Archívum: Portfolios

Szörényi Levente „Árpád fejedelem és a pozsonyi csata”

Szörényi Levente „Árpád fejedelem és a pozsonyi csata"

Jókai Anna – A kultúra nemzetmentő szerepe

Jókai Anna - A kultúra nemzetmentő része

Néhány szó a médiatörvényről...

https://youtu.be/WG2FXq1MsUs?list=UUlzLzScvVYH4naca1T8mYuw

Beszélgetés Csoóri Sándorral a Márciusi Chartáról

Az elszakított nemzetrészek autonómiájáról

Még egyszer az elszakított nemzetrészek autonómiájáról...

Újévi gondolatok a nemzet felemelkedéséhez

Valamelyik külföldi utamon, egy hét-nyolc éves kislány, aki nem beszélt magyarul, megkért, énekeljem el a magyar himnuszt. Némi hezitálás után, összeszedve minden énektudásomat, elénekeltem. Figyelmesen hallgatott, majd amikor befejeztem, csodálkozó szemekkel a következőt mondta: „Nagyon szép, de miért ilyen szomorú?”

Mi magyarok vagy ötszáz éve, búsulva vigadunk, búsulva ünnepelünk, búsulva emlékezünk, búsulva élünk. Énekeink, dalaink, nótáink legtöbbje szomorú. Sírva vígad a magyar – mondják, és ez sokszor így is van. Volt is miért sírnunk az elfecsérelt évszázadok miatt, a bennünket méltánytalanul sújtó balsors miatt. Időnként azért mi is adtunk okot szenvedésünkre.
Ideje azonban végre felemelni a fejünket. Hibáink és mulasztásaink mellett sokat adtunk az emberiségnek, mindenek előtt Európának. Közhelynek számít már, hogy miközben saját létünket védtük az oszmán hódítással szemben, a keresztény Európát is védtük egyidejűleg. Rákóczi és Kossuth a szabadság jelképeivé váltak kontinensünkön és az Újvilágban. A kommunista önkényuralmat is mi rengettük meg legelőször 1956-ban, a nemzeti szuverenitás zászlóvivői voltunk a szovjet érdekszférában. Az elmúlt évszázadokban a tudomány és a művészet terén annyit adtunk a világnak (és természetesen önmagunknak), amennyit lakosságszámukhoz viszonyítva egyetlen nemzet sem a világon. A sportban is az aranyérmek számát tekintve elsők, vagy elsők között vagyunk egy főre számítva. Jelen írás terjedelmét túlfeszítené, ha felsorolnám a legfontosabb példákat.
A XX. században, a (nemzetközi) közhiedelemmel ellenétben, mindig jót akartunk, az emberi szabadság, testvériség és humanitás vezérelte gondolatainkat, de sokszor gyengék vagy ügyetlenek voltunk e szerint cselekedni. Magyarországon e véres században csak akkor történtek embertelen dolgok, szörnyűségek, amikor az ország idegen megszállás alatt állt. Nézzünk meg néhány történelmi fordulópontot ebben az időszakban. A szarajevói merénylet után a magyar politikai elit nem akart háborút. Tisza István miniszterelnök, a Monarchia felső vezetői közül egyedül, ellenezte a hadüzenetet. Később azonban Berlin és Bécs nyomására engedett, csendesen beállt a kardcsörtetők mögé. A lemondás is megfordult fejében, de úgy gondolta, ez a Monarchia, azon belül Magyarország gyengeségét jelentené az ellenség számára. A világháború után azonban érthetetlen módon, de nyílván a szomszédos utódállamok ellenséges propagandája nyomán, őt tették első helyen felelőssé a világégésért.
A modern kori történelemben példátlan ország csonkítás, a trianoni békediktátum után, csodával határos módon, Bethlen István és Klebelsberg Kunó vezetésével tíz év alatt talpra állt az ország. A magyarok egy harmada idegen fennhatóság alá került, nyersanyag kincsük túlnyomó többsége az utódállamok martaléka lett, korszerű infrastruktúránk minden szegmense használhatatlanná vált, százezrével menekültek a magyarok az elcsatolt területekről a maradék országba. Mégis felemelkedtünk, a világ csodálatára. Abban a történelmi helyzetben azonban az irredenta politikának nem volt alternatívája, a nyugati demokráciák közönye miatt a rossz oldalra sodródtunk, ezért hírnevünk ismét gyorsan megkopott. A rossz oldalon is azonban a legjobbak voltunk. Az ország német megszállásáig, 1944. március 19-ig, hazánk menedékhely volt lengyelek, zsidók, elmenekült francia hadifoglyok és mások számára. Horthy számtalanszor szembe szállt Hitlerrel, háborús lépések, embertelen cselekmények megakadályozása