Még egyszer az elszakított nemzetrészek autonómiájáról

Még egyszer az elszakított nemzetrészek autonómiájáról

Köszönöm a szót, Elnök úr! Tisztelt Ház! Kedves Képviselőtársaim!

Huszonöt éves politikai pályafutásom során mindig érdeklődésem és tevékenységem középpontjában álltak az elszakított nemzetrészek, a határon kívülre került magyar nemzettársaink sorskérdései. Ennek megfelelően az elmúlt esztendőben tizenegyszer szólaltam fel napirenden kívül itt a Házban az autonómia ügyében. Az elmúlt másfél évtized – de talán még két évtizedet is mondhatnék – egyértelművé tette, hogy a magyaroknak, a szomszédos, az utódállamokban élő magyar nemzeti közösségeknek a szülőföldön való magyarként megmaradás egyedüli záloga az autonómia, a tényleges és teljes körű autonómia. A teljes körű azt jelenti, hogy személyi elvű, kulturális és területi autonómia, illetőleg ezek kombinációja.
Az elmúlt esztendőt a Tőkés László által vezetett Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács – amelynek egyébként az elcsatolt területeken működő valamennyi számottevő magyar politikai párt a tagja, illetőleg részt vesz a tanács munkájában – 2013-at az autonómia évévé nyilvánította. Ezt legkomolyabban a székelyek vették, akik március 10-én Marosvásárhelyen egy 30 ezres tüntetéssel, október 27-én pedig egy 150 ezer embert megmozgató nagy menetelésben tettek hitet az autonómia mellett.
Ezt követően Pálffy István javaslatára, kezdeményezésére néhány képviselőtársunkkal egy országgyűlési határozattervezetet készítettünk el az autonómia ügyéről. Ez a tisztelt Ház sűrű programja miatt nem került végül beadásra, ezért most én szeretném önökkel szó szerint ismertetni ezt az országgyűlési határozattervezetet.
Országgyűlési Határozat a Kárpát-medencei Magyar Autonómiák Napjáról.
 Az Országgyűlés
– az Európa Tanács keretegyezményében foglaltak, a nemzeti kisebbségek védelméről szóló vállalásainak szellemében,
– az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1201/1993. és 1832/2011. számú határozatainak megfelelően,
– az Európai Unióról szóló szerződés betűjéhez híven igazodóan,
– az Európai Unió működéséről szóló szerződéssel teljes összhangban,
– a Magyarország és Románia közötti alapszerződés tiszteletben tartása mellett,
– Magyarország Alaptörvényének D) cikkére figyelemmel,
– azzal a szándékkal, hogy a székely nép önrendelkezésre vonatkozó törekvéseinek a következő nemzedékek számára méltó emléket állítson,
– attól vezérelve, hogy a külhoni nemzeti közösségekben élő magyarok számára iránymutatásul szolgáljon,
– annak kinyilvánítására, hogy Európában minden őshonos nemzeti közösségnek egyenlő és elvonhatatlan joga van a kollektív önrendelkezésre,
 a következő határozatot hozza:
„1. Az Országgyűlés október 27-ét, a Székelyek Nagy Menetelésének napját a Kárpát-medencei Magyar Autonómiák Napjává nyilvánítja.
2. Az Országgyűlés felkéri a kormányt, hogy a köznevelés rendszerében az autonómiák napja jelentőségének megfelelő hangsúlyt kapjanak a magyar nemzeti közösségekkel kapcsolatos ismeretek.
3. Az Országgyűlés felkéri minden magyar párt európai parlamenti képviselőjét, hogy kezdeményezzenek európai parlamenti vitanapot az Unió országaiban élő őshonos nemzeti közösségek autonómiatörekvéseiről.
4. Az Országgyűlés felkéri a kormányt, hogy minden évben ezen a napon adjon tájékoztatást a kárpát-medencei magyar autonómiák létesítésének helyzetéről.
5. Ez a határozat a közzétételét követő napon lép hatályba.”
Indokolás: A szomszédos országokban élő magyar nemzeti közösségek szülőföldön magyarként boldogulása és fennmaradása több mint két évtizedes hányattatás után végveszélybe került. Mára nyilvánvalóvá vált, hogy a megoldást kizárólag a tényleges és teljes körű autonómia hozhatja. Azokban az országokban, ahol a legtöbb magyar él, erről hallani sem akarnak. A nemzetközi szervezetek és a vezető nyugati országok közömbösek a magyar ügy iránt. A 2013. október 27-én megrendezett Székelyek Nagy Menetelése áttörést hozhat ezen a téren. Ez a körülmény indokolja, hogy felhívjuk Európa figyelmét, és emléket állítsunk ennek a nemzetpolitikai szempontból jelentős eseménynek.
Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelettel ajánlom a következő Országgyűlés figyelmébe ezt a határozattervezetet. Kérem és tisztelettel javasolom, hogy a választások után megalakuló Országgyűlés hozzon egy ilyen, vagy hasonló határozatot az autonómiai ügyében.
Én is köszönöm szépen, hogy itt lehettem az Országgyűlésben ismét, és köszönöm, hogy meghallgattak!

