Újévi gondolatok a nemzet felemelkedéséhez

Valamelyik külföldi utamon, egy hét-nyolc éves kislány, aki nem beszélt magyarul, megkért, énekeljem el a magyar himnuszt. Némi hezitálás után, összeszedve minden énektudásomat, elénekeltem. Figyelmesen hallgatott, majd amikor befejeztem, csodálkozó szemekkel a következőt mondta: „Nagyon szép, de miért ilyen szomorú?”

Mi magyarok vagy ötszáz éve, búsulva vigadunk, búsulva ünnepelünk, búsulva emlékezünk, búsulva élünk. Énekeink, dalaink, nótáink legtöbbje szomorú. Sírva vígad a magyar – mondják, és ez sokszor így is van. Volt is miért sírnunk az elfecsérelt évszázadok miatt, a bennünket méltánytalanul sújtó balsors miatt. Időnként azért mi is adtunk okot szenvedésünkre.
Ideje azonban végre felemelni a fejünket. Hibáink és mulasztásaink mellett  sokat adtunk az emberiségnek, mindenek előtt Európának. Közhelynek számít már, hogy miközben saját létünket védtük az oszmán hódítással  szemben, a keresztény Európát is védtük egyidejűleg. Rákóczi és Kossuth a szabadság jelképeivé váltak kontinensünkön és az Újvilágban. A kommunista önkényuralmat is mi rengettük meg legelőször 1956-ban, a nemzeti szuverenitás zászlóvivői voltunk a szovjet érdekszférában. Az elmúlt évszázadokban a tudomány és a művészet terén annyit adtunk a világnak (és természetesen önmagunknak), amennyit lakosságszámukhoz viszonyítva egyetlen nemzet sem a világon. A sportban is az aranyérmek számát tekintve elsők, vagy elsők között vagyunk egy főre számítva. Jelen írás terjedelmét túlfeszítené, ha felsorolnám a legfontosabb példákat.
A XX. században, a (nemzetközi) közhiedelemmel ellenétben, mindig jót akartunk, az emberi szabadság, testvériség és humanitás vezérelte gondolatainkat, de sokszor gyengék vagy ügyetlenek voltunk e szerint cselekedni. Magyarországon e véres században csak akkor történtek embertelen dolgok, szörnyűségek, amikor az ország idegen megszállás alatt állt. Nézzünk meg néhány történelmi fordulópontot ebben az időszakban. A szarajevói merénylet után a magyar politikai elit nem akart háborút. Tisza István miniszterelnök, a Monarchia felső vezetői közül egyedül, ellenezte a hadüzenetet. Később azonban Berlin és Bécs nyomására engedett, csendesen beállt a kardcsörtetők mögé. A lemondás is megfordult fejében, de úgy gondolta, ez a Monarchia, azon belül Magyarország gyengeségét jelentené az ellenség számára. A világháború után azonban érthetetlen módon, de nyílván a szomszédos utódállamok ellenséges propagandája nyomán, őt tették első helyen felelőssé a világégésért.
A modern kori történelemben példátlan ország csonkítás, a trianoni békediktátum után, csodával határos módon, Bethlen István és Klebelsberg Kunó vezetésével tíz év alatt talpra állt az ország. A magyarok egy harmada idegen fennhatóság alá került, nyersanyag kincsük túlnyomó többsége az utódállamok martaléka lett, korszerű infrastruktúránk minden szegmense használhatatlanná vált, százezrével menekültek a magyarok az elcsatolt területekről a maradék országba. Mégis felemelkedtünk, a világ csodálatára. Abban a történelmi helyzetben azonban az irredenta politikának nem volt alternatívája, a nyugati demokráciák közönye miatt a rossz oldalra sodródtunk, ezért hírnevünk ismét gyorsan megkopott. A rossz oldalon is azonban a legjobbak voltunk. Az ország német megszállásáig, 1944. március 19-ig, hazánk menedékhely volt lengyelek, zsidók, elmenekült francia hadifoglyok és mások számára. Horthy számtalanszor szembe szállt Hitlerrel, háborús lépések, embertelen cselekmények megakadályozása érdekében. Nem úgy, mint a román Antonescu, a szlovák Tiso, vagy a francia Pétain marsall, akik Hitler kegyét keresve éltanulóként üldözték és deportálták a zsidókat. Magyarországon „csak” a náci megszállás után indultak el a halálvonatok, de Horthy Miklósnak még ilyen körülmények között is sikerült Koszorús tábornok segítségével megmenteni a budapesti zsidóságot a tömeges pusztulástól. Szégyen és megbocsáthatatlan, amit Szálasiék elkövettek, de ők csak egy maroknyi gazembert jelentettek. Ilyenek mindig és mindenhol voltak a történelemben. A magyar politikai elit jót akart, csak gyengék, és néha ügyetlenek voltak.
