató elemzéseket készített.
Antall József, a külpolitikus:
Jelen voltam azon a beszélgetésen országházi dolgozószobájában, melynek során életében utolsó alkalommal magas rangú külföldi politikusokat fogadott. 1993 novemberében, Budapesten tartotta éves közgyűlését az Észak-atlanti Közgyűlés, mai nevén a NATO Parlamenti Közgyűlése. Ha jól emlékszem, november 17-én, Antall irodájában fogadta a Közgyűlés elnökét, a francia Loïc Bouvard-t és a főtitkárát, a német Peter Corteriert. Utóbbi szociáldemokrata politikus volt, Helmut Schmidt kormányában miniszteri tisztséget töltött be, Bouvard pártállására nem emlékszem, de benyomásaim szerint ő is baloldali lehetett.
Én a magyar delegáció vezetőjeként kaptam meghívást a beszélgetésre. Rajtam kívül Kodolányi Gyula, a miniszterelnök külpolitikai főtanácsadója volt ott. Antall – súlyos betegségét és állapotát meghazudtolóan – hihetetlen pontos elemzést és jövőbe mutató értékelést adott a térségről, különösen a Balkánról és Oroszországról. Pontosan leírta, mi lesz Boszniában, ha a Nyugat nem szedi össze magát végre, nem lép fel határozottan, ha kell fegyverrel, Milosevics ellen. Megjósolta, hogy az Egyesült Államok fogja megoldani a válságot. Azt is megmondta, hogy az albán kérdés kapcsán még több vér fog folyni, ha a nemzetközi közösség változatlanul szelektíven kezeli a népek önrendelkezését. Óva intett ettől. Rámutatott, az orosz medve nem fog sokáig aludni, fel kell készülni a feltámadására, azt is leírta, hogyan. Közben idézett egy 18. század végi neves franciától – a nevére sajnos nem emlékszem –, ami találó volt az akkori helyzetre.
Amikor kijöttünk az irodájából, Bouvard azt mondta, „hihetetlen művelt az önök miniszterelnöke, a kiemelkedő történelmi személyiségünknek ezt a mondását még én sem ismertem”. Ezt követően elvittem a két vendéget ebédelni a belvárosi Vadász étterembe. Megállás nélkül áradoztak Antall helyzetértékeléséről és jövőbe mutató meglátásairól. Büszke voltam és elégedett. Még hosszú évekig együtt dolgoztam a Közgyűlésben a két politikussal. Ahogy alakultak az események, és Antall „jóslatai” valóra váltak, rendre odajöttek hozzám gratulálni, hitetlenkedve emlékezni a nevezetes beszélgetésre, és sajnálkoztak, hogy ő már nincs közöttünk.
1991 őszére egyre tarthatatlanabbá vált a „nyugati világ” elnéző magatartása, másképpen fogalmazva tehetetlensége vagy nemtörődömsége a jugoszláviai fejleményekkel kapcsolatban. Milosevics korábbi kijelentése, miszerint „szerb ember nem élhet idegen fennhatóság alatt” sokkolta a térség népeit, de a „nemzetközi közösség” rá sem hederített. Nem érdekelte őket, hogy mit szól ehhez a hét évtizede kisebbségi sorsban szenvedő 3,5-4 millió magyar a Kárpát-medencében, vagy más hasonló sorsú népcsoportok Közép- és Kelet-Európában. Nem ismerték fel, hogy mit jelent ez a balkáni népek és a horvátok számára. Elfelejtették, vagy nem is tudták talán, mennyi vér folyt ezen a tájon a függetlenségért, az önrendelkezés kivívásáért a 20. század során. Nem vették figyelembe, hogy a horvátok, a szlovének, a bosnyákok és az albánok sem akarnak idegen fennhatóság alatt élni. Szelektíven kezelték a népek önrendelkezési jogát, mert azonnal elismerték a balti államok függetlenségét, miután Moszkva lemondott róluk, de nem ismerték el Szlovénia és Horvátország baltiakéhoz hasonló módon kinyilvánított függetlenségi akaratát (parlamenti döntés, népszavazás), mert Belgrád ragaszkodott hozzájuk. Nagy hiba volt, és súlyos árat fizettünk érte.
Európában csupán két elismert, számottevő politikus volt, aki rögtön felismerte az idők szavát: Antall József magyar miniszterelnök és Alois Mock osztrák külügyminiszter. Antall kezdettől fogva győzködte, elsősorban idősebb George Busht, Margaret Thachert és Helmut Kohlt a jobb belátásra személyes találkozásaik alkalmával, levélben, de legtöbbször telefonon. Kohl 1991 nyarán már hajlott a két jugoszláv tagköztársaság, Szlovénia és Horvátország elismerésére, de Genscher hajthatatlan volt.
1991 késő őszén a miniszterelnök magához hívatott, megkért, utazzam Bonnba, és személyes megbízottjaként tárgyaljak Hans-Dietrich Genscherrel, a Német Köztársaság külügyminiszterével. Bernd Fischert, a CDU Külügyi Hivatalának vezetőjét kértem meg, hogy hívjanak meg Bonnba, mint az MDF külpolitikusát a CDU/CSU Frakció külügyi szakembereivel folytatandó tárgyalásokra. Azt is kértem, hogy a látogatás keretében fogadjon engem hivatalában a külügyminiszter, mint a Magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának alelnökét. Jeleztem azt is, hogy Antall József miniszterelnök személyes üzenetét viszem magammal.
Fischer német alapossággal megszervezett mindent. Néhány héttel később Genscher a külügyminisztériumban fogadott. 20 percet adtak a beszélgetésre, nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne maradjon ki semmi a történelmi háttérrel és a jelen helyzet elemzésével alátámasztott üzenetből. Az udvariassági fordulatok után szólni kellett a kétoldalú kapcsolatok néhány eleméről is, de a külügyminiszter különös érzékkel hamar észrevette, hogy mondanivalóm több időt igényelne, és a téma egy bővebb eszmecserére érdemes.
Így jutott osztályrészemül az a megtiszteltetés, hogy Genscher aznap estére meghívott a lakására vacsorára. Négyen ültünk az asztalnál, kettőnkön kívül a házigazda felesége, Barbara Genscher és a külügyminiszter egyik közeli barátja, Helmut Fahrnschon, aki gyakran járt Magyarországra üzleti célból, és akit 1989 óta az MDF támogatójaként is számon tartottunk. Ő mondta nekem, hogy én voltam a második politikus Közép- és Kelet-Európából, akit Genscher a házában fogadott. (Az első Eduard Sevarnadze, volt szovjet külügyminiszter, későbbi grúz elnök volt.) A megtiszteltetés természetesen Antall József küldöttének szólt.
Antall József sokszor és sokaknak kifejtette álláspontját a jugoszláv helyzettel kapcsolatban, amelyet akkor még nagyon kevesen értettek meg. A történelem azonban egyértelműen őt igazolta. Már 1990–91-ben látnoki módon leírta, mi történik majd a Balkánon, ha a nemzetközi közösség nem ismeri el haladéktalanul a jugoszláv tagköztársaságok függetlenségi törekvéseit és a koszovói albánok önrendelkezési igényét. Helyzetértékelésének alapja a történelmi ismeret volt. A 19. század második felében a több évszázados török hódoltság alól felszabadult balkáni népek szabadságvágya kiolthatatlan volt, sőt, a szerbek még ezen túl is mentek, rögtön „birodalmi” igényeik támadtak. Szemet vetettek arra a Boszniára, amelyet a Monarchia 1878-ban bekebelezett. Nem véletlen, hogy az első világháborút kirobbantó szarajevói merényletet szerb anarchista követte el.
A jugoszláv gondolat Zágrábban született meg a 19. század végén, de a horvátok úgy gondolták, majd ők dominálnak a délszláv államban. Nem így történt, ezért már 1928-ban a szétesés szélén állt a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság. „Királyi diktatúra” bevezetése mentette meg a Jugoszlávia néven újjáformált államalakulatot. Az elfojtott indulatokat a második világháború poklában a csetnik és usztasa mészárlások „vezették le”. Halva született gondolat volt egy fedél alá terelni olyan népeket, nemzeteket, amelyeknek sem közös történelmük, sem hasonló kultúrájuk, sem azonos vallásuk nem volt. Mentalitásbeli, felfogásbeli szakadék volt szlovénok, horvátok és a többi nép között. Nyugati és keleti kereszténység, Közép-Európa és Balkán.
A második világégést követő négy évtizedben egy különleges adottságú diktátor és a két világrendszer határán kialakult speciális geopolitikai környezet kellett ahhoz, hogy Jugoszlávia egyben maradjon, és bizonyos fokig pozitív szerepet játsszon a világpolitikában, mindenekelőtt a „harmadik világban” kialakított szerepe révén. Tito halálával és a kommunizmus európai összeomlásával mindez megszűnt.
A színre lépő új diktátornak, Szlobodán Milosevicsnek a személyes adottságai sem voltak meg, és a geopolitikai feltételek sem voltak adottak számára. Féktelen, leplezetlen sovinizmusával azonnal puskaporos hordóvá tette a Balkánt és Közép-Európa déli peremét. Milosevics csak az erő szavát értette. Minden neki tett engedmény csak olaj volt a tűzre, mérhetetlen étvágyát növelte. Nem véletlen, hogy többen kis Hitlernek nevezték. Azonnal megálljt kellett volna parancsolni Horvátország és Szlovénia elismerésével, annál is inkább, mert a függetlenség kinyilatkozása teljesen törvényes módon zajlott le, hasonlóan a rögtön elismert balti államokéhoz.
Nagy hiba a népek önrendelkezési jogának ez a nyilvánvaló szelektív kezelése, rossz példa az átalakuló, demokratizálódó Közép- és Kelet-Európa számára. Antall jelezte, hogy az azonnali elismerés elmaradása esetén a háború elkerülhetetlen, a szerb agresszió lerohanja Horvátországot és Szlovéniát, a hadsereg és a fegyverek Belgrád kezében vannak, Ljubljana és Zágráb védtelen. Lehet, hogy Milosevics lemond Szlovéniáról, mert ott nem él számottevő szerb, de Horvátország nagy részét megszállja, mert „szerb ember idegen fennhatóság alatt nem élhet” (csak albán, magyar, horvát és más). Ezzel a logikával azokra a területekre, falvakra, városokra is igényt tartanak, ahol a szerbek kisebbségben vannak. A 90%-ban albánok által lakott Koszovótól ugyanakkor történelmi jogra hivatkozva még a Tito által adott autonómiát is elvették. A soknemzetiségű és történelmileg mindig Magyarországhoz tartozott Vajdaságban ezzel szemben elkezdték az etnikai tisztogatást. Itt nem számított a történelmi jog.
Antall előre jelezte, hogy hamarosan sor kerül Bosznia-Hercegovinára is, ahol szerbek, horvátok és bosnyákok (muzulmánok) élnek. A nemzetközi támogatás, a függetlenség elismerésének elmaradása esetén itt még véresebb háború fog zajlani. Ennél borzalmasabb már csak az albánok küzdelme lesz. A nemzetközi közösség előbb-utóbb kénytelen lesz beavatkozni, de addig sok ezer halott és lerombolt város, falu válik a demokratikus világ késlekedésének áldozatává. A régi indulatok felszínre törnek, és az újabb sérelmek évtizedekig tartó gyűlölködés magvait vetik el. Ez a tét, ezt kell a világ meghatározó politikai erőinek mérlegelni.
Ezt kellett nekem elmondani Hans-Dietrich Genschernek Bad Godesberg-i házában, kellemes, baráti hangulatú vacsora közben. Genscher nagyon szívélyesen fogadott, azonnal oldott légkört teremtett. Mindenekelőtt a magyarországi helyzetről érdeklődött. Halle-i (NDK) születésű lévén megkülönböztetett figyelemmel kísérte a térségünkben zajló rendszerváltoztatásokat. Magyarországot – a határnyitás, a keletnémet menekültek Ausztriába átengedése miatt – egyenesen szívügyének tekintette. Türelmesen végighallgatta a délszláv válsággal kapcsolatos fejtegetéseimet is. Amikor befejeztem mondanivalómat, azt kezdte ecsetelni, hogy az 1975-ös Helsinki Egyezmény az európai béke és együttműködés alapja. Az európai status quót megváltoztatni nem lehet. Szó szerint a következő mondattal zárta értékelését: „Semmi körülmények között nem engedhetjük meg Jugoszlávia szétesését. Jugoszlávia megszűnése Európa végét jelentené.” Soha nem felejtem el ezeket a szavakat, mert a szinte családias hangulatú, kellemes est után idegenül, visszautasítóan csengtek.
Genscher politikusi nagyságát jelzi, hogy az események hatására rövid idő alatt megváltoztatta véleményét, 180 fokos fordulattal Szlovénia és Horvátország elismerésének élharcosa lett. A világpolitikai közvélemény Németországot és személy szerint Genschert tartja a két volt jugoszláv tagköztársaság elismerése kulcsszereplőjének. A végkifejletben így is volt.