Módosítás: ( 2014. február 18. kedd, 20:34 )

Újévi gondolatok a nemzet felemelkedéséhez

Valamelyik külföldi utamon, egy hét-nyolc éves kislány, aki nem beszélt magyarul, megkért, énekeljem el a magyar himnuszt. Némi hezitálás után, összeszedve minden énektudásomat, elénekeltem. Figyelmesen hallgatott, majd amikor befejeztem, csodálkozó szemekkel a következőt mondta: „Nagyon szép, de miért ilyen szomorú?” Mi magyarok vagy ötszáz éve, búsulva vigadunk, búsulva ünnepelünk, búsulva emlékezünk, búsulva élünk. Énekeink, dalaink, nótáink legtöbbje szomorú. Sírva vígad a magyar – mondják, és ez sokszor így is van. Volt is miért sírnunk az elfecsérelt évszázadok miatt, a bennünket méltánytalanul sújtó balsors miatt. Időnként azért mi is adtunk okot szenvedésünkre.
Ideje azonban végre felemelni a fejünket. Hibáink és mulasztásaink mellett  sokat adtunk az emberiségnek, mindenek előtt Európának. Közhelynek számít már, hogy miközben saját létünket védtük az oszmán hódítással  szemben, a keresztény Európát is védtük egyidejűleg. Rákóczi és Kossuth a szabadság jelképeivé váltak kontinensünkön és az Újvilágban. A kommunista önkényuralmat is mi rengettük meg legelőször 1956-ban, a nemzeti szuverenitás zászlóvivői voltunk a szovjet érdekszférában. Az elmúlt évszázadokban a tudomány és a művészet terén annyit adtunk a világnak (és természetesen önmagunknak), amennyit lakosságszámukhoz viszonyítva egyetlen nemzet sem a világon. A sportban is az aranyérmek számát tekintve elsők, vagy elsők között vagyunk egy főre számítva. Jelen írás terjedelmét túlfeszítené, ha felsorolnám a legfontosabb példákat.
A XX. században, a (nemzetközi) közhiedelemmel ellenétben, mindig jót akartunk, az emberi szabadság, testvériség és humanitás vezérelte gondolatainkat, de sokszor gyengék vagy ügyetlenek voltunk e szerint cselekedni. Magyarországon e véres században csak akkor történtek embertelen dolgok, szörnyűségek, amikor az ország idegen megszállás alatt állt. Nézzünk meg néhány történelmi fordulópontot ebben az időszakban. A szarajevói merénylet után a magyar politikai elit nem akart háborút. Tisza István miniszterelnök, a Monarchia felső vezetői közül egyedül, ellenezte a hadüzenetet. Később azonban Berlin és Bécs nyomására engedett, csendesen beállt a kardcsörtetők mögé. A lemondás is megfordult fejében, de úgy gondolta, ez a Monarchia, azon belül Magyarország gyengeségét jelentené az ellenség számára. A világháború után azonban érthetetlen módon, de nyílván a szomszédos utódállamok ellenséges propagandája nyomán, őt tették első helyen felelőssé a világégésért.
A modern kori történelemben példátlan ország csonkítás, a trianoni békediktátum után, csodával határos módon, Bethlen István és Klebelsberg Kunó vezetésével tíz év alatt talpra állt az ország. A magyarok egy harmada idegen fennhatóság alá került, nyersanyag kincsük túlnyomó többsége az utódállamok martaléka lett, korszerű infrastruktúránk minden szegmense használhatatlanná vált, százezrével menekültek a magyarok az elcsatolt területekről a maradék országba. Mégis felemelkedtünk, a világ csodálatára. Abban a történelmi helyzetben azonban az irredenta politikának nem volt alternatívája, a nyugati demokráciák közönye miatt a rossz oldalra sodródtunk, ezért hírnevünk ismét gyorsan megkopott. A rossz oldalon is azonban a legjobbak voltunk. Az ország német megszállásáig, 1944. március 19-ig, hazánk menedékhely volt lengyelek, zsidók, elmenekült francia hadifoglyok és mások számára. Horthy számtalanszor szembe szállt Hitlerrel, háborús lépések, embertelen cselekmények megakadályozása érdekében. Nem úgy, mint a román Antonescu, a szlovák Tiso, vagy a francia Pétain marsall, akik Hitler kegyét keresve éltanulóként üldözték és deportálták a zsidókat. Magyarországon „csak” a náci megszállás után indultak el a halálvonatok, de Horthy Miklósnak még ilyen körülmények között is sikerült Koszorús tábornok segítségével megmenteni a budapesti zsidóságot a tömeges pusztulástól. Szégyen és megbocsáthatatlan, amit Szálasiék elkövettek, de ők csak egy maroknyi gazembert jelentettek. Ilyenek mindig és mindenhol voltak a történelemben. A magyar politikai elit jót akart, csak gyengék, és néha ügyetlenek voltak.