érdekében. Nem úgy, mint a román Antonescu, a szlovák Tiso, vagy a francia Pétain marsall, akik Hitler kegyét keresve éltanulóként üldözték és deportálták a zsidókat. Magyarországon „csak” a náci megszállás után indultak el a halálvonatok, de Horthy Miklósnak még ilyen körülmények között is sikerült Koszorús tábornok segítségével megmenteni a budapesti zsidóságot a tömeges pusztulástól. Szégyen és megbocsáthatatlan, amit Szálasiék elkövettek, de ők csak egy maroknyi gazembert jelentettek. Ilyenek mindig és mindenhol voltak a történelemben. A magyar politikai elit jót akart, csak gyengék, és néha ügyetlenek voltak.
A második világháború után ismét jelesre vizsgáztunk. Legyőzött, megsarcolt, megszállt országként európai viszonylatban példátlanul gyorsan eltakarítottuk a romokat, életképessé tettük az országot. (Amikor osztrák barátaink, akik most a Szent Koronát gyalázzák, még csak nézték a romokat Bécsben, Budapesten már lüktetett az élet. Pedig 1945-ben fővárosunk Európa egyik legjobban lerombolt városa volt.) Erőfeszítéseket tettünk a parlamentáris demokrácia megteremtésére is. Szovjet szuronyok árnyékában, erőteljes moszkvai közreműködéssel azonban a „magyar” kommunisták vérbe fojtották e folyamatokat, kegyetlen diktatúrát hoztak létre az országban. A nemzet azonban még egy évtizedig sem tűrte ezt. 1956-ban, immár eltörölhetetlenül és visszavonhatatlanul, kivívtuk a világ csodálatát és elismerését. Mindennél többet mondanak Albert Camus 1957. októberében Párizsban elhangzott szavai: „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és az igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben.”
1956 fénye nem halványult el, ebből táplálkozott három évtized múlva a következő magyar feltámadás, amikor a térség éllovasaként meghatározó szerepet játszottunk a megroggyant szovjet-kommunista rendszer maradéktalan felszámolásában, az euroatlanti integráció térségünkre történő kiterjesztésében, a parlamentáris demokrácia és a jogállamiság megteremtésében.
A múltunk miatt tehát nincs okunk szégyenkezésre, inkább büszkék lehetünk rá. Az új évezred első évtizedének végén világméretű válságba került a XX. század második felében még sikeres gazdasági modell: pénzügyi világválság és európai gazdasági vergődés vette kezdetét. A kiutat, úgy tűnik, megint mi mutatjuk meg. A Magyarországon 2010 nyarától elkezdett, úgynevezett unortodox gazdaságpolitika, a munka becsületének helyre állítása (szemben a spekulánsokkal), a hazánkban átlagon felüli profitot szerző bankok és multinacionális cégek megadóztatása, a hasonló indokoltságú rezsicsökkentések, a családcentrikus társadalompolitika, az európai keresztény értékrend helyreállítása az országot emelkedő pályára állította. A kezdeti, gazdasági indíttatású példátlan támadások alább hagytak, egyre többen követik a példánkat szerte Európában.
Ha a következő országgyűlési választások után tovább tudjuk folytatni munkánkat, befejezni az elkezdett folyamatokat, ismét megnő az ország nemzetközi elismertsége, növekszik nemzeti érdekérvényesítő képességünk. Ez kisugárzik a szomszédos országokban élő magyar nemzeti közösségekre, a magyar nemzet elválaszthatatlan részeire, elősegíti önrendelkezési törekvéseik megvalósítását. Végre ismét jó lesz magyarnak lenni, bárhol a világon. Végre felemelhetjük a fejünket, bárhol is éljünk. Büszkén vállalhatjuk múltunkat is, jelenünket is, és bizakodva nézhetünk a jövőbe. Nem kell szomorúan énekelni, sírva vigadni. A Himnusz azért maradjon meg nemzeti imának, éneklése közben könnybe lábadhat a szemünk, de a Szózatot dacos büszkeséggel, elszánt akarattal énekeljük! Legyünk lendületesek, bízzunk önmagunkban és jövőnkben. Beszéljünk egymásnak és a világnak sikereinkről. Egymás szeretete és megbecsülése adjon erőt a további ország- és nemzetépítő munkához. EMELJÜK FEL VÉGRE A FEJÜNKET! Hozzon az Új Esztendő egy új magyarság képet a világnak: derűs, büszke, magabiztos, és továbbra is okos, kreatív, szorgalmas nép legyünk.
Budapest, 2013. december 29.