Amikor Antalltól türelmetlenül kérdeztem, mikor ismerjük már el Horvátországot és Szlovéniát, azt válaszolta: mi nem rohanhatunk előre, az kontraproduktív lenne. A Kalasnyikov-üggyé vált támogatásunk révén már nyilvánvaló elkötelezettségünk. Először legalább egy Európai Közösség-beli országnak kell megadni az elismerést, utána rögtön lépünk. Ezen kívül, tekintettel kell lennünk a Vajdaságban élő többszázezer magyarra, akik szerb megtorlás áldozataivá válhatnak. (Végül ötödikek lettünk a sorban, de egy napon belül: Vatikán, Németország, Ausztria, Olaszország, Magyarország.)
A „Genscher-küldetésen” túl is kaptam időnként szerepet titkos diplomáciai tevékenységében. Két, jellegzetesen közép-európai epizódot említek csupán. Lojze Peterlével 1989 decemberében ismerkedtem meg Münchenben az Európai Demokrata Unió Végreható bizottságának ülésén. Ő elnökként a Szlovén Kereszténydemokrata Pártot, én meg hivatalvezetőként a Magyar Demokrata Fórumot képviseltem. Mindkettőnk pártját felvették az EDU-ba ezen az ülésen megfigyelői státusban. Peterlével az ülés után egy schwabingi sörözőben barátkoztunk össze. Kapcsolatomra tekintettel valamikor 1991-ben Antall József megkért, hogy utazzam Ljubljanába a szlovén miniszterelnökhöz az ő üzenetével. Szlovénia ekkor már kiszállt a délszláv háborúból, mert Milosevics lemondott róluk, nagyon kevés szerb élt ott, és a balkáni rémet lekötötte a Horvátország elleni háború, mely sokkal fontosabb volt számára. Arra kellett kérnem Peterlét, hogy ne hagyják cserben horvát barátaikat, sorstársaikat, maradjanak bent valamilyen formában ebben a háborúban. A miniszterelnök válasza – barátságos és megértő hangnemben – elutasító volt. Azt mondta, elsőrendű szlovén nemzeti érdek, hogy részükről befejezzék a szerbek elleni háborút. Sajnálja a horvátokat, de nem tud segíteni nekik. Ezt a horvátok mai napig nem bocsátották meg a szlovéneknek, ez az egyik oka a két ország között jelenleg is fennálló látens feszültségnek.
Lennart Merivel, a későbbi észt köztársasági elnökkel, külügyminiszter korában ismerkedtem meg Svájcban, 1991-ben, a Crans Montana Forumon. Egy panelben tartottunk előadást országunk helyzetéről. A népeink közötti évszázados szimpátia gyorsan összehozott bennünket. Merinek történész–nyelvész diplomája volt, és az ötvenes években a finnugor nyelvrokonság kapcsán szerette volna tanulmányozni Magyarországon a magyar irodalmat, de az egykor Szibériába száműzött család tagjaként ezt nem engedték meg neki. Konspiratív úton, mert akkor a Szovjetunión belül sem volt könnyű szabadon mozogni, Kárpátaljára ment a magyar irodalom és népművészet kedvéért. Tanulmányairól könyvet is írt.
Üzenetvivő lettem Antall József és Lennart Meri között, aki 1992 után köztársasági elnök lett. Ma már elmondhatom, hogy Meri többek között fegyverszállításokat kért Magyarországtól. Elmesélem a számomra legemlékezetesebb beszélgetésünket, nem dicsekvésből, hanem azért, hogy tudja mindenki, milyen volt az a köztársasági elnök, akit Antall már a választások előtt „kijelölt” erre a pozícióra. Az az ember, aki „hálából” (tudom, nem politikai fogalom!) SZDSZ-es volt párttársai sugallatára gátlástalanul blokkolta a miniszterelnök törekvéseit alkotmány szerint pártsemleges székéből. 1997 májusában hivatalos látogatásra érkezett Budapestre az észt elnök. Az ünnepi vacsorán én is részt vettem az Országház Vadász termében. Utána kávézni, konyakozni kimentünk az erkélyre, hogy egyben élvezzék vendégeink a csodálatos budapesti panorámát. Alighogy kimentünk, odajött hozzám Meri, mondván, de jó hogy tudunk egy kicsit nyugodtan beszélgetni. A hosszú erkély északi végében álltunk, távol mindenkitől. Hosszan társalogtunk, részben a múltról, részben az akkori fejleményekről. Már többen elmentek, Göncz Árpád pedig folyamatosan odapislogott az erkély közepéről. Meri háttal állt Göncznek, nem láthatta, én meg kezdtem feszült lenni, mert észt vendégünk kicsit felrúgta a protokollt. Végül „Árpi bácsi” odajött hozzánk, és félszegen azt mondta partnerének: „Elnök úr, késő van, biztosan fáradt már, ideje lenne hazamenni.” Ez már durva felrúgása volt mindenféle protokollnak! Meri, aki egyébként igazi úriember volt, tartását egy angol lord is megirigyelhette volna, lezseren odafordult, és azt mondta: „Elnézést, de előbb befejezem.” Még viszonylag hosszan beszélt, Göncz meg ott állt mellettünk zavartan, hallgatott, egyik lábáról a másikra állt. Azután elbúcsúztunk, Göncz meg lépését szaporázva kísérte el a nála egy fejjel magasabb vendégét.
Nemzetközi elismertsége:
Rendszerváltoztató miniszterelnökünk hazai méltó elismertsége még várat magára. A nemzetközi porondon azonban már kezdetektől fogva felismerték történelmi szerepét, nagyságát. A brüsszeli Antall József épülettől és emlékszobától a zágrábi Antall József utcáig és szoborig lehet sorolni a példákat. Néhai miniszterelnökünk erőfeszítéseit, titkos és nyílt diplomáciai tevékenységét nagyon jól ismerik Horvátországban. Ennek ékes bizonyítéka a zágrábi Antall József utcában álló Antall-szobor. Fontos körülmény, hogy az utcát a konzervatív-kereszténydemokrata erők nevezték el róla, a szoborállításról pedig a későbbi szociáldemokrata városvezetés döntött. Az elismerés délnyugati szomszédunknál egységes, pártállástól független. A közvélemény leginkább a Kalasnyikov-ügyet ismeri, a titkosnak szánt magyar fegyverszállítást. Az akkori ellenzék tudomást szerzett a szállításokról, és az SZDSZ az MSZP-vel karöltve nyilvánosságra hozta a kérdést, nagy bel- és külpolitikai vihart kavarva. (A Fidesz nem vett részt e hazaárulás fogalmát kimerítő akcióban.) Akkor éktelenül dühös voltam Petőékre és Hornékra. De minden rosszban van valami jó. Így tudta meg egész Horvátország, hogy a magyarok mellettük vannak, és készek akár kockázatos segítségnyújtásra is. Antall József szobrát minden évben, a születésnapján, április 8-án megkoszorúzzák a zágrábi közélet neves személyiségei.
Nemzetpolitikai alapvetése:
Már az első szabad választások során, 1990-ben, kampánytéma volt – akkori szóhasználattal élve – a határon túli magyarok ügye. (Ma inkább – és helyesebben – elszakított nemzetrészekről, vagy szomszédos országokban élő, őshonos magyar nemzeti közösségekről beszélünk. Elterjedt a külhoni magyarok kifejezés is.) Ezt a kérdést akkor legmarkánsabban és legszakszerűbben a Magyar Demokrata Fórum fogalmazta meg. Az MDF elnöke, az ország kommunista uralom után első szabadon választott miniszterelnöke, Antall József új fejezetet nyitott a nemzetpolitikában, amikor a párt III. Országos Gyűlésén, 1990. június 2-án a következőket mondta: „Törvényes értelemben, a magyar közjog alapján minden magyar állampolgárnak, ennek a tízmilliós országnak a kormányfőjeként, lélekben, érzésben, tizenötmillió magyar miniszterelnöke kívánok lenni.” Történelmet írt ezzel a mondattal. Ő emelte az elszakított nemzetrészek ügyét a hivatalos politika szintjére. Kapott is érte azonnal számos kritikát és támadást, elsősorban a szomszédos országokból és a hazai ellenzék soraiból. Sajnos volt olyan is, aki saját táborából szállt vele szembe. Az MDF egyik elnökségi tagja, lakiteleki alapító, akinek nem jutott pozíció a választásokat követően, az elnöki beszéd után felrohant az emelvényre, és indulatosan kioktatta a rendszerváltoztatás miniszterelnökét. Véleménye szerint ez a felelőtlen mondat sérti a szomszédos népek érzékenységét, ezért provokatív támadásként értékelhető. (Arról nem szólt, hogy a mi érzékenységünket hetven éven át sértették a szomszédos népek. Fél év múlva kilépett a pártból.) Sütő András viszont azt mondta Antall József temetésén 1993. december 18-án az Országház előtti ravatalnál: „Senki, aki utána jön, senki, aki nyomába lép, ezután meg nem kerülheti őt abban, amit a határon kívül élő magyarságért cselekedett.”
Antall József már az 1989-es nemzeti kerekasztal-tárgyalások során gondoskodott arról, hogy a határon túli magyarok iránti felelősség kérdése a mindenkori budapesti kormány alkotmányos kötelessége legyen. Javaslatára a következő szöveg került be az alaptörvénybe: „A Magyar Köztársaság felelősséget érez a határon kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását.” (2011-ben ez tovább erősödött, miszerint „Magyarország az egységes magyar nemzet összetartozását szem előtt tartva felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért, …”) Az antalli külpolitika három pilléren nyugodott: euroatlanti integráció, jó szomszédság a Kárpát-medencében, határon túli magyarok sorsának rendezése. (Úgynevezett „hármas prioritás”.) Diplomáciai megfontolásból azt mondtuk, hogy mindhárom egyformán fontos, de azért a jó szomszédság kérdését az elszakított nemzetrészek helyzete alá rendeltük. (A Horn-, Medgyessy- és Gyurcsány-kormányok éppen ellenkezőleg cselekedtek.) Nem lehet ugyanis addig jó szomszédságról beszélni, amíg az adott országban elnyomják magyar nemzettársainkat. Számomra ezért a hármas prioritás mindig két pillért jelentett.
(Leírásra került 2016. márciusában, és megjelent a Valóság 2017. januári számában.)
Teljes körű autonómia vagy a társnemzeti státusz megadása nélkül sehol nem lehet teljes jogbiztonságról beszélni, és nem állítható meg a népességfogyás – mondta Csóti György, a Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatója. – Mikor, kinek a javaslatára jött létre a Kisebbségi Jogvédő Intézet? – 2012-ben alapítványi háttérrel, budapesti székhellyel. Kalmár Ferenc a KDNP-ből és Gaudi-Nagy Tamás a Jobbikból, akik az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésében intenzíven foglalkoztak a külhoni magyarok szomorú, olykor kilátástalan sorsával, 2011-ben javaslatot tettek az Országgyűlésben az elszakított területeken élő őshonos magyar kisebbségek jogvédelmének felkarolására, támogatására. Országgyűlési határozat született egy alapítvány létrehozásáról, amely támogatja a külhoni magyarok jogvédelmét, egyúttal költségvetési forrásból a tevékenység finanszírozását is biztosították. Így jött létre egy tisztán civil szervezet, mely állami támogatásból működik. A támogatási összegre azonban évről évre pályázni kell, tehát nem alanyi jogon, nem automatikusan jár a pénz. Az intézet a Kisebbségi Jogvédő Alapítvány (KJA) operatív, végrehajtó szerveként működik, tevékenységét a KJA Kuratóriuma felügyeli. Az intézet igazgatója egyben a kuratórium elnökhelyettese.