A második világháború után ismét jelesre vizsgáztunk. Legyőzött, megsarcolt, megszállt országként európai viszonylatban példátlanul gyorsan eltakarítottuk a romokat, életképessé tettük az országot. (Amikor osztrák barátaink, akik most a Szent Koronát gyalázzák, még csak nézték a romokat Bécsben, Budapesten már lüktetett az élet. Pedig 1945-ben fővárosunk Európa egyik legjobban lerombolt városa volt.) Erőfeszítéseket tettünk a parlamentáris demokrácia megteremtésére is. Szovjet szuronyok árnyékában, erőteljes moszkvai közreműködéssel azonban a „magyar” kommunisták vérbe fojtották e folyamatokat, kegyetlen diktatúrát hoztak létre az országban. A nemzet azonban még egy évtizedig sem tűrte ezt. 1956-ban, immár eltörölhetetlenül és visszavonhatatlanul, kivívtuk a világ csodálatát és elismerését. Mindennél többet mondanak Albert Camus 1957. októberében Párizsban elhangzott szavai: „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és az igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben.”
1956 fénye nem halványult el, ebből táplálkozott három évtized múlva a következő magyar feltámadás, amikor a térség éllovasaként meghatározó szerepet játszottunk a megroggyant szovjet-kommunista rendszer maradéktalan felszámolásában, az euroatlanti integráció térségünkre történő kiterjesztésében, a parlamentáris demokrácia és a jogállamiság megteremtésében.
A múltunk miatt tehát nincs okunk szégyenkezésre, inkább büszkék lehetünk rá. Az új évezred első évtizedének végén világméretű válságba került a XX. század második felében még sikeres gazdasági modell: pénzügyi világválság és európai gazdasági vergődés vette kezdetét. A kiutat, úgy tűnik, megint mi mutatjuk meg. A Magyarországon 2010 nyarától elkezdett, úgynevezett unortodox gazdaságpolitika, a munka becsületének helyre állítása (szemben a spekulánsokkal), a hazánkban átlagon felüli profitot szerző bankok és multinacionális cégek megadóztatása, a hasonló indokoltságú rezsicsökkentések, a családcentrikus társadalompolitika, az európai keresztény értékrend helyreállítása az országot emelkedő pályára állította. A kezdeti, gazdasági indíttatású példátlan támadások alább hagytak, egyre többen követik a példánkat szerte Európában.
Ha a következő országgyűlési választások után tovább tudjuk folytatni munkánkat, befejezni az elkezdett folyamatokat, ismét megnő az ország nemzetközi elismertsége, növekszik nemzeti érdekérvényesítő képességünk. Ez kisugárzik a szomszédos országokban élő magyar nemzeti közösségekre, a magyar nemzet elválaszthatatlan részeire, elősegíti önrendelkezési törekvéseik megvalósítását. Végre ismét jó lesz magyarnak lenni, bárhol a világon. Végre felemelhetjük a fejünket, bárhol is éljünk. Büszkén vállalhatjuk múltunkat is, jelenünket is, és bizakodva nézhetünk a jövőbe. Nem kell szomorúan énekelni, sírva vigadni. A Himnusz azért maradjon meg nemzeti imának, éneklése közben könnybe lábadhat a szemünk, de a Szózatot dacos büszkeséggel, elszánt akarattal énekeljük! Legyünk lendületesek, bízzunk önmagunkban és jövőnkben. Beszéljünk egymásnak és a világnak sikereinkről. Egymás szeretete és megbecsülése adjon erőt a további ország- és nemzetépítő munkához. EMELJÜK FEL VÉGRE A FEJÜNKET! Hozzon az Új Esztendő egy új magyarság képet a világnak: derűs, büszke, magabiztos, és továbbra is okos, kreatív, szorgalmas nép legyünk.
Budapest, 2013. december 29.