Csóti György

Megjelent a Magyar Nemzetben 2014. január 4-én

Az ökumené dicsérete

Valamikor 1989-ben, az MDF elnökségi ülés szünetében megütötte a fülemet egy mondat két elnökségi tag közötti beszélgetésből: „Olyan rendes ember ez az X.Y., pedig katolikus …” Nyílván élcelődésnek szánták ezt a kitételt, de megdöbbentett, hogy a vallási megosztottság még a XX. század végén is él a fejekben, számon tartják. Politikusi pályámon később is többször találkoztam ezzel a felfogással, bár szinte mindig tréfálkozás formájában. Azonban a tréfának szánt mondat mögött sokszor éreztem valódi megkülönböztetést.

Gyerekkoromban többször hallottam Édesapámtól, mennyi kárt okozott történelmünk során a vallási megosztottság. „Maradtunk volna valamennyien római katolikusok, vagy váltunk volna mindannyian protestánsokká, akkor nagyobb sikerrel vehettük volna fel a harcot a törökkel és a Habsburgokkal.” Mi római katolikusok vagyunk, de gyerekkoromból nem emlékszem semmiféle előítéletre református és evangélikus testvéreinkkel szemben. Erdélyi útjaim során, a nyolcvanas években pedig nagyon megszerettem Kalotaszegen a református gyülekezeteket. 1989-ben már ökumenikusan gondolkodó keresztény/keresztyén voltam.
Évezredes történelmünk során a megosztottság számos formája, válfaja gyengítette sorainkat. A vallásháborúk hozzánk is begyűrűztek, maradandó károkat okozva. A XV. században a husziták vonták el a magyar királyok figyelmét a török veszedelemtől, ha nincs Hunyadi János, száz évvel korábban lett volna „Mohács”. A XVI. században a magyar uralkodó elit folytatta több évszázados viszálykodását a hatalomért és a gazdagságért, továbbra sem törődött igazán az oszmán hódító törekvésekkel. Az ország három részre szakadásával és a reformáció megjelenésével a hatalmi harc sok szempontból ideológiai álarc mögé bújt. Az újszerű megosztottság tovább gyengítette a török és Habsburg birodalom közé szorított nemzetet. Ebben nem a régi és az új egyházak voltak ludasak, hanem a királyok, fejedelmek, uralkodók, főurak. Ebben a zavaros időben számos esetben uralkodói vagy főúri kényszer hatására tértek át tömegek egyik hitről a másikra, majd újból vissza az előzőre. Miután kialakult a Kárpát-medencében a keresztény-keresztyén megosztottság, Habsburg uralkodóink, tisztelet a kivételnek, rendre kihasználták ezt a körülményt. A borzalmas XX. század aztán országhatárokkal is szétszabdalta a magyar nemzetet. A század második felében Magyarországon a kommunisták is kijátszották a keresztény/keresztyén felekezeteket egymás ellen, sokszor zavart okozva ezzel a hívők körében is. Sokkal jobban jártak a XIX. és a XX. században hozzánk hasonló mostoha sorsú lengyelek, akik egységes keresztény egyházuk révén jobban átvészelték balsorsukat. A vallási megosztottságot most már nálunk is végkép fel kell számolni.
Az elmúlt negyedszázadban egyre jobban megerősödött az ökumenikus gondolkodás és gyakorlat a magyarországi történelmi keresztény egyházakban. Van valami felemelő, magasztos abban, ha egyszerre hirdet igét katolikus, református és evangélikus lelkész. Ezáltal többek és jobbak vagyunk. Jó úton haladunk, csak gyorsítani kell lépéseinket. Nehogy úgy járjunk megint, mint Jézus Pilátus előtt. Karinthy Frigyes közel egy évszázaddal ezelőtt mesterien rámutatott a tömeglélektan rejtelmeire Barabbás című novellájában. Amíg az individuumok, az egyes emberek, lélekben külön utakon járnak, a tömeg csak ritkán ad helyes választ a kihívásokra. Ezt írja Karinthy világirodalmi értékű rövid írásában: „Pilátus pedig gondolkodott, aztán vállat vont, és kiállván a tornác szélére, csodálkozva nézett végig a sokaságon és így szólt: – Hát kit bocsássak el már most, Barabbást, vagy a názáretit? És akkor ő intett nekik. És akkor zúgás támadt, és mint a mennydörgés, zengett fel a sokaság. És a sokaság ezt kiáltotta: ’Barabbást!’ És rémülten néztek egymásra, mert külön-külön mindegyik ezt kiáltotta: ’A názáretit!’”
„Európában az ateisták is keresztények” – mondta egyszer Antall József. Ha Jézus egy nyelvet beszélő hívei a Kárpát-medencében lélekben egyesülnek, akkor a kételkedők is velük tartanak. Ez esetben mindig helyes választ fogunk adni a mindenkori Pilátusoknak.
Budapest, 2013. október 23.