a Demokratának adok interjút
– Egy vélemény társnemzeti státuszt javasol autonómia helyett. Van-e közös pontja a két javaslatnak, vagy a társnemzeti státusszal nem jutna előrébb a határon túli magyarság? – A társnemzeti státusz lenne a legmagasabb szintű együttélési forma az elcsatolt területeken élő őshonos magyar nemzeti közösségeknek. És ez alanyi jogon járna a magyaroknak, mert ott élnek, ahol születtek, ahol őseik falvakat, városokat, kulturális intézményeket hoztak létre, és több mint ezer esztendőn át vérükkel védték szülőföldjüket. Olyan jogokkal kellene rendelkezniük, mint a belgiumi vagy svájci társnemzeteknek. A történelem bűnös szeszélye folytán többségi helyzetbe került nemzetek azonban hallani sem akarnak erről. A dolog tehát fordítva áll: ha nem adják meg a társnemzeti státuszt, akkor autonómiát kell követelni, és az autonómia is alanyi jogon járna, mint a társnemzeti státusz. Tényleges és teljes körű autonómiáról van szó. Teljes körű, vagyis személyi elvű, kulturális és területi autonómia, illetve ezek kombinációja a helyi adottságoknak megfelelően. – Romániában Emil Constantinescu megadná a javasolt autonómiát. Csak egyedi a véleménye, vagy van érdemi támogatottsága is hazájában? – Emil Constantinescu azon kevés közéleti személyiséghez tartozik Romániában, akik európai gondolkodású, a valódi történelmet ismerő emberek, és a hazafiságnak azt az értékrendjét képviselik, mely a saját nemzeti érdekeket úgy védi, hogy közben másokét nem sérti. Ez egyébként a magyar nemzetpolitikai alapállás. Sajnos ez csak egyedi vélemény, nincs érdemi társadalmi, még kevésbé politikai támogatottsága. A kilencvenes évek legelején egyetemi tanárként csöppent a politikába, tiszta gondolatokkal, nemes szándékkal. 1996 és 2000 között volt Románia elnöke, de mandátuma lejárta után, a szélsőséges erők előretörése, térhódítása miatt csalódottan visszavonult a politikától. – Hogyan állnak jelenleg ehhez a témához a többi, Magyarországgal szomszédos országok, hiszen mindegyikben él magyar kisebbség? – Hét szomszédunk közül négyben, Szlovákiában, Ukrajnában, Romániában és Szerbiában változó intenzitással, többnyire soviniszta, magyarellenes politika uralkodik. Ebben szinte nincs különbség bal- és jobboldal között. Déli szomszédunknál ez most nem nagyon tapasztalható, mert integrációs törekvéseik szempontjából kontraproduktív lenne Magyarországgal feszültséget szítani. Keleten a jelenleg hatalmon lévő ultrasoviniszta erők fő célpontja a tízmilliós nagyságrendű orosz kisebbség, de a kárpátaljai magyarok kis létszámuk miatt fokozottan szenvednek Kijev ámokfutásától. Északon és délkeleten folyamatos a magyarellenes politika, napirenden vannak a jogsértések. Bátran kijelenthető, hogy szomszédaink eltökélt szándéka a területükön élő őshonos magyar nemzeti közösségek teljes felszámolása. Természetesen ma már nem XX. századi módszerekkel, népirtással vagy erőszakos kitelepítéssel, hanem kierőszakolt asszimilációval vagy kivándorlással. Tudom, kemény szavak ezek, de Illyés Gyulával vallom: növeli, ki elfödi a bajt. Mindezek tudata nem jelenti azt, hogy ne keressük a barátságot és együttműködést trianoni szomszédainkkal, épp ellenkezőleg; törekedni kell a békés és kölcsönösen előnyös közép-európai együttélésre, de állandóan szem előtt tartva a magyar nemzeti érdekeket, törekedve a XX. századi sebek begyógyítására, a fent leírt autonómia megvalósításával. A Kárpát-medencében is zászlóra tűzhető a közel-keleti elv – területért békét! –, helyzetünkre adaptálva: területért jogot! A teljesség kedvéért megemlítem, hogy a többi három szomszédunknál sokkal kedvezőbb a magyarok helyzete. Horvátországban és Szlovéniában a mindössze tízezres nagyságrendű magyar közösség alkotmányban rögzített államalkotó tényező, de itt sem rózsás az életük. A népességfogyás szinte megállíthatatlan, de ez főleg kis létszámuk következménye. Ausztriában különleges helyzetben vannak honfitársaink Még nemzeti közösségként sincsenek elismerve, de nem üldözik őket semmilyen szinten, és 70 éve jólétben élnek. Osztrák barátaink kettős mércével mérnek, mert miközben oroszlánként harcoltak Dél-Tirol autonómiájáért a világháború utáni évtizedekben, a területükön élő magyar, horvát és szlovén őshonos kisebbségeknek semmiféle kollektív jogot nem adtak.
„Európai színvonalú megélhetést és jogbiztonságot kell teremteni külhoni honfitársaink számára, hogy legyen még magyar őseink földjén, mire megvalósul az autonómia”
– Autonómia nélkül biztosítható-e az elcsatolt területeken élő magyarság jogbiztonsága, befolyásolja-e létszámának csökkenését? – Teljes körű autonómia vagy a társnemzeti státusz megadása nélkül sehol nem lehet teljes jogbiztonságról beszélni, és nem állítható meg a népességfogyás. Ebben a köztesnek tekintett állapotban arra kell törekedni, hogy az adott országban érvényben lévő kisebbségi jogok ne sérülhessenek, senkinek ne essen bántódása magyarsága miatt. Vannak ugyanis különféle kisebbségvédelmi jogszabályok a szomszédos országokban, némelyikben egészen jók, például az anyanyelvhasználatot illetően, de ezeket többnyire nemtartják be, csak szemfényvesztő törvények a külvilág számára. Ha a magyarok ezen előírások betartását követelik, vagy éppen „önhatalmúlag” betartják, súlyos retorziókra számíthatnak, főleg Erdélyben és a Felvidéken. A Kisebbségi Jogvédő Intézet arra törekszik, hogy minden ilyen esetben jogvédelmet nyújtson honfitársainknak. Ezen túlmenően a Kárpát-medencei összmagyar politikának követelni kell szomszédainktól, hogy betartsák az általuk is aláírt nemzetközi kisebbségvédelmi egyezményeket. Ellenkező esetben, aminek szemtanúi vagyunk, a kérdést állandóan napirenden kell tartani a nemzetközi fórumokon – amit csak ritkán tapasztalunk. Emellett követelni kell a kétoldalú, országok közötti alapszerződésekben foglaltak betartását is. – Mit tud tenni ilyen helyzetben a Kisebbségi Jogvédő Intézet? – Miután a tényleges és teljes körű autonómia évtizedek óta nem valósul meg, miközben a magyarok lélekszáma rohamosan csökken az elcsatolt területeken, tűzoltó munkára van szükség. Európai színvonalú megélhetést és jogbiztonságot kell teremteni külhoni honfitársaink számára, hogy legyen még magyar őseink földjén, mire megvalósul az autonómia. A megélhetés biztosítása összetett és nehezebb feladat, itt nem kerülhető meg a nagypolitika szerepvállalása és a gazdasági élet szereplőinek közreműködése. A jogbiztonság megteremtésében a civil szférának nagy szerepe lehet, erre vállalkozott a Kisebbségi Jogvédő Intézet hat évvel ezelőtt. Tevékenységünk két pilléren nyugszik: széles körű jogsegély-szolgáltatás nyújtása és oktatási, valamint tudományos munka. A jogsegélyszolgálatnak két területe van: állandó jogsegélyszolgálati helyek fenntartása és konkrét peres ügyek támogatása. Ausztria kivételével valamennyi szomszédos országban, az elcsatolt területeken vannak jogvédelmi irodáink, jelenleg szám szerint 14. Ezeken a helyeken bárki térítésmentesen kap tanácsot, adott esetben konkrét segítséget, ha magyarsága vagy vélhetően magyarsága miatt jogsérelem érte. A konkrét peres ügyek száma 15-20 között mozog állandóan. Külhoni ügyvéd partnereink szakmai és anyagi támogatást kapnak tőlünk, ügyfeleiket térítésmentesen képviselik a bírósági peres ügyekben. Tevékenységünk másik pillére az oktatás és a kisebbségvédelmi tudományos tevékenység. Évente három nyári egyetemet tartunk határon túli joghallgatóknak, fiatal jogászoknak, kezdő ügyvédeknek. Esztendőnként legalább egy konferenciát rendezünk, és szakmai kiadványokban publikáljuk a legújabb kisebbségvédelmi eseményeket, fejleményeket. Ezen túlmenően részt veszünk számos Kárpát-medencei magyar rendezvényen, többek között Tusnádfürdőn, Gombaszögön, Martoson és máshol. Másfél éve harcolunk a Benes-károsultak egy részének kárpótlásáért Brüsszelben. Idén kezdtük el az erdélyi restitúciós folyamatban tapasztalható, magyarokat sújtó diszkriminációs események feltárását, hogy ezeket az Európai Bizottságnak eljuttatva jogorvoslást kényszerítsünk ki Romániával szemben. Mindezekről bővebb információk találhatók a www.kji.hu honlapunkon. – Magyarországi jogászokat készítenek fel a határon túli magyarok sajátos ügyeinek sikeres jogi támogatására. Mit szólnak ehhez az adott országok? Követik Ukrajna példáját? – Bizonyos körök biztosan rossz szemmel nézik munkánkat, de nem sokat tehetnek ellenünk, legalábbis legálisan nem, mert minden lépésünk és tettünk törvényes, átlátható, az európai alapelvekkel összhangban lévő. Ukrajna „példája” követhetetlen az uniós országok számára, és azoknak is, amelyek az európai integráció felé törekednek. – Milyen sikereik voltak eddig, és melyek a legfontosabb folyamatban lévő, sokakat érintő ügyek? – A legújabb siker Újvidéken született meg a közelmúltban. Az Újvidéki Egyetem Jogi Kara nem tette lehetővé, hogy a magyar diákok anyanyelvükön elvételizhessenek az egyetemre. Tették mindezt annak ellenére, hogy a vajdasági törvények ezt előírják. Első fokon elveszítettük, másodfokon viszont jogerősen megnyertük a pert. A dicsőség, az érdem elsősorban a helyi bátor magyar joghallgatókat illeti, akik Sóti Attila vezetésével kiharcolták a peres eljárást. Felvidéken olyan magyar fiatalt sikerült jogvédelemben részesíteni, aki egy szlovák fiatalember által vert idős magyar ember segítségére sietett. Erdélyben a kolozsvári helységnévtáblák magyar feliratai ügyében, zászlókihelyezési kérdésekben, Wass Albert-mellszobor magánterületen történő felállítása esetében voltunk eredményesek. Ez csupán néhány kiemelt siker. Sajnos kudarcok is vannak szép számmal. Ezeket azonban visszük tovább Strasbourgba, az Emberi Jogok Európai Bírósága elé. Hirdetjük mindenkinek: végsőkig harcolunk.
Demokrata 2018. augusztus 15. cikk nyomán, Módosítás: ( 2018. augusztus 21. kedd, 08:19 )
A Kisebbségi Jogvédő Intézet tevékenységének egyik alappillére a tudományos tevékenység, melynek keretei között 2013 óta szervezi a kisebbségvédelemmel és a partnerek tevékenységével, valamint az aktuális kérdésekkel foglalkozó konferenciáit. Idén is sor került e hagyomány folytatására a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának Dísztermében 2018. november 22-én és 23-án. A tavalyi évhez hasonlóan online közvetítésre is sor került, melynek anyagát utólag is vissza lehet nézni honlapunkon.
Csóti György, a Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatója köszöntőjében úgy fogalmazott: a konferencia célja az, hogy neves előadók, magas rangú tisztségviselők bemutassák a legújabb fejleményeket a kisebbségi jogvédelem területén, valamint, hogy sor kerüljön a nemzeti kisebbségeket érintő szakmai tapasztalatcserére és egyeztetésre.
Bándi Gyula professzor, a jövő nemzedékek érdekeinek védelmét ellátó biztos helyettese, aki egyben a Kisebbségi Jogvédő Alapítvány kuratóriumának elnöke, tanszékvezető egyetemi tanár, örömét fejezte ki, hogy részese lehet a jogvédelmi intézkedések elősegítésének. „Öröm egy ilyen alapítvány kuratóriumában ülni, amikor olyan ügyekről és kérdésekről születnek döntések, amit tudunk támogatni” – fogalmazott.
A megnyitó után Csóti György, a Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatója Beke István és Szőcs Zoltán koncepciós perének részleteit mutatta be a hallgatóságnak. Ennek kapcsán hangsúlyozta, hogy Ceausescu szelleme ismét jelen van Romániában. A két fiatalembert ugyanis elsőfokon még felmentették, azonban másodfokon koholt vádak alapján 5-5 év börtönbüntetésre ítélték, úgy hogy az ügyészség a tárgyalás utolsó pillanataiban indítványozta a vád besorolásának megváltoztatását közösség elleni merényletre tett kísérletről terrorista cselekedetre, melyre a védelemnek nem volt lehetősége érdemben se felkészülni, se reagálni. Ez pedig az alapvető emberi jogok egyik legsúlyosabb megsértése.