                                                                             Csóti György

Megjelent a Magyar Nemzetben 2014. január 4-én

Módosítás: ( 2014. február 19. szerda, 15:04 )

Beszéd a Nemzeti Összetartozás Bizottsága és a Magyar Nemzeti Tanács együttes ülésén Szabadkán 2013. szeptember 26-án

Röviden szeretnék szólni néhány alapvető kérdésről a nemzetpolitikában, melyeket szerintem tézisekként lehetne kezelni, pillérekként, melyeken közös sorsunk nyugszik. A nemzetpolitikának arról a területéről szólok, amely a külhoni magyarok sorsával foglalkozik.

Az elszakított nemzetrészek, közkeletű szóhasználattal a határon túli magyarok ügye nem külpolitikai kérdés, hanem egy speciális belügy, melynek külpolitikai vonatkozásai vannak. Az elmúlt időszakban nyilvánvalóvá vált, hogy a magyarok nem csupán nyelvileg és kulturálisan egységesek, hanem politikailag is. Ennek közjogi kinyilvánítása az egyszerűsített honosítási eljárás megteremtése, a kettős állampolgárság lehetővé tétele. A magyarság politikai egysége nem kérdőjelezi meg a jelenlegi határokat, csupán a nemzet határokon átívelő újraegyesítését jelenti. Ez az egység, amellett, hogy sokszínű, az önrendelkezés iránti igényben testesül meg. A magyarországi kormányzati munka szinte minden szeletét érinti a szomszédságban élő nemzettársaink élete.

Mint minden más európai nemzetnek, a magyaroknak is alanyi jogon jár az önrendelkezés. Ez a jog abból származik, hogy ott élnek, ahol születtek, ahol őseik (ezer éven át) falvakat, városokat, kulturális intézményeket hoztak létre, és évszázadokon át vérükkel védték szülőföldjüket. Ez a jog az Európai Unió területén szinte mindenhol érvényre jutott, kivéve a Kárpát-medencét.

A vajdasági magyarok azonban az elmúlt években megteremtették szülőföldjükön a kulturális autonómia alapjait. A magot elvetették az elmúlt két évtizedben, a VMDK-tól a VMSZ-ig terjed e nagy ívű munka vonala. A személyi elvű, kulturális autonómia csírái most kihajtottak a Bácskában, a Bánságban és a Szerémségben. Ezen az úton kell következetesen tovább haladni a teljes körű és tényleges autonómia megteremtéséig.

Fentiekhez nem csak sok sikert kívánunk, hanem közös ügyünknek tekintjük. Ma is igaz Szabó Dezső megállapítása: minden magyar felelős minden magyarért. Csak teljes körű kárpát-medencei összefogás vezethet sikerhez valamennyi elcsatolt területen. Egyedül nem megy, együtt minden lehetséges. A sikerhez hit, elszántság, bátorság és okos politika szükséges.

Magyarország védhatalmi státust is követelhetne magának az elszakított nemzetrészek vonatkozásában. Hasonlóan, mint Ausztria tette Dél-Tirol kérdésében évtizedekkel ezelőtt. Erre jelenleg de jure nincs sok esély, talán semmi, de facto azonban élni kell ezzel a gondolattal. Ennek is megvan a jogi alapja: a mindenkori magyar kormány alkotmányban rögzítetten felelősséget visel az ország határain kívül élő magyarok sorsáért. Ennek következtében Magyarországnak minden támogatást, szükség esetén védelmet kell biztosítania az elszakított nemzetrészeknek. Ugyanúgy, ahogy szomszédaink teszik külhoni nemzettársaikkal.