Csóti György
Megjelent a Magyar Nemzetben 2013. november 4-én

Az István, a király budapesti előadása

Alföldit nem zavarja, hogy az államalapító által létrehozott birodalom ötszáz évig Európa maghatározó hatalma volt

Szörényi Levente és Bródy János 1983. augusztus 20-án, a városligeti királydombon bemutatott történelmi rockoperája elementáris erővel robbant be a magyar kulturális életbe. Felrázta a kádári gulyáskommunizmusban elfásult társadalmat, kiengedte a szellemet a palackból, megnyitotta a rendszerváltáshoz vezető utat. A színpadi produkciókat film követte, az emberek rájöttek, lehet gondolkodni és beszélni (!) szabadságról, magyarságról, alapvető emberi értékekről. Zseniális alkotás, kitűnő zenével, tartalmas gondolatokkal, magyar sorskérdések és általános emberi problémák felvetésével. Egyszerre tartalmaz mély filozofikus gondolatokat, humoros, könnyed fordulatokat, bemutatja a magyarság ezer éves történelmi vívódásait. Harminc éve folyamatosan játszzák, minden generációt megszólít. Kilenc éves unokám három éves kora óta énekli dalait, végig üli az előadást. Az István, a király mára örök értékű, klasszikus nemzeti rockoperává vált.
Tíz évvel ezelőtt, a huszadik évfordulón, én is igyekeztem hozzájárulni e remekmű sikersorozatához. Zágrábi nagykövetként három évig harcoltam anyagi forrásokért, hogy bemutathassuk Horvátországban is az István, a királyt. Végül 2003. június 28-án a kétezer éves pulai arénában háromezer néző előtt, közöttük a horvát köztársasági elnök és a teljes zágrábi diplomáciai kar, bemutattuk az ezer éves magyar történetet. Átütő sikert aratott a darab. Elkötelezett híve vagyok nemzeti rockoperánknak, a szerzőpárnak, a teljes Szörényi családnak. Mindezek indokolják, hogy megszólaljak a harmincéves jubileumi előadás után. Úgy érzem, ez kötelességem is.
Nyitott gondolkodású, előítéletektől mentes embernek tartom magam. Politikai kategóriákban gondolkodva, lelkem nemzeti liberális, szívem nép-nemzeti. Amikor meghallottam, hogy Alföldi Róbert rendezi a jubileumi előadást, semmiféle fenntartás nem volt bennem. Tehetséges rendező, kreatív gondolkodású, különleges megoldásokra képes. Kíváncsi várakozás volt bennem. Augusztus 30-ra kaptam jegyet. A szegedi előadások után azonban olyan botrányhangulat alakult ki, elítélő kritikadömping látott napvilágot, hogy bevallom, előítéletekkel terhelten mentem el a Papp László Sportarénába. Az első felvonás után a szünetben azt mondtam a szerzőknek és a producernek, kellemesen csalódtam, bár sok minden nem tetszik, nem az én ízlésem szerint való, de botrányra nincs ok. A darab látványos, mozgalmas, a színészek elég jól énekelnek az előzetes hírekhez képest. Az előadás végén azonban már mindent másként láttam. Amikor a „koronázás” végén Asztrik püspök a magasba emelt pódiumról villámló szemekkel Istvánra üvöltötte rekedt hangon az áment, és a börtönként, vagy ketrecként a koronába zárt magyarok menekülésre vágyakozva felugráltak a korona belső rácsos falára, majd beletörődve sorsukba, elcsüggedve, érzelmek nélkül, fásultan elénekelték a himnuszt, magamba roskadtam.