A Kisebbségi Jogvédő Intézet munkatársai, Antal Eszter és Benda Vivien az Intézet tevékenységet mutatták be, valamint beszámolták az idei év eseményeiről. Előbbi kapcsán hangsúlyozták, hogy immár hatodik éve működik az Intézet, majd felvázolták annak négy alappillérét, melyek a következők: jogsegélyszolgálati tevékenység, tudományos tevékenység, fiatal jogászok, szakemberek képzése, valamint a különböző nemzetközi, uniós fórumokon való részvétel. Elmondták, hogy jelenleg 15 partnerrel van állandó jogsegélyszolgálati tevékenységről szóló szerződés, számos alkalommal támogattak peres ügyeket, dokumentációs tevékenységet. 2018-ban a Kisebbségi Jogvédő Intézet több szabadegyetemen, rendezvényen is képviseltette magát, úgy mint a Martosi Szabadegyetem, a Gömbaszögi Nyári Tábor, a Bálványosi Szabadegyetem vagy a Magyar Ifjúsági Konferencia. Emellett – hasonlóan az elmúlt évekhez – az Intézet idén is nyári egyetemeket szervezett a fiatal külhoni jogászhallgatóknak (Kisebbségvédelem Európában, Alumni Nyári Egyetem). Előadásuk végén a 2018-as évüket összefoglaló kisfilmet vetítettek le a hallgatóságnak.
Ezt követően Benda Vivien, Wágner Tamás Zoltán és Dabis Attila, a Kisebbségi Jogvédő Intézet munkatársai tartottak közös előadást „A közvetlen demokrácia európai útjai, különös tekintettel az európai polgári kezdeményezésre” címmel. Ennek során Benda Vivien a közvetlen demokráciáról, a politikai jogokról, a részvételi jogokról, a demokrácia és az Európai Unió kapcsolatáról, valamint a politikai részvétel uniós lehetőségeiről beszélt. Wágner Tamás Zoltán a Minority Safepack európai kisebbségvédelmi polgári kezdeményezésről, annak jogi hátteréről, a javaslatcsomagról, valamint a várható további lépésekről tartott előadást. Dabis Attila a Székely Nemzeti Tanács által elindított európai polgári kezdeményezésről beszélt, rámutatva arra, hogy az EU kohéziós politikájának kiemelt figyelemmel kellene kezelnie azokat a régiókat, amelyeket nemzeti, etnikai, kulturális, vallási és nyelvi tulajdonságaik (nemzeti régiók) különböztetik meg az őket körülvevő régióktól.
Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója előadásában elsőként a nemzetpolitika fogalmát járta körül, majd rátért a nemzeti kisebbségek céljaira. Utóbbi tekintetében hangsúlyozta, hogy a fő cél a reprodukció (megmaradás). Ezt követően a kisebbségvédelem gyakorlati kérdéseire tért rá, különösen arra a kérdésre kereste a választ, hogy vajon miért védjük a kisebbségeket. Ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy ez közel sem egyértelmű, hiszen sok esetben a többség védelmének szükségességéről beszélnek. A kisebbségvédelemnek helyi szinten, az adott állam politikai porondján, valamint nemzetközi porondon kell megvalósulnia. Utóbbi tekintetében elsősorban az ENSZ-et, EU-t (EP) és az Európa Tanácsot kell megemlíteni. Ugyanakkor emellett fontos az adott állam többségének érzékennyé tétele is pl: autonómia-tervek benyújtása, többségi nyelven való tájékoztatás. E téren meglátása szerint nem állunk jól. Szomorúan jegyezte meg, hogy a külhoni régiókban alacsony a választási részvétel, politikai apátia uralkodik. Végezetül hangsúlyozta, hogy a siker rajtunk is múlik.
Ezt követően sor került az Európa Érem átadására, amelyet 2000-ben Molnár Pál újságíró alapított. Idén a díjat Bata János, vajdasági újságíró vehette át Konrad Sutarskitól, aki a tavalyi díjazott volt. A díjazott laudációját Molnár Pál, a Balassi Kard elnöke tartotta meg.
Varga Zs. András, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának tanszékvezető egyetemi tanára, prodékán a „Szuverenitás, identitás és autonómiák a magyar közjogban” címmel tartotta meg előadását, amelyben a többségi nemzet és a jog kapcsolatára tért ki részletesebben. Ennek kapcsán hangsúlyozta, hogy a jog mindig kapcsolódik valamilyen formában a nemzethez. Ez a kapcsolódás elválaszthatatlan, még akkor is, ha nem veszünk róla tudomást.” Ezt követően azt vizsgálta, hogy vajon milyen szintű jogi védelem kell ahhoz, hogy egy nemzet létezzen – kell-e ehhez közjog, vagy bármilyen más eszközzel tudjuk-e ezt biztosítani. Álláspontja szerint a szuverenitást az autonómia nem veszélyezteti, ez ténylegesen is igazolható pl: történelmi Magyarország.
Szili Katalin miniszterelnöki megbízott előadásában arra kereste a választ, hogy vajon az EU mennyire szolidáris az őshonos kisebbségekkel. Varga Zs. András gondolataihoz csatlakozva kiemelte, hogy az autonómia, a kollektív jogok nem állnak ellentétben a nemzetállam fogalmával. Ennek negatív példáját szolgáltatja a román alkotmány, a pozitívot pedig a magyar Alaptörvény. Ez utóbbi ugyanis kimondja, hogy a nemzetiségek államalkotó tényezők. Megjegyezte, hogy ezt a kérdést az EU igyekszik áttolni az Európa Tanácshoz, hogy az foglalkozzon vele. Szerencsére az utóbbi időben változás figyelhető meg, ennek kapcsán utalt a Minority Safepack, valamint a Székely Nemzeti Tanács európai polgári kezdeményezésre. Mindez pedig igencsak elkel, hiszen több szomszédos országban a kollektív jogokat nemzetbiztonsági kockázatnak tekintik, például: Beke-Szőcs ügy, kárpátaljai magyarok. Ezt követően az Európa Tanács, valamint az Európai Parlament keretében elfogadott dokumentumokról beszélt, külön kiemelve a Csáky- és Nagy-jelentés nyomán elfogadott határozatokat. Hangsúlyozta továbbá, hogy az őshonos és a bevándorló kisebbségeket élesen el kell határolni egymástól. E területen többek között az a feladatunk, hogy a nemzetközi intézményrendszert tematizáljuk, a jogsérelmeket bemutassuk, a tagállami ellenállást minimalizáljuk, valamint érjük el, hogy kötelező erejű szabályok szülessenek az EU-ban a kisebbségvédelemmel kapcsolatban.
Szigeti Enikő, a Civil Elkötelezettség Mozgalom ügyvezető igazgatója elsőként a szervezetük tevékenységét, céljait mutatta be. Hangsúlyozta, hogy habár Románia számos kisebbségvédelmi jogszabályt fogadott el, illetve több ilyen irányú nemzetközi szerződés részese, a kisebbségvédelem gyakorlati megvalósulása több esetben is kívánnivalót hagy maga után. Ennek kapcsán példaként hozta fel, hogy amikor Marosvásárhelyen elkezdtek dolgozni, akkor a településen szinte alig volt magyar felirat. Szerencsére ezen a helyzeten azóta részben sikerült változtatni. Ezt követően a konkrét ügyeikről beszélt, melynek során többek között bemutatta a kétnyelvű utcanévtáblákért indított stratégiai pereket, valamint az iskolai nyelvi tájképért indított pereket.
Bethlendi András ügyvéd, az AGFI munkatársa előadásában a Nyelvi Charta és a Keretegyezmény romániai betartásáról készült szakértői és tanácsadói jelentések összehasonlító elemzésével foglalkozott. Kiemelte, hogy míg a Tanácsadó Bizottság a Charta esetében nem, addig a Keretegyezmény tekintetében találkozott a magyar kisebbséggel. Nem meglepő tehát, hogy mindez a végső dokumentumokban is tükröződik: a Charta ugyanis pozitívabb képet fest az erdélyi magyarság helyzetéről, mint a Keretegyezmény. Ugyanakkor előbbi sokkal konkrétabb javaslatokat fogalmaz meg. Ezt követően munkatársa, Ilyés Zsolt szólalt fel, aki előadásában az Apáczai Csere János Elméleti Líceum Képzőművészeti Osztályáról, illetve a Líceum bírósági ügyét mutatta be.
Imre Miklós, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közigazgatástudományi Kar Közjogi Intézetének vezetője előadásában arról beszélt, hogy az Európai Bizottság a számára kényelmetlen ügyekben nem foglal állást, húzza az időt. Ennek kapcsán beszámolt a KJI-nak a szlovák kárpótlási törvény és az erdélyi restitúció tekintetében megtett lépéseiről. Kijelentette, hogy míg előbbi esetben konkrét jogsértésről van szó, addig a másik ügyben a hatóságok joggyakorlata minősül jogsértésnek. Ezt követően röviden az Európai Bizottságnak a szlovák kárpótlási ügyben adott válaszait elemezte.
Korom Ágoston, az NKE ÁKK tanársegéde jelezte, hogy a szlovák kárpótlási törvény és az erdélyi restitúció esetét a készülő, az Európai Parlamentnek benyújtásra kerülő petícióban egybeveszik. Hozzátette, hogy valószínű, hogy az Európai Bizottság az erdélyi restitúció kapcsán is a tagállami bíróságok előtti eljárást fogja szorgalmazni. Éppen ezért el kell érni, hogy ezek az ügyek az Európai Unió Bírósága elé kerüljenek.
Csáky Pál európai parlamenti képviselő, az Európai Parlament Petíciós Bizottságának alelnöke az intézmény előtt felmerült, kisebbségvédelemmel kapcsolatos ügyeket mutatta be, külön kitérve a kétnyelvű vasúti táblák és a kolozsvári helységnévtábla tekintetében elért sikerekre. Ezek kapcsán megjegyezte, hogy habár ezek apró részsikerek, de azt mutatják, hogy az úton végig kell menni. Mindezek mellett beszámolt még többek között a Vereknyei szemétlerakó, valamint a párkányi hulladékégető ügyéről, illetve a Benes dekrétumok kapcsán benyújtott 2 petícióról is.
Az első nap előadásainak sorát Szalay Gábor, fiatal kassai ügyvédjelölt zárta, aki a szlovákiai kisebbségvédelem mai állapotát mutatta be. Ennek során kitért az államnyelvtörvényre, a nyelvhasználat kérdésére, valamint a vasúti kétnyelvűség terén elért sikerre és a Pered ügyre. Kiemelte, hogy az autonómia kérdése nincs igazán napirenden, aminek politikai és gyakorlati okai egyaránt vannak pl: a magyar közösség területi elhelyezkedése.
A második nap első előadását Matijević Olivér (HMDK) tartotta, aki kiemelten foglalkozott a horvátországi népszavazás kérdésével. Elmondta, hogy Horvátországban nem írnak ki népszavazást a horvát alkotmány módosításáról, azon belül a kisebbségi parlamenti képviselők számának és jogainak korlátozásáról, ugyanis A nép dönt nevű civil kezdeményezésnek nem sikerült összegyűjtenie a referendum kiírásához szükséges szavazatokat. Az említett egyesület az alkotmány 72. cikkelyének módosítását kezdeményezte azzal a céllal, hogy csökkentse a parlamenti képviselők számát a horvát nemzetgyűlésben, valamint a nemzetiségi kisebbségi képviselők számát, továbbá korlátozza a nemzetiségi kisebbségi képviselők jogait úgy, hogy azok ne szavazhassanak a költségvetésről, illetve a kormány megalakulásáról.
Gorzó Klaudia és Kajla Brigitta, a KMNE munkatársai elsőként a szervezet tevékenységeit és céljait mutatták be. Ezt követően a kárpátaljai helyzetet elemezték, melynek kapcsán kiemelték, hogy Ukrajnában az elmúlt 2 év során komoly visszalépés történt, elegendő csak az oktatási törvényre vagy a készülő nyelvtörvényre utalni. Amennyiben ez utóbbit elfogadják, akkor többek között megszűnik az anyanyelvű felvételi vizsga, a törvény és helyhatósági szervek üléseit csak ukránul lehet majd lefolytatni, valamint felállítanak egy nyelvcsendőrséget, ami a nyelvtörvény betartását felügyelné. Előadásuk második felében a jogsegélyszolgálatukhoz fordult személyek ügyeiről számoltak be.
Tóth Tünde, az Itt Magyarul Is jogásza kiemelte, hogy a szervezet több mint 5 évvel ezelőtt indult azzal a céllal, hogy feltérképezzék, hogy mely szervekhez lehet magyarul is fordulni (jelenleg közel 1000 ilyen intézmény van). Jogsegélyszolgálatuk 2015-től van. A személyes megkeresések mellett email-en és facebook-on is érdeklődnek náluk. Emellett tájékoztató cikkeket adnak közre a honlapjukon, illetve a karpatalja.ma-n pl: határátlépések során történő motozások, szubvenció. A jelenlegi helyzetet elemezve kiemelte, hogy az utóbbi időben a kárpátaljai magyar újságírókat, közéleti szereplőket vegzálják a határon. Ezeket pedig az Ukrán Biztonsági Szolgálat (SZBU) kezdeményezi egy lista alapján. Azt, hogy ez a lista honnan van, azt nem tudni. Ennek kapcsán hangsúlyozta, hogy aki magyar útlevéllel lépi át a határt, azt megbüntetik, és ha befizeti a bírságot, akkor bekerül a listába.