 Csóti György

Módosítás: ( 2013. szeptember 30. hétfő, 17:20 )

Erdélyben és a Partiumban élő magyarok sorskérdései

1989. december 27-ről 28-ra virradó éjszakán közel száz teherautóból és személygépkocsiból álló segélyszállítmány indult a városligeti Dózsa György útról Erdélybe. A Magyar Demokrata Fórum Ó utcai „székházában”, a földszintes barakk épületben, hihetlen mennyiségű élelmiszer és ruhanemű gyűlt össze néhány nap alatt.Biztonsági okokból két konvojban indultunk különböző útvonalon, egyiket Lezsák Sándor vezette, a másikat én. Antall József és Csoóri Sándor búcsúztatott bennünket a csípős éjszakai órában. Szívünk tele volt bizakodással, reménységgel. Új fejezetet reméltünk a Romániához csatolt területeken élő magyarok életében. Nagyvárad határában egy fiatal nő román nemzeti színekből álló kokárdát tűzött a mellemre. Jó szívvel viseltem az egész úton. Azt hittük, megváltozik a világ, románok, magyarok, szászok (akik még ott maradtak) megkapják az emberi élethez és önrendelkezéshez való jogot. Katonai fegyelemben vonultunk Marosvásárhelyre, mert fegyveres „szekus” alakulatok támadásától még tartani lehetett, éjszaka hallottunk is lövéseket a távolból. Miután a szállítmányt szétosztottuk, mindenki szabadon indulhatott haza. Én felhasználtam a lehetőséget, Antall Péter és Zacsek Gyula társaságában felkerestem számos erdélyi barátomat. A Hargitán egyszerű emberekkel, Kalotaszegen értelmiségiekkel készítettünk videó-interjút. Mindenki boldog volt, bízott egy szebb, jobb jövőben; eufórikus hangulat volt. A legnagyobb benyomást Újvári Ferenc kolozsvári ügyvéd gondolatai tették rám, melyek vezérfonalként kísértek az elmúlt 25 évben nemzetpolitikai munkám során: “Én abból az alapállásból indulok ki, nincs kompromisszum, nem lehetünk többet opportunisták. … Én elvből tiltakozom az ellen, hogy engem nemzetiséginek vagy kisebbségnek nevezzenek. … Erdélyben, az én saját hazámban, nem lehetek kisebbség vagy nemzetiség. Erdélyben három történelmi nemzet alakult ki: magyar, román és szász. … és ezek szabadok és egyenlők. Szabadok azért, mert a természeti jognál fogva mindenki szabadnak született, és egyenlők azért, mert az őseiktől örökölték a jogaikat. Mi, erdélyi magyar demokraták, nem akarunk semmit kérni az induláskor a románoktól. Nekem a románok ne adjanak semmit. … mert aki ad, az, amit adott, azt vissza is tudja vonni. Ezért erre nekem nincs szükségem. Az én jogom nem az itt élő másik nemzet jogaiból származik. Az én jogom azon tényből fakad, hogy én itt születtem. Meg azon tényből fakad, hogy az én őseim itt falvakat, városokat, kulturális intézményeket hoztak létre, és akkor én itt nem lehetek nemzetiség! Ezt én igénylem, a jövőben ez így legyen az alapokmányokba befoglalva. A magyar lehet nemzetiség Moldvában, Olténiában, Dobrudzsában és máshol, mint ahogy Erdélyben is lehetnek nemzetiségek a három történelmi nemzet mellett: cigányok, horvátok, örmények, szerbek, szlovákok, zsidók és mások. … De nekem ne készítsék a nemzetiségi törvényt, nekem ne legyen Bukarestben a miniszterelnökség mellett egy nemzetiségi miniszter. Az legyen, de nem nekem! Az legyen a nemzetiségeknek. … Nem engedem meg, hogy besoroljanak a nemzetiségek közé! Én Erdélyben országot alkotó és építő egyik nemzet vagyok. Nyilvánvaló, hogy nekünk együtt kell felépíteni az új erdélyi világrendet, mely olyan kell, legyen, mint Móricz Zsigmond fogalmazta: tündérkert. És ez csak a három együtt lakó nemzet akaratától függ. Ha célul ezt tűzzük ki, nyilvánvaló, meg is tudjuk valósítani. … Erre a pillanatra az erdélyi népek hetven éve várnak, hogy a demokrácia a teljes szabadságot, a teljes autonómiát, az önrendelkezési jogainkat biztosítsa. Mert ha nem így van, akkor minket ismét becsapott a történelem. De én bízom benne, hogy ezt most mindenki komolyan veszi. … Ez ma már nem csak magyar érdek, román, szász érdek épp úgy, mint magyar érdek.”