Ismereteim szerint a szerzők arra inspirálták a rendezőt, hogy az előadás a mának szóljon, a sorskérdéseket, problémákat helyezzék a mai társadalmi összefüggésekbe. Ez rendjén is van. A rendező azonban messze túllőtt ezen a célon, drasztikusan, elfogadhatatlan brutalitással mutatta be azokat a dilemmákat és visszásságokat, amelyeket a szerzők harminc éve megfogalmaztak, és amelyeket eddig kivétel nélkül minden előadás felmutatott megfelelő formában.Milyen is volt tehát az István, a király augusztus 30-i jubileumi előadása, és milyen üzeneteket fogalmazott meg? Jól megrendezett, látványos, mozgalmas előadás volt. Látható, hogy profi a rendező, tele kreatív ötletekkel. Nem osztom azokat a kritikákat, mi szerint unalmas lett volna. A nézőt lekötik a jelenetek, együtt él a darabbal. A dalokat többnyire jól énekelték, ahhoz képest, hogy a szereplők színészek voltak.
Az első üzenet a drasztikusan kemény keresztény-, illetve egyházellenesség. Maradjunk a kisebb rossznál, az egyházellenességnél. Ha ez az előadás a mának szól, akkor kinek címezte ezt Alföldi? Ferenc pápának, vagy a mai magyar történelmi egyházaknak? Az eredeti darabban benne van az egyházak kritikája, a középkori, István korabeli egyházé, de nem vonta kétségbe a kereszténység eredeti jó szándékát, nemes küldetését. Az elmúlt 1500 évben az egyházak elkövettek számos hibát és bűnt, az inkvizíciótól a vallásháborúkig, de ma nem csak hirdetik a szeretetet és a békét, hanem gyakorolják is azt. Asztrik püspök uralja az egész előadást. Gestapo főnökként jelenik meg a legelején, és úgy köszön el a nézőtől. Végtelenül ellenszenves, kegyetlen, érzelmek nélkül uralkodó diktátor. Istvánt csak utasítja és lenézi. Egyetlen egyszer sem hagyja el száját egy lágyabb, vagy emelkedettebb mondat. Pedig térítéskor, kereszteléskor, temetéskor, koronázáskor ez illene. Akkor is, ha másként gondolkodik. Egy pap nem lehet ilyen, ez történelmietlen beállítás. A vörösen izzó keresztek fegyverré válnak, velük verik, ölik, döngölik földbe a magyarokat a csuklyás szerzetesek.
A második üzenet: a magyarok primitívek, tehetségtelenek, aljasok és nevetséges bohócok. Koppány népe négykézláb állva a földről eszik, mint az állatok. A táltos gusztustalan, véres pofájú, nevetségesen ugráló, drogos alak. Emberei, a dobosok, kopasz fejű, véres arcú figurák. A magyarok, István népe, Koppány emberei egyaránt, tehetetlen csorda, akiket fekete ruhás gárdisták, vagy vörös kereszttel fenyegető papok lökdösnek jobbra-balra. Ellenállás nincs, csak menekülés, földre zuhanás, megadás. Tehetetlen, mindenre alkalmatlan tömeg. A magyarok aljasak: ezt már csak finoman üzeni a rendező, nem mindenki veszi észre. Sur, Solt