Szekeres Klaudia ügyvédnő (Fórum Kisebbségkutató Intézet) előadásában arról beszélt, hogy havonta 6-7 kérdést kapnak kisebbségi ügyekben, ezek 70%-a állampolgársággal kapcsolatos, a maradék nyelvhasználatot érint. Kiemelte, hogy alkotmányjogi panaszuk van az alkotmánybíróságnál a kettősállampolgárság ügyében. Beszámolt arról, hogy munkatársuk, Fiala János összehasonlító elemzést készített a Charta, illetve a Keretegyezménnyel összhangban benyújtott jelentések kapcsán. Felhívta egy friss hírre is a figyelmet: Pallér Péter ügyére. Őt tudtán kívül fosztották meg szlovák állampolgárságától, állandó lakcímét is törölték, így nem szerepelt a választói jegyzékben és nem adhatta le voksát sem az önkormányzati választásokon. Minderről csupán a szavazóhelyiségben értesült, amikor hiába keresték nevét a választói jegyzékben. Mindezek mellett említést tett a frissen megalakult Terminológia Bizottságról, mely szlovák jogszabályokat, szakkifejezéseket ültet át kisebbségi nyelvekre, hosszú ideje fennálló hiányosságokat orvosolva ezzel. Végezetül beszámolt a Pered ügy jelenlegi állásáról, ami továbbra is megoldatlan.
Szinek János, a SZAKC jogásza röviden bemutatta a szervezetük létrejöttét, működését és felépítését. Ezt követően a jogsegélyszolgálatukról számolt be, melynek kapcsán kiemelte, hogy egyre kevésbé hajlandóak az adataikat megadni. Előadása során egy sajátos esetről is beszámolt, ahol egy -ová vezetéknevű hölgyről volt szó, aki Magyarországra költözött és itt magyar állampolgárként megházasodott. Azonban nem tudja rendezni a helyzetét Szlovákiában, mivel akkor elvesztené a szlovák állampolgárságát. Emiatt 2 különböző státusszal rendelkezik a 2 országban. Azt is megemlítette, hogy egyre komolyabb problémát jelent az utóbbi időben, hogy egyre többen hagyják el a magyarok Szlovákiát, s költöznek Magyarországra. Ez több gyakorlati problémát is felvet pl: lakcímkártya igénylés, tartózkodási hely.
Nagy Tibor, érsekújvári ügyvéd elsőként az állampolgársági ügyeiről számolt be. Ennek kapcsán kiemelte, hogy három ügyfele van, ebből kettőnél az alkotmánybírósági panaszt már elutasították. Készítik elő a nemzetközi beadványokat. Emellett arról is tájékoztatott, hogy a Benes-dekrétumok tekintetében precedens ügyet tervez. Előadása második felében a nevesítetlen földek kérdését elemezte. Ugyanis a nyilvántartott földek 18%-a ebbe a kategóriába tartozik. Arra figyelmeztetett, hogy már több olyan kezdeményezés és törvény is volt, mely ezeket a földeket meghatározott idő után állami tulajdonba helyezte volna. Szerencsére ezt az Alkotmánybíróság megakadályozta. Kiemelte, hogy Magyarországról többen is érdeklődtek nála az ott maradt földjeik után.
Zsigmond József, a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat ügyvezető igazgatója idei évi tevékenységüket mutatta be, majd rátért a szervezetük tevékenységi körének felvázolására, melyek a következők: a megelőzés (iskolásoknak tartanak felvilágosítást), a monitorizálás (jogsértések figyelése), a tájékoztatás és maga az eljárás. Beszámolójában külön kitért a benyújtott panaszok bemutatására is.
Takács Kató Katalin ügyvédnő, a Jogaink egyesület munkatársa hangsúlyozta, hogy Sepsiszentgyörgyön példás kétnyelvűség van. Emellett beszámolt arról, hogy szervezetük idén lett 5 éves, s csapatuk tovább bővült: sok kolozsvári egyetemista csatlakozott hozzájuk. Mindez örömteli, ugyanis egyesületük célcsoportja a jövő nemzedéke, azaz a fiatalok. Céljuk az erdélyi magyar közösség jogvédelme, melyet előadásokkal, jogi osztályfőnöki órákkal, jogi fórumok megszervezésével, jogsegélyszolgálat működtetésével próbálnak megvalósítani.
Kincses Előd ügyvéd előadása első felében Tőkés László európai parlamenti képviselő két folyamatban levő peréről számolt be. Ezek közül az egyik a hírhedt kitűntetés visszavonás, amely továbbra is megoldatlan. A Fekete Március ügy kapcsán jelezte, hogy ezt az Emberi Jogok Európai Bírósága elé akarják vinni. Sajnálatát fejezte ki, hogy a jogállamisági monitoringok csak a korrupciót róják fel, s az igazságszolgáltatási anomáliákat nem említik meg.
Buckó György, szabadkai ügyvéd elsőként az Újvidéki Jogi Kar ügyét ismertette, benne a legfrissebb fejleményekkel. Kiemelte, hogy a Jogi Kar keresetét a Semmítőszék elmeszelte. A szerb B2-es nyelvvizsga előírás kapcsán született ítéletben a bíróság megállapította a jogsértést, de úgy, hogy a felvételi vizsgába be kell építeni a nyelvvizsgát mindenkinek. Ennek pedig beláthatatlan következményei lesznek. Éppen ezért mindenképpen fellebbezni kell. Ezt követően a vagyonvisszaszármaztatásról beszélt. Ennek kapcsán a hallgatóságot arról tájékoztatta, hogy a folyamat akadozik. Az üzlethelyiségeket nagyrészt visszaszolgáltatták. Most a földek vannak napirenden, ahol rengeteg a magyarországi kérelmező. Olyan eset is előfordult, hogy az 1946-os Népbizottság által kinyilvánított, s az akkori bíróság által jóváhagyott ítéletet tekintettek jogalapnak egy vagyonvisszaszármaztatási kérelem elutasításához. Emellett a magyarországi kérelmezőket azzal utasítják el, hogy egy magyar-jugoszláv nemzetközi szerződés alapján Magyarország lemondott minden vagyonjogi igényről.
Szilágyi Miklós, óbecsei ügyvéd elsőként néhány, a saját irodájában megjelenő problémát mutatott be a hallgatóságnak – mint például, hogy az egyes hivatalokban, ahol hivatalos a magyar nyelv, nem fogadják el a magyar nyelvű dokumentumokat. Ezt követően a betelepítések kérdésével foglalkozott, melynek kapcsán hangsúlyozta, hogy már több éve folyik a koszovói romák betelepítése vajdasági falvakba, ahol hihetetlen mennyiségű gonddal jár a befogadásuk. Eddig 24 községnek küldött ki kérdőíveket, amelyekben több mint 30 kérdés szerepel. Az adatok feldolgozás alatt vannak, de elmondható, hogy általában véve pozitív és határidőben elküldött válaszokat kapott. Maguk a válaszok azonban már közel sem kedvezőek, mivel megállapítható, hogy tényleg sok roma helyezkedett el a vajdasági településeken. Az ügyben további kérdőívek kiküldése várható, majd az adatok összegzése után egy tanulmány készül. Ifj. Szalma János ügyében arról tájékoztatott, hogy folyamatban van a požarevaci Alapfokú Bíróság bírónője elleni büntető eljárás a nyelvi jogok semmibevétele miatt. A Brantner ügyben pedig a cég törvényellenes magatartása ellen szólalt fel, ahol tényleges lépéseket várt az oldalukról. Ezt követően jelentkezett nála a cég ügyvédje, akinek röviden megírta a problémát, és előtérbe helyezett egy büntetőfeljelentést is amennyiben nem lépnek. Viszont arra már nem jelentkezett az ügyvéd. Így még egy levelet intézett hozzájuk, de még arra sem válaszoltak, attól viszont nem múlt el olyan hosszú idő.
A VMJE képviseletében Miavec Attila temerini ügyvéd vett részt a konferencián. A korábban már említett Újvidéki Jogi Kar ügyével kapcsolatban megjegyezte, hogy tavaly három magyar elsős volt az egyetemen jogász szakán. Jogsegélyszolgálati tevékenységére térve arról számolt be, hogy ebben az esztendőben Temerinben magyarverés ügyében nem keresték fel, s nem is hallott ilyen esetekről. Inkább jogszabályértelmezési kérdések merültek fel, mint például magyar nyelvű cégfelirat. Végezetül megemlítette, hogy neki is vannak vagyonvisszaszármaztatási ügyei, az érintettek mind magyar állampolgárok. Ezek az ügyek azonban sajnos állnak.
Bozóki Antal, nyugalmazott újvidéki ügyvéd beszámolt arról, hogy nemrég megjelent a Háborús bűnösség terhe című könyve. Ezt követően konkrét kisebbségvédelmi kérdésekre tért ki. Ennek kapcsán kiemelte, hogy a magyar kisebbség kapja a legkevesebb támogatást, a magyarországi támogatások nélkül a magyar intézményrendszer összeomlana. Szomorúan jegyezte meg, hogy a Vajdaságban a Kárpát-medence többi magyarlakta régiójával szemben nincs magyar civil szervezet. A vagyonvisszaszármaztatás kapcsán pedig azt hangsúlyozta, hogy Szerbia és Magyarország között reciprocitás van. Hozzátette, hogy több szerb ügyfele is volt, aki Magyarországtól kárpótlást kapott. Szerinte mihamarabb összesítést kellene készíteni az eddigi ügyekről. A kollektív bűnösség (Csurog, Zsablya, Mozsor) tekintetében arra hívta fel a figyelmet, hogy a szerb bocsánatkérés elmaradt (csak főhajtás volt), s a tárgykörben született szerb kormányhatározat csak formálisan ugyan eltörölte ezt, de csak a jövőre nézve.
Az előadások sorát Szilágyi István, a Romániai Magyar Jogvédő Egyesület elnöke zárta, aki a Dan Tanasa perek kapcsán készített dokumentációról számolt be a hallgatóságnak. Hangsúlyozta, hogy 2014-től Dan Tanasa perek tucatjait indította el a magyar önkormányzatokkal szemben a székely zászlók és a magyar feliratok (pl: községháza, városháza) miatt. Dokumentációjában ezeket a konkrét ügyeket dolgozta fel, válaszokat és megoldást keresve. Ennek során áttekintették a felperes (Dan Tanasa) és az alperesek (polgármesterek) érveit, valamint a bírósági ítéleteket.
A nap záróakkordjaként Péterfi Dénes az Erdélyi Jogász című magazinról szólt pár szót: elmondta, hogy mozgalmuk egyik célkitűzése a jogi magazin folytonos megjelentetése, hogy a már meglévő publikációkkal együtt még színesebbé tegyék az erdélyi jogászi élet mindennapjait, majd pedig a Jogi fogalomtár című könyvét mutatta be a hallgatóságnak.
Csóti György, a Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatója a konferencia végén köszönetét fejezte ki mindazoknak, akik jelenlétükkel emelték az esemény színvonalát, és az alábbi gondolattal zárta a napot: „Nem adhatjuk fel a harcot, ami nyelvünk használatáért folyik! Hálás köszönet mindazoknak, akik ebben a harcban részt vesznek. Ne hagyjuk nyelvünket támadni, ne hagyjuk nyelvünket elveszni!” Végszóként jelezte, hogy december 14-én a Kisebbségi Jogvédő Intézet konferenciát tart a Beke-Szőcs ügyben.
A beszámoló elkészítése során a Felvidék.ma cikkei is felhasználásra kerültek
Budapesten, a Külügyi és Külgazdasági Intézet, valamint a Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány szervezésében tartott rendezvényen mutatták be Csóti György Magyarok Európában című könyvét.
Továbbra is Európa és a transzatlanti kapcsolatok, a térségi és szomszédságpolitika, valamint a határon túli magyar közösségekkel kapcsolatos politika, a nemzetpolitika a magyar külpolitika három prioritása – jelentette ki Martonyi János volt külügyminiszter hétfőn.
A külügyi tárca egykori vezetője itt tartott előadásában azt hangsúlyozta, hogy továbbra is fontos kérdés marad, miként lehet a szomszédos országokkal folytatott együttműködés zökkenőmentes kialakítását összhangba hozni a sikeres nemzetpolitikával, a határon túli magyar közösségek helyzetének javításával.
Martonyi János a kötetet méltatva megjegyezte, hogy a benne közreadott írások rendkívül széles skálán mozognak, számtalan témát ölelnek fel – az Antall-kormány megalakulásától az MDF hőskorán át egészen a jugoszláv polgárháborúig.
Martonyi János szerint a nemzetpolitika Magyarországon Antall Józseffel indult, az egykori magyar miniszterelnöknek abból a tételéből, miszerint ő közjogilag tízmillió magyar miniszterelnöke ugyan, de lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni!
A Csóti György könyvéhez előszót író Duray Miklós arra hívta fel a figyelmet, hogy ő Antall Józsefet személyesen már jóval a rendszerváltozás előtti időkből ismerte.
A rendszerváltoztatók politikáját olykor naivitás, véletlenszerűség is jellemezte, de tagadhatatlan, hogy jóhiszeműséggel volt teli. Antall József Martonyi János által említett híres kijelentése például a felvidéki magyar politikában nagy feszültséget váltott ki, amit akkor nehezen tudtak kezelni.
AZ ÉRZELMEK MELLETT NAGY KÖRÜLTEKINTÉSRE ÉS ÁTGONDOLTSÁGRA IS SZÜKSÉG VAN, ugyanis nemcsak a nemzetpolitikában, de általában a politikában is az improvizálás rendkívül veszélyes – hangsúlyozta Duray Miklós.
Csóti Györgytől ezt követően azt kérdezte, mi a személyes véleménye a Magyarország és szomszédai között kötött alapszerződésekről?
Csóti György elmondta, hogy mint a külügyi bizottság elnök-helyettese is, ezek közül volt, amelyeket elhamarkodottnak tartott. Ugyanakkor kétségtelen, hogy megkötésükben szerepet játszott nemcsak az aktuálpolitikai nyomás, hanem a későbbi magyar kormányok szervilizmusa is.
Németh Zsolt a könyvéért Csóti Györgynek köszönetét fejezte ki. Az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke szerint ma már evidenciának tekinthető, hogy a magyar rendszerváltozás nagy ajándéka volt, hogy Antall József mintegy elvitte a vállán az országot.
Magyarország életét ennek köszönhetően nem keserítette meg a politikai stabilitás hiánya, amely az összes többi közép-európai ország életét viszont jellemezte.
Több hasonló műre lenne szükség…
Több hasonló műre lenne szükség – jelentette ki Németh Zsolt –, mert ha mi nem tesszük meg, akkor mások írják majd meg a mi saját történetünket és lehet, hogy abban nem lesz sok köszönet!
Németh Zsolt arra is kitért, hogy Csóti Györgynek nagy szerepe volt abban, hogy 1998-ra a Fidesz és az MDF közeledett egymáshoz és kialakult egy együttműködés, amelyet azóta Polgári Szövetségnek nevezünk.
Csóti György elmondta, hogy e kötetnek legfeljebb a 15%-a számít újnak, hisz a benne szereplő legtöbb írása már korábban megjelent és most legfeljebb stilizálta őket, de most szükségét érzi annak, hogy írjon egy teljesen új könyvet, amelyben a rendszerváltoztatás idejénekolyan részleteit is közkinccsé teszi, amelyeket korábban nem érzett ildomosnak vagy taktikusnak, viszont nagy mértékben hozzájárulnának ahhoz, hogy sok mindent tisztábban lássunk, mint korábban – zárta mondanivalóját a kötet szerzője.
A budapesti 89. Ünnepi Könyvhéten jelenik meg Csóti Györgynek, a Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatójának legújabb könyve. A Magyarok Európában – Egy nemzet küzdelme az ezredfordulón című kiadvány az elmúlt három évtized magyar külpolitikai és nemzetpolitikai eseményeinek keresztmetszetét tartalmazza.
A kötet Csóti György parlamenti és egyéb beszédeinek, a sajtóban megjelent írásainak, neves európai és magyar politikusokkal folytatott beszélgetéseinek válogatása.
Duray Miklós, a Szövetség a Közös Célokért elnöke, politikus, közíró a könyv előszavában megjegyzi: „Ha a magyarországi középiskolákban vagy az egyetemeken létezne nemzetpolitika-oktatás, akkor Csóti Györgynek ezt a könyvét kötelező olvasmányként kellene előírni a diákoknak. Nem hiszem, hogy a Magyar Országgyűlés padsoraiban az 1990. évi képviselő-választás óta ült volna a nemzet ügyének nála elkötelezettebb és a nemzetet meggyőződésesebben „határtalanul” szolgáló képviselő.” Mint a továbbiakban olvasható, Csóti a jelen valóságából indul ki, és fő témája a jelen jobbítása. Nemcsak tanulságosak, hanem fontos információkat is tartalmaznak a Magyarország és a szomszédos államok között megkötött alapszerződésekkel foglalkozó írásai, parlamenti felszólalásai.
Olvasva Csóti szövegeit, nem érezhető belőlük az a bizonytalanság, mint sok magyarországi politikus szavaiból, amikor a nemzetről, a hazáról, az országról beszélnek, s nem tudják, hogy közösségileg és földrajzilag hogyan határozzák meg ezeket a fogalmakat. Csóti György szövegei nem hagynak bennünk kétséget afelől, hogy a nemzet az egy test, függetlenül az államhatároktól, a haza pedig az, amit összefüggően lakik a nemzet, és a haza valahol az etnikai határnál végződik ‒ fogalmaz az előszóban Duray Miklós.
A szöveggyűjtemény öt nagyobb fejezetből áll
A rendszerváltoztatás nehézségei a kilencvenes években címet viselő fejezet írásaiban elsősorban a rendszerváltozás utáni politikai és parlamenti életet vázolja fel. A politika viharai az ezredforduló elején című fejezet fókuszában a magyar nemzet, a nemzet megmaradása áll. A következőkben a külpolitika és a nemzetpolitika összefonódásait vizsgálja. Itt olvashatunk többek között a szlovák sovinizmusról, a magyar-szlovák konfliktusok megoldásáról, illetve a Kárpát-medencei autonómia szükségességéről. Külön fejezetben találhatóak azok az írások, melyek a nemzetpolitika és a kultúra egymásra gyakorolt hatását veszik górcső alá. Az utolsó fejezet a helyünk Európában kérdésre keresi a választ.
(felvidek.ma)
Módosítás: ( 2018. június 28. csütörtök, 18:12 )
s nemzetpolitikai eseményeinek keresztmetszetét tartalmazza.
Csóti György legutóbbi könyve a könyvhétre jelent meg, „Nemzetünk sorsa” címmel, és nagyon beszédes alcímmel: „Eszmecsere a magyar identitás 21. századi őrzőivel”. Október 4-én a budapesti Batthyány Alapítvány székházában neves vendégek közreműködésével élénk eszmecsere zajlott a könyvben felvetett nemzeti sorskérdésekről.
A könyv a Magyar Szemle Könyvek sorozatban jelent meg, Kodolányi Gyula indítványozására. Csóti György 2005-től hat éven át szerkesztő-műsorvezetője volt az ECHO Tévé rendhagyó külpolitikai műsorának, az Uniónak. A műsorban több mint kétszáz beszélgetés volt látható, hallható. Ezek közül a beszélgetések közül 41 került a könyvbe, 36 riportalannyal (néhányukkal az évek folyamán több beszélgetés is készült), akik közül – mint Csóti György fájdalommal közölte – tizenketten már nincsenek köztünk. A könyvbemutató közönségének elmondta, az Európai Unióba való belépésünk újdonsága is indokolta a műsor címét, de kezdettől fogva a külpolitikai témák mellett a nemzetpolitika és a kultúra került előtérbe. Csoóri Sándor, Makovecz Imre, Szörényi Levente, Pozsgay Imre, Erdő Péter bíboros, csak néhány név a megszólalók közül. Többen az interjúalanyok közül meghívást kaptak a személyes eszmecserére is az érdeklődő közönséggel.
Elsőként Kodolányi Gyula, a költő, műfordító, irodalomtörténész, az Antall kormány egykori miniszterelnökségi államtitkára köszöntötte a vendégeket, és elárulta, hogy 1989 heroikus hónapjaiban ismerte meg Csóti Györgyöt, aki abban az időben informatikus vállalkozóként segítette az MDF kibontakozását és lett Antall József közeli munkatársa, majd kiváló külpolitikus és professzionális diplomata. A könyvhétre jelent meg az izgalmas beszélgetéseket tartalmazó könyv, de belecsúszva a nyárba, most találtak alkalmas időpontot a könyvben felvetett kérdések személyes megvitatására is. Csóti György sokirányú műveltsége és nemzeti elkötelezettsége volt a garancia arra, hogy a beszélgetések maradandó értéket jelentsenek.
A kiadást szorgalmazó Kodolányi Gyula után S. Király Béla, a könyv szerkesztője kapott szót. Ő volt egyébként a Kairosz kiadásában megjelent Csóti-portrékönyv, a „Huszonöt év a nemzetpolitikában” könyv szerkesztője is. A „Nemzetünk sorsa” szerkesztése során számára az jelentett nehézséget, hogy a sok értékes interjúból melyik maradjon ki. Végül három témakör köré csoportosították a beszélgetéseket: az értelmiség felelőssége, a politikus kötelessége és a kultúra nemzetmentő szerepe.
S. Király Béla, a könyv szerkesztője is elmondta a könyv születésének történetét Szőcs Géza, Csóti György kolozsvári származású jó barátja szerint az interjúkban elhangzó és a könyvben nyomtatásban is olvasható magvas gondolatok keresztmetszetet nyújtanak a polgári értelmiség útmutatásáról, a nemzeti kormány szellemi holdudvaráról. Rámutatott: amikor a televízióban a beszélgetések elhangzottak, akkor még úgy tűnt, nem hiába táplálunk az unióval kapcsolatban illúziókat, a nemzet határok fölötti újraegyesítésének lehetősége megnyílt, a kérdés az, hogy élünk-e vele. Napjainkban azonban a legégetőbb felvetés az, hogy az EU-tagságból fakadó kötelességek és hátrányok milyen nehézséget jelentenek számunkra. Maga az identitás fogalma van válságban Szőcs Géza szerint, hiszen ez az Európai Unióban szinte szitokszóvá vált. Ilyen szempontból érdemes lenne a könyvben megjelent magvas gondolatokból egy kivonatot készíteni angolul, németül, hiszen azokban a vitákban, amik most zajlanak Európában, a könyv alapján sok figyelemre méltó konklúziót használhatnánk eredményesen.
Duray Miklóssal három beszélgetés is helyet kapott a könyvben, és a könyvbemutatón a megszólalását láthatóan nagy érdeklődéssel kísérték a beszélgetés résztvevői, több kérdést is intéztek hozzá. A felvidéki politikus gratulált a könyvhöz, amely szerinte korunk és nemzetünk valóságáról, állapotáról szól. „Ma olyan állapotban vagyunk, mint 500 évvel ezelőtt a reformáció idején” mondta, utalva az erkölcsi válság korszakára, amiből kiutat az jelentett, hogy a reformáció során Isten közelebb került az emberekhez, hiszen a nép nyelvén szólaltak meg a prédikátorok. „Ma azért küzdünk válsággal, mert nem tudunk kérdezni, vagy hiába teszünk fel érthető kérdéseket, ezekre nem kapunk érthető válaszokat. Saját válaszok, a szavak igazi jelentése helyett azt szajkózzuk mi is, amit belénk akarnak sulykolni” mondta Duray és példaként felhozta, hogy a nemzet és állampolgárság nem ugyanaz. Hiába próbálták 1918 óta ránk erőszakolni, elhitetni, hogy magyarul beszélő románok, jugoszlávok, csehszlovákok leszünk. Végül leszögezte: a könyvben megszólaló interjúalanyok tisztánlátásra ösztökélnek bennünket.
Entz Géza, a Magyar Szemle Alapítvány elnöke, a HTMH első elnöke a könyvben felvetett témákkal kapcsolatban elmondta, nemzetünk sorskérdése, hogy milyen teljesítményre vagyunk képesek. Jobbnak kell lennünk a többieknél, erre épített a húszas évek generációja is, azóta tudjuk, hogy a tudás, a teljesítmény a fennmaradás biztosítéka. Napjaink örömteli eredményének nevezte, hogy a szórvány kezelése Erdélyben jó irányt kapott, ami egyelőre áttörést nem hozott, de sok helyi kezdeményezés kap erőteljes támogatást.
Gróh Gáspár, a Magyar Szemle új főszerkesztője arra figyelmeztetett, hogy a mai fogyasztás-centrikus világban a nemzet fogalma múltba mutató, nem a kultúrával kötik össze. Az első szabadon választott parlament, kormány sikerrel vitte be a köztudatba a nemzet, haza, magyarság, kereszténység, hit fogalmát, de látni kell, hogy a humán kultúra cselekvő működtetésére egyik kormány sem fordított eddig kellő figyelmet.
Csóti György köszönetét fejezte ki a könyv megjelenésében segítséget nyújtóknak, az érdeklődő közönségnek. Az elszakított országrészekben egyedüli eredményes nemzetpolitikai eszköz az autonómia elérése, fejtette ki ars politikáját és meghívta a közönséget a Kisebbségi Jogvédő Intézet soron következő programjaira, október 26-án egy kárpátaljai fórumot, november 15-16-án jogvédelmi konferenciát szervez munkatársaival a Pázmány Péter Egyetem épületében.
Nyelvében él a nemzet. Már a reformkor nagyjai is tisztában voltak ezzel az igazsággal, különösen Kazinczy Ferenc és Széchenyi István. Nem csak felismerték és kimondták, hanem tettek is érte. Így azután életben maradtunk, hiába kongatta a vészharangot Herder. A mai Magyarország határain kívül, a 95 évvel ezelőtt igazságtalanul elcsatolt területeken élő magyar nemzetrészek számára a 21. század elején is a megmaradás alapvető feltétele az anyanyelv használata a születéstől a halálig, az élet minden területén. Nekünk is tennünk kell korlátlan használatáért, mert egy nyelvi körkép a Kárpát-medencében nagyon szomorú képet fest. Lássuk, hogyan áll a helyzet?
A Felvidéken, melyet ma Szlovákiának hívnak, ellentmondásos az anyanyelv használat kérdése. A szlovák alkotmány, mely egyébként a területén élő őshonos magyarságot másodrendű állampolgárként definiálja, eléggé megengedő a nyelvhasználat kérdésében. A végrehajtást azonban külön törvény hatáskörébe utalja, amely viszont kegyetlenül kirekesztő. Ami viszont még ennél is szomorúbb, azt a kevés engedményt sem lehet hasznosítani a gyakorlatban, amit e jogszabály lehetővé tenne. A szlovák politikai és társadalmi élet vezetői, sokszor a civilekkel karöltve, folyamatosan gátolják az anyanyelv törvényes használatát is, arcátlan büntetésektől sem visszariadva. Ha ehhez hozzá vesszük a kettős állampolgárság kérdésében kialakult, a demokratikus világban példátlan helyzetet, akkor megállapíthatjuk, hogy a szlovák kisebbségpolitika brutálisan diszkriminatív.
Kárpátalján minden bizonytalan. Az ukránok nem a magyaroktól félnek, hanem a tízmilliós nagyságrendű orosz kisebbségtől. A magyarok ebben az összefüggésben marginális helyzetben vannak. Sorsuk jobbra és rosszabbra is fordulhat. Őket ugyanakkor nem csak magyarságukban, hanem fizikai létükben is veszély fenyegeti. Ezt a helyzetet háború és ezzel összefüggésben gazdasági nyomor jellemzi. Jövőjük a háborús helyzet kimenetelétől függ. Ha a nagyhatalmak és az ukránok a józan észre és a méltányosságra hallgatnak, akkor keleti szomszédunk átalakul egy konföderációvá, ahol az oroszok, a ruszinok, a magyarok és (esetleg) mások teljes körű és tényleges autonómiát élveznek egy svájci típusú államalakulatban. Nekünk ez lenne a jó. Ha szétesik Ukrajna akár háborús, akár békés úton, és Kijevben nacionalista-soviniszta kormány veszi át a hatalmat, sorsunk rosszabb lesz, mint valaha. Ez a fő kérdés most Munkács vára és Beregszász környékén. E mellett ott is folyik a harc az anyanyelvű oktatásért és nyelvhasználatért, több-kevesebb sikerrel.
A közel száz éve Romániához tartozó Erdélyben, Partiumban és Kelet- Bánságban papíron nagyon jónak tűnik az anyanyelv használatának kérdése. Bár az alkotmány itt is kirekesztő, az Erdélyt és az Alföld déli részét ezer esztendőn át építő és megvédő magyar lakosság nem államalkotó tényező szülőföldjén, mégis létezik néhány európai mércével is jónak tekinthető nyelvhasználati jogszabály. Ezek azonban csak a román (soviniszta) politika kirakat-elemei. Gyakorlati alkalmazásukat tiltják és üldözik! Vannak olyan elképesztő esetek, ahol a törvényre apelláló magyar civilnek a hatóság embere azt mondja, „ez nem arra való, hogy hivatkozz rá!”. Mire való akkor? A külvilág, a nemzetközi közvélemény megtévesztésére. Példák százait, sőt ezreit tudnám felsorolni. Álljon itt csak egy sorozatesemény a helyzet szemléltetésére. Marosvásárhelyen a városi tanács határozatba foglalta a kettős utcanév használat szabályait. A hatóság azonban nem hajtja végre saját döntését különböző elképesztő okokra hivatkozva. A város számos magyar polgára saját költségén, háza vagy kerítése falára kiteszi az előírás szerinti kétnyelvű táblát. Mi történik azonnal? A rendőrség „tiltott reklámtevékenység” címén súlyos büntetést szab ki, és fenyegetésekkel zaklatja a hatályos jogszabály szerint eljárókat. Perek sorozata folyik most a székely városban. Milyen tehát a román kisebbségpolitika? Szemfényvesztő, kétszínű és hazug.
A Szerbiához tartozó Vajdaságnak nevezett bácskai és nyugat-bánsági területeken ígéretes fejleménynek vagyunk szemtanúi. A kulturális autonómia csírái megjelentek, bár szárba szökkenésüket a szerb politika időnként visszanyesésekkel akadályozza. Kétirányú folyamatot figyelhetünk meg. Szerb barátaink egyfelől jó bizonyítványt akarnak felmutatni az Európai Unió felé integrációs törekvéseik elősegítése érdekében, másfelől baráti gesztust kívánnak tenni északi szomszédjuk, Magyarország felé, az uniós tagság támogatásának elérése céljából. Ez teljesen normális, elfogadható eljárás. Nekünk arra kell vigyázni, hogy megvalósuljon a tényleges kulturális autonómia a szórványban és tömbben élő magyarok számára egyaránt. Ennek érdekében ezt feltételként kell szabni az uniós tagság támogatásának fejében. Ez nem ördögtől való dolog, azt kérjük csupán, ami számos európai országban működik a Lajtától nyugatra és a Kárpátoktól északra. (Nem követhetjük el azt a hibát, amit a Gyurcsány kormány elkövetett Románia csatlakozása kapcsán.) A másik folyamat ugyanis a már meglévő kisebbségi jogok csorbítása különböző rafinált módon. Észnél kell lennünk. Helyi összefogásra és külső támogatásra van szükség, és a Délvidék máris áttörési pont lehet a kárpát-medencei magyar autonómia küzdelmekben.
Horvátországban és Szlovéniában rendezett a magyarság helyzete, de probléma azért itt is van. Itt alapvetően más a helyzet, mint a többi országban. A magyarok ugyanis alkotmányba foglalt államalkotó tényezők! Tehát papíron nem másodrendű állampolgárok. Többek között alanyi jogon jár nekik egyszemélyes országgyűlési képviselet. Nem csorbítva délnyugati barátaink érdemeit, ez nyílván azért vált lehetővé ilyen egyszerűen, mert a magyarok létszáma mindkét országban elenyésző, tízezres nagyságrendű. Nem jelentenek semmiféle „veszélyt”. Ezzel együtt ez dicséretes gesztus Zágrábtól és Ljubljanától. (Megfigyelhető, minél nagyobb létszámú egy adott országban a magyar közösség, annál erősebb az elnyomásukra, felszámolásukra való törekvés.) Gondot e két országban az jelenti, hogy egyrészt nincs elég anyagi támogatás és fogadókészség a kis létszámú iskolákhoz valamint kulturális intézményekhez, másrészt helyenként a többségi nemzet helyi szintű képviselői nem viszonyulnak megfelelően a kérdés kezeléséhez.
Ausztria kettős mércével méri a kisebbségi kérdést, mármint az őshonos nemzeti kisebbségek ügyét. Amíg oroszlánként harcolt annak idején Dél-Tirol autonómiájáért, addig semmiféle kollektív jogot nem ad meg a saját területén élő őshonos nemzeti közösségeknek, magyaroknak, horvátoknak, szlovéneknek. A nyugati magyar vármegyékből Trianonban lecsípett sávok egyesítésével létre hozott Burgenlandban alig tízezer magyar él. Kisemmizett helyzetüket az enyhíti, hogy évtizedek óta demokráciában és jólétben élnek, senki nem üldözi őket, nincsenek kitéve támadásoknak. Ezen a helyen azonban nem tudom megállni, hogy ne osszam meg Önökkel egy személyes véleményemet a gyalázatos trianoni békediktátumról. Burgenland létrehozása a magyar nemzet arcul csapása, súlyos megalázása volt. Itt a nyugati határszélen ugyanis figyelembe vették az etnikai határokat, e területen túlnyomó részt német ajkúak éltek, ilyen szempontból jogos volt az odacsatolás. Ugyanakkor körbe a csonka ország többi határszakasza mentén több mint másfél millió magyart egy tömbben idegen fennhatóság alá kényszerítettek. Mi okozta ezt a részre hajlást, felfoghatatlan, hiszen a háború kitörésének fő felelőse Bécs volt, nem Budapest.
Hogyan is állunk akkor most a Kárpát-medencében az anyanyelv használatával? Kritikusan. Az elcsatolt területeken a magyarság bizonytalanságban van, a törvényben foglalt gyenge jogaival sem élhet a gyakorlatban, mert megfélemlítik, nagy részük csalódott, magába zárkózva él. Politikusaik teljesítménye hullámzó, a külső támogatás inkább elvi, mint gyakorlati. (Eltekintve a pénzügyi juttatásoktól.) A civil társadalom kisebb-nagyobb csoportjai harcolnak, de nem állnak nyerésre. Az anyanyelv egyre kevésbé tudja betölteni nemzetmegtartó szerepét. Mi akkor a teendő?
Először is készítsünk egy kis helyzetfelmérést. A magyarok részaránya az elcsatolt területen a helyi lakossághoz viszonyítva: Felvidéken 30 %-ról 10 %-ra, Kárpátalján 31 %-ról 12 %-ra, Erdélyben 32 %-ról 20 %-ra, Délvidéken 28 %-ról 14 %-ra csökkent. Mindez látszólag betudható a kényszerű elvándorlásnak, erőszakos asszimilációnak, kitelepítéseknek, tömeggyilkosságoknak, amelyek 1920 és 1990 között történtek. Azt hittük, a rendszerváltozások után, az euro-atlanti integráció kiteljesedését követően, mindez megszűnik. Nem így történt. 1991 és 2011 között mintegy 600 ezerrel csökkent az elcsatolt területeken élő magyarok száma. A harmadik évezred sem hozott változást, a magyarok lélekszáma a szomszédos országokban folyamatosan csökken. (Sajnos igaz ez a mai Magyarország területén is, de sokkal kisebb mértékben.)
A fenti állítás, miszerint a rendszerváltozások és az integráció nem hozott megoldást, másik igazolásául a szomszédos országok elmúlt negyedszázadban folytatott kisebbségpolitikájának elemzése szolgál. Általánosságban megállapítható, a politikai életben a többségi nemzeteknek csak addig van szükségük a magyarokra, amíg a belpolitikában olcsó ígérgetésekkel koalíciós partnernek megnyerik, vagy külpolitikai megfontolásokból jó bizonyítványt akarnak felmutatni a nemzetközi közösség felé. Amint nincs rájuk szükség, ejtik őket, és az ígéreteket azonnal visszavonják, sokszor még az elért kis eredményeket is felszámolják. A kis lépések politikája tehát nem hozott semmi érdemleges eredményt, a külhoni magyarság „porlik, mint a szikla”. Látni kell: valamennyi elcsatolt területen a többségi nemzet politikusainak az a többnyire titkolt, de eltökélt célkitűzése, hogy az őshonos magyarságot asszimilálják, ha ez nem sikerül, elüldözzék szülőföldjükről. Szembe kell nézni ezzel a ténnyel, „mert növeli, ki elfödi a bajt” (Illyés Gyula).
Mi lenne a megmaradás feltétele?
Az anyanyelv korlátlan használata az élet minden területén a születéstől a halálig, a nemzeti kultúra ápolásának és gyakorlásának joga külső feltételek nélkül, egyenrangú állampolgárság az adott országban, pénzügyi és gazdasági függetlenség. Európai uniós szóhasználattal: a szubszidiaritás elvének biztosítása. Miután Szlovákiában, Ukrajnában, Romániában és Szerbiában nem ismerik el az ott élő magyar nemzeti közösségeket államalkotó tényezőnek, tehát nem egyenrangú állampolgárok, ezért csak a tényleges és teljes körű autonómia biztosíthatja szülőföldön boldogulásukat és fennmaradásukat. Tényleges, tehát nem olyan, mint Petru Groza korában a Magyar Autonóm Tartomány Erdélyben. Teljes körű, vagyis személyi elvű, kulturális és területi autonómia valamelyik formája, vagy ezek kombinációja. Csak ez által biztosítható ugyanis az önrendelkezés a szórványban és a tömbben élőknek egyaránt.
Milyen feltételek teljesülése esetén jöhet létre az autonómia?
Egy számszerű kisebbségben élő őshonos nemzeti közösség autonómiájának megvalósításához három feltételnek kell teljesülnie: – az adott közösség elszánt akarata, hajlandósága az áldozatvállalásra, – megfelelő jogi alap és/vagy meglévő nemzetközi gyakorlat, – többségi nemzet egyetértése és/vagy külső erő kényszerítő nyomása.
Nézzük az első feltételt: van-e akarat és készség az áldozatvállalásra? Sajnos ezen a téren nem állunk jól. Az elmúlt közel egy évszázad borzalmai, csalódásai, kilátástalanságai félelmet ültettek el az elszakított nemzetrészekbe. Ez leginkább a Benes dekrétumok által sújtott, kollektív bűnösséggel vádolt felvidéki magyaroknál tapasztalható. A probléma azonban többé-kevésbé fennáll valamennyi szomszédos országban élő magyar nemzeti közösség esetében. Ennek következménye, hogy inkább vállalják az elvándorlást a mai Magyarországra, vagy ami még ennél is szomorúbb, harmadik országokba is. Számosan a kikényszerített asszimilációt választják. Sokan úgy gondolják, egy életük van, nem vállalják a bizonytalan kimenetelűnek gondolt harcot. Ezt a mentalitást a rendszerváltozásban és az euro-atlanti integrációban való ez irányú csalódások táplálják. Ezen kellene túllépni, rámutatva a valós realitásokra, melyeket a másik két feltétel teljesülése nyújt. E téren a székelyek elmúlt három esztendőben tapasztalható autonómia törekvései hozhatnak áttörést. A Délvidéken is elindult valami, a kulturális autonómia csírái megjelentek. Látni kell azonban, hogy folytatás ott (is) csak akkor lesz, ha szerb barátainkat jó szándékú külső erő erre rákényszeríti.
Van-e jogi alapja a magyaroknak az autonómiához? Ez a második kérdés, a következő feltétel. Az őshonos magyar nemzeti közösségeknek alanyi jogon jár az önrendelkezés az utódállamokban. Születésük helye adja meg ezt a jogot: ott születtek, ahol őseik éltek és alkottak évszázadokon át. Falvakat, városokat építettek, gazdag kultúrát teremtettek, és vérükkel védték azt a földet, ahol utódaik ma élnek. Joguk van tehát nemzeti identitásuk megtartásával szülőföldjükön teljes életet élni. Ezt a jogot számos európai irányelv, az Európa Tanács ajánlásai (többek között az 1201/1993-as, az 1832/2011-es, valamint az 1985/2014-es) és Európa számos országában kialakult gyakorlat támasztja alá. Dél-Tiroltól kezdve Katalónián át a belgiumi németekig lehetne sorolni a számos példát az Európai Unión belül. (Az EU-n kívül is létezik ilyen gyakorlat!) Ezeken a területeken számos esetben történelmi gyökerekkel rendelkezik a létező autonómia, de sok esetben 20. századi, áldozatokat követelő küzdelem során sikerült kivívni az önrendelkezési jogot. (Lásd első feltétel!) Fentieken túlmenően az Európai Unió Alapjogi Chartájából is levezethető az autonómia iránti jog. Bár ez a dokumentum csak az egyéni jogok biztosításával foglalkozik, de létezik olyan jogértelmezés, miszerint ha az egyénnek joga van például anyanyelvén beszélni és nemzeti kultúráját gyakorolni, akkor ezt társaságban művelve, már kollektív jogról beszélhetünk. Mindezekből látható, hogy a három feltétel közül a jogi feltétel egyértelműen adott a magyarság számára.
Mindezek után nézzük meg, van- e fogadókészség a számszerű többségben lévő nemzetek részéről az autonómiára? Sajnos egyértelműen megállapítható, hogy jelenleg nincs. A kérdést vizsgálva tisztában kell lennünk azzal a már korábban megállapított ténnyel, hogy szomszédaink többségének (talán valamennyinek) eltökélt szándéka hosszú távon az adott országban élő őshonos magyarság asszimilálása, vagy a szülőföld elhagyásának kikényszerítése. Erről a szándékról azonban előbb-utóbb biztosan lemondanak, ha belső és külső körülmények erre késztetik, kényszerítik őket, és országuk területi épségét ezzel párhuzamosan (vagy éppen ez által!) biztosítva látják. Elszánt összmagyar fellépés és megfelelő nemzetközi nyomás tárgyalóasztalhoz kényszerítheti a szomszédos országok politikai vezetőit. Minden felelősen gondolkodó európai politikusnak tisztában kell lennie azzal, hogy földrészünkön csak akkor lesz társadalmi béke, politikai stabilitás és gazdasági prosperitás, ha az őshonos nemzeti közösségek (is) teljes körű és tényleges önrendelkezési jogot kapnak. Különösen igaz ez a Kárpát-medencében. Nyugodtan kimondhatjuk: Európában létezik egy megoldatlan magyar ügy. A huszadik századi történelmi igazságtalanságokat (békediktátumokat) számos nemzetnek sikerült már helyre tenni, a magyaroknál ennek még a nyomát sem látni. Hozzánk hasonló helyzetben csak a szerbek és az oroszok vannak. Nekik új ez a helyzet, mi már csaknem egy évszázada szenvedünk tőle. A második világháború az első utáni igazságtalan békeszerződések következménye volt. A győztesek nem tanultak korábbi hibáikból, megismételték az igazságtalanságokat, sőt sok helyen még tetézték is azt. A kétpólusú világrend kialakulása megakadályozta a megalázó sorsba taszított nemzetek érdekeinek érvényesítését. A negyedszázada elindult rendszerváltozások azonban kiszabadították a szellemet a palackból. Több mint két évtizedes vergődés után most történelmi esély adódna az öreg kontinens sorsának jobbra fordítására, nem csak az integráció elmélyítésével és bővítésével, hanem a benne élő népek, nemzetek saját akaratuk szerinti boldogulásának biztosításával. Szabad népek szabad akaratukból békét, stabilitást és gyarapodást biztosíthatnak Európában. Ha egy részüktől megtagadjuk az önrendelkezést, mindennek az ellenkezője történhet. Ezt kell felismerni a „nemzetközi közösségnek”, a többi már magától adódik. Első lépésként az Európai Uniónak belső jogrendjébe kellene emelnie az Európa Tanács vonatkozó ajánlásait. Mindezek akkor is igazak, ha ma Európának elsősorban a migrációs válságot kell(ene) leküzdenie. Sőt, lehet hogy ennek fényében még inkább!
Mindezek tudatában, hogyan fogalmazható meg a magyarság tennivalói?
Fenti folyamatot remélve és azt ösztönözve, de ettől függetlenül is, a magyar kormánynak és valamennyi magyarországi felelős politikai erőnek élnie kell a külső ráhatás, a jó értelembe vett politikai nyomás eszközével mindazon szomszédunk vonatkozásában, ahol erre szükség van. Jelenleg, különböző mértékben, négy relációban látható ilyen szükségesség. A 2010-es nemzetpolitikai fordulat után, az elmúlt öt évben nem volt túl kegyes hozzánk a sors, ami a nemzetközi kapcsolatokat illeti. A jelenlegi kormányzási ciklusban mindent meg kell tenni nemzeti érdekérvényesítő képességünk növelésére a nemzetközi politikában. Ennek egyik eszköze az ország tekintélyének visszaszerzése, gazdasági megerősödése, társadalmi kohéziója. Ez részben folyamatban van. A másik az okos diplomácia. Fontos alapelv ugyanakkor, hogy az elszakított nemzetrészek ügye nem külpolitikai kérdés, hanem egy speciális belügy, melynek külpolitikai vonatkozásai is vannak. Az elszakított nemzetrészeknek meg eltökélten harcolniuk kell igazukért. Nem külön-külön, hanem együtt, áldozatokat is vállalva, összefogva az egész Kárpát-medencében. Szabó Dezső igazsága ma is érvényes: minden magyar felelős minden magyarért!
A Kisebbségi Jogvédő Intézet küldetése
Fentiek alapján látható, hogy a nemzetmentés 24. órájában vagyunk. Tűzoltó munkára van szükség mindaddig, amíg a tényleges és teljes körű autonómia megvalósul minden elcsatolt területen. Ennek a munkának két fő pillére van: a jogbiztonság és a gazdasági prosperitás garantálása. Egyszerű szavakra lefordítva: a magyar ember szülőföldjén emelt fővel járhasson, ne érhesse jogsérelem nemzeti hovatartozása miatt, és biztosítva legyen a kor színvonalának megfelelő megélhetése. Ez utóbbit magyarországi vállalatok határon túli befektetéseivel, a magyar-magyar gazdasági kapcsolatok elmélyítésével és a határokon átnyúló régiók európai uniós pénzekkel történő fejlesztésével lehet elősegíteni. Az előbbihez, a jogbiztonság megteremtéséhez kíván hozzájárulni a három éve létre hozott Kisebbségi Jogvédő Intézet. Az alapítványi háttérrel, budapesti székhellyel működő szervezet két fő területen fejti ki tevékenységét: továbbképzést biztosít határon túli fiatal magyar jogászoknak, joghallgatóknak, ügyvédeknek a kisebbségvédelem témakörében európai kitekintéssel és a szülőföldi sajátosságokkal, valamint anyagi támogatást nyújt a külhoni ügyvédeknek peres eljárások, bírósági ügyek viteléhez. Az Intézet kizárólag olyan konkrét esetekhez ad pénzügyi eszközöket, amelyeknél magyarsága miatt ért jogsérelem egyes személyeket, csoportokat, intézményeket. A továbbképzés nyári egyetemeken és konferenciákon történik, évente három-négy alakalommal. A pénzügyi támogatásnak két alapvető formája van: állandó ingyenes jogsegély-szolgálat biztosítása és konkrét peres ügyek finanszírozása. A Kisebbségi Jogvédő Intézet tevékenysége nyomán 20-25 ingyenes jogsegély-szolgálati iroda működik állandóan az elcsatolt területeken, és hozzávetőleg ugyanennyi peres ügyet támogatunk Kárpát-medence szerte. Mindezekről bővebb információ a www.kji.hu honlapon található.
Miközben fenti tevékenységünket nagymértékben szeretnénk bővíteni, Intézetünk tervei között szerepel nemzetközi kapcsolatok kiépítése is. Szándékunkban áll a kapcsolatfelvétel az Európai Unió, az Európa Tanács, az EBESZ és az ENSZ (őshonos) nemzeti kisebbségi ügyekben illetékes intézményeivel. E kapcsolatépítésnek három célcsoportja van: -az érintett szervezetek időszakonkénti tájékoztatása a magyarokat a szomszédos országokban ért jogsérelmekről, -elősegíteni a magyar kisebbségi szervezetek részvételét tevékenységük szempontjából fontos és meghatározó nemzetközi fórumokon, konferenciákon, rendezvényeken, -valamint a szóban forgó intézmények jogszabály alkotó és ajánlás tevő döntés-előkészítő munkájában valamilyen szintű magyar részvétel biztosítása.
Kapcsolatot és együttműködést kívánunk létesíteni az európai őshonos nemzeti kisebbségek politikai és társadalmi intézményeivel abból a célból, hogy tapasztalatikat megismerjük, sikeres gyakorlati módszereiket adott esetben átvegyük, továbbá a kétoldalú kapcsolatokban és a nemzetközi fórumokon együttműködjünk.
Végkövetkeztetés
A politikai életben és a civil szférában egyaránt két szinten kell folytatni a harcot a külhoni magyarok szülőföldön boldogulása érdekében. Miközben folyamatosan, összefogva, elszántan, áldozatokat is vállalva küzdünk a tényleges és teljes körű autonómia megvalósításáért, ki kell kényszeríteni a számszerű többségben lévő nemzet politikai és társadalmi vezetőitől az adott országban érvényben lévő törvények betartását, gyakorlati életben történő alkalmazását az anyanyelv használat, az oktatás és a kultúra területén. Ugyancsak küzdeni kell az adott állam által aláírt vagy elfogadott nemzetközi szerződések és ajánlások kisebbségekre vonatkozó passzusainak érvényesítésére. A Kisebbségi Jogvédő Intézet a civil társadalomban a fenti célokért folyó harc egyik oszlopa kíván lenni.
Miközben folyamatosan, megalkuvás nélkül harcolunk az elcsatolt területeken jelenleg érvényes, bár gyenge, de meglévő anyanyelvi és kulturális jogok érvényesítéséért, tisztelettel és barátsággal üzenjük szomszédainknak, valamint Európa meghatározó politikai erőinek: A Kárpát-medencében csak akkor lesz társadalmi béke, politikai stabilitás és gazdasági prosperitás, ha az elszakított területeken élő magyar nemzeti közösségek megkapják az őket megillető tényleges és teljes körű autonómiát! E küzdelemhez szükséges címszavak: összefogás és elszánt akarat. Politikai vezérelv: minden magyar felelős minden magyarért. Aktuálpolitikai üzenet Makovecz Imre intelme: „A szavak ideje lejárt, cselekedni kell!”
Kassa, 2015. november 6. Csóti György (A kassai Kazinczy napokon szabadon elmondott beszéd utólag leírt változata.)