Azután jött a fekete március Marosvásárhelyen. A román politikai „elit” ott folytatta, ahol Ceausescu abbahagyta. Negyedszázad után is még mindig csak azt kérdezhetjük, milyen az erdélyi és partiumi magyarok helyzete, milyen jövő vár rájuk? Ennek felvázolása előtt rövid történelmi visszapillantást kell tennünk a Romániához csatolt területekről.

Erdély a magyar kultúra egyik fellegvára, a magyar identitás és függetlenség őrzője volt a török hódoltság korában. A vallási tolerancia és az etnikai alapú autonómia európai úttörője. A románok a XIII. században kezdtek bevándorolni a Déli-Kárpátokon keresztül, és évszázadokon át tömegesen települtek be Erdélybe. Mi sem mutatja jobban a magyarok toleranciáját, mint hogy az 1880-as népszámlálás adatai szerint az erdélyi románoknak csupán 5,7 százaléka beszélte a magyar nyelvet. A szászok a XII. században kezdtek betelepedni, 1224-ben tényleges autonómiát kaptak. Erdélyben a tordai országgyűlés 1568-ban, Európában elsőként hirdetett vallásszabadságot. Csupán néhány adat arról, milyen hagyományai vannak Erdélyben az autonómiának. 1910-ben Erdély lakosságának 34 %-a volt magyar, ma ez az arány 18 % körül van.
A Partium azt a néhány kelet-magyarországi vármegyét foglalja magába, amelyek Magyarország három részre szakadása után az erdélyi fejedelmek uralma alá kerültek. A trianoni békediktátum idején Partium lakosságának 62 %-a magyar, 32 %-a román volt.
Mi történt a 23 évvel ezelőtti romániai rendszerváltoztatásnak nevezett fordulat óta délkeleti szomszédunk mai területén élő elszakított magyar nemzetrész életében? Az 1991-ben elfogadott alkotmány szerint Románia a románok egységes és oszthatatlan nemzetállama. A magyarok tehát másodrendű állampolgárok. Már az induláskor nem teljesült az erdélyi magyarok Újvári Ferenc által oly szépen kifejtett óhaja és elvárása. A klasszikus kisebbségi jogok töredéke sem teljesült. Módszeresen akadályozták az anyanyelv használatát az élet minden területén, az oktatástól kezdve a hivatalos ügyintézésig. A kiábrándult magyarok tömegesen hagyták el szülőföldjüket, kisebb részük elindult a szisztematikus asszimiláció útján. Erdély és a Partium területén két évtized alatt, 1991 és 2011 között, népszámlálási adatok szerint négyszázezerrel csökkent a magyarok lélekszáma. Ma is naponta szembesülnek azzal, hogy bozgornak, hazátlannak nevezik őket.  
Milyen esélyekkel küzd ma a fennmaradásért az erdélyi és a partiumi magyarság? A szülőföldön magyarként megmaradás egyetlen garanciája az autonómia, melynek megvalósítása valamennyi romániai magyar politikai szervezet és párt célkitűzései között szerepel. Ugyanakkor a román politikai erők autonómia ellenessége szinte már hisztérikus. A román alkotmány nem ismeri el az őshonos magyarságot államalkotó tényezőnek, és nem biztosítja a kisebbségek kollektív jogait. Az erdélyi és partiumi autonómia koncepciók háromszintűek: magukba foglalják a kulturális autonómiát, a települési önkormányzatok sajátos státusú helyi autonómiáját és a klasszikus területi autonómiát. A kulturális autonómia révén létre kívánják hozni saját intézményrendszerüket az egész országban az oktatás, a művelődés és a tájékoztatás területén. A területi autonómiára vonatkozó elképzelés alapja a kilencvenes évek végén Csapó József által elkészített székelyföldi autonómia-statútum tervezet, mely szerint a regionális hatalom törvényhozói és végrehajtói intézményeket kap