A második világháború után ismét jelesre vizsgáztunk. Legyőzött, megsarcolt, megszállt országként európai viszonylatban példátlanul gyorsan eltakarítottuk a romokat, életképessé tettük az országot. (Amikor osztrák barátaink, akik most a Szent Koronát gyalázzák, még csak nézték a romokat Bécsben, Budapesten már lüktetett az élet. Pedig 1945-ben fővárosunk Európa egyik legjobban lerombolt városa volt.) Erőfeszítéseket tettünk a parlamentáris demokrácia megteremtésére is. Szovjet szuronyok árnyékában, erőteljes moszkvai közreműködéssel azonban a „magyar” kommunisták vérbe fojtották e folyamatokat, kegyetlen diktatúrát hoztak létre az országban. A nemzet azonban még egy évtizedig sem tűrte ezt. 1956-ban, immár eltörölhetetlenül és visszavonhatatlanul, kivívtuk a világ csodálatát és elismerését. Mindennél többet mondanak Albert Camus 1957. októberében Párizsban elhangzott szavai: „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és az igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben.”
1956 fénye nem halványult el, ebből táplálkozott három évtized múlva a következő magyar feltámadás, amikor a térség éllovasaként meghatározó szerepet játszottunk a megroggyant szovjet-kommunista rendszer maradéktalan felszámolásában, az euroatlanti integráció térségünkre történő kiterjesztésében, a parlamentáris demokrácia és a jogállamiság megteremtésében.
A múltunk miatt tehát nincs okunk szégyenkezésre, inkább büszkék lehetünk rá. Az új évezred első évtizedének végén világméretű válságba került a XX. század második felében még sikeres gazdasági modell: pénzügyi világválság és európai gazdasági vergődés vette kezdetét. A kiutat, úgy tűnik, megint mi mutatjuk meg. A Magyarországon 2010 nyarától elkezdett, úgynevezett unortodox gazdaságpolitika, a munka becsületének helyre állítása (szemben a spekulánsokkal), a hazánkban átlagon felüli profitot szerző bankok és multinacionális cégek megadóztatása, a hasonló indokoltságú rezsicsökkentések, a családcentrikus társadalompolitika, az európai keresztény értékrend helyreállítása az országot emelkedő pályára állította. A kezdeti, gazdasági indíttatású példátlan támadások alább hagytak, egyre többen követik a példánkat szerte Európában.
Ha a következő országgyűlési választások után tovább tudjuk folytatni munkánkat, befejezni az elkezdett folyamatokat, ismét megnő az ország nemzetközi elismertsége, növekszik nemzeti érdekérvényesítő képességünk. Ez kisugárzik a szomszédos országokban élő magyar nemzeti közösségekre, a magyar nemzet elválaszthatatlan részeire, elősegíti önrendelkezési törekvéseik megvalósítását. Végre ismét jó lesz magyarnak lenni, bárhol a világon. Végre felemelhetjük a fejünket, bárhol is éljünk. Büszkén vállalhatjuk múltunkat is, jelenünket is, és bizakodva nézhetünk a jövőbe. Nem kell szomorúan énekelni, sírva vigadni. A Himnusz azért maradjon meg nemzeti imának, éneklése közben könnybe lábadhat a szemünk, de a Szózatot dacos büszkeséggel, elszánt akarattal énekeljük! Legyünk lendületesek, bízzunk önmagunkban és jövőnkben. Beszéljünk egymásnak és a világnak sikereinkről. Egymás szeretete és megbecsülése adjon erőt a további ország- és nemzetépítő munkához. EMELJÜK FEL VÉGRE A FEJÜNKET! Hozzon az Új Esztendő egy új magyarság képet a világnak: derűs, büszke, magabiztos, és továbbra is okos, kreatív, szorgalmas nép legyünk.
Budapest, 2013. december 29.

                                                                             Csóti György

Megjelent a Magyar Nemzetben 2014. január 4-én

Copyright © 2009 All Rights Reserved.