és Bese, a három aljas főúr „reprezentálja” a magyar elitet: csak ők viselnek bocskait, vagy ahhoz hasonló zsinóros kabátot és mellényt, senki más. Ők az elmúlt század(ok) levitézlett „magyarkodói”. A magyarok nevetséges bohócok: amikor a két regös kiszáll az 1983-as rendszámú Trabantból, kitör a harsány nevetés a nézőtéren. Idétlenül ugrálva emlékeznek a magyar hagyományokra, idézik fel őseik emlékét, apró piros-fehér-zöld papírzászlócskákat lengetve, amíg Sarolt el nem zavarja őket.
Ez az előadás teljes mértékben történelmietlen. Istvánt tehetetlen, akarat nélküli, az anyja és Asztrik püspök között vergődő, szánalomra méltó alaknak állítja be. Tekintete az elejétől a végéig zavart, kétségbe esett, rossz rá nézni. (Természetesen rendezői utasítás volt! Feke Pál kitűnő Istvánokat alakított az elmúlt öt évben.) Még királlyá koronázásakor sem emeli fel a fejét. A darab persze arról szól, hogy István kétségek között vergődik, emészti magát a testvérháború miatt, de harcol, amikor az már elkerülhetetlen, ugyanakkor hajlik megbocsátásra és szeretetre. Tehát igazi uralkodó és bölcs, érző szívű ember. Alföldi Róbertet az egyáltalán nem zavarja, hogy István 41 évig uralkodott, ebből 38 évig koronázott király volt, létre hozott egy birodalmat, mely ötszáz évig Európa meghatározó hatalma volt, és amely visszaverte a német, török és más hódító törekvéseket. Úgy állítja be az ezer év előtti eseményeket, mintha a kegyetlen németek (SS egyenruhára emlékeztető, állítólag mai német katonai öltözetben feszítő tisztek és géppisztollyal a magyarokat halomra lövöldöző maszkos kommandósok) leigázták volna, és rabszíjra fűzték volna elődeinket.
Nem tudom, jó üzenet-e ez a mának, de egyszerűen nem igaz. Igaz, hogy Szent István Gizella révén német segítséget vett igénybe a lázadások leverésére, de később már ellenségnek tekintette a németeket. Amikor 1030-ban II. Konrád megtámadta Magyarországot, fényes győzelmet aratott felette, kiverte az országból a betolakodókat. Istvánnal ellentétben Koppány figuráját nem írta át a rendező. Koppány majdnem ugyanúgy szerethető, mint az elmúlt harminc évben, csak az a nagy különbség, hogy nincs mögötte senki. Torda és Laborc nevetséges alakok. Népe gyáva, tehetetlen, a vad papok és a kegyetlen németek elől menekülnek. Az egyetlen „harci” jelenetben kaszával és nyilakkal állnak, mint egy birkanyáj, a németek pedig géppisztollyal kaszabolják le őket.
A 2013. augusztusi előadások nem rombolhatják le az István, a király nimbuszát. Szörényi Levente és Bródy János által megírt és megálmodott rockopera a magyar nemzeti kultúra örök érvényű, megbecsült darabja. Hiszem, hogy a jövőben ismét lesznek nem csak külsőségekben jó, de az eredeti üzeneteket híven visszaadó előadások.
Budapest, 2013. szeptember 2.

Csóti György

Megjelent a Magyar Nemzetben 2013. szeptember 4-én

Módosítás: ( 2013. szeptember 09. hétfő, 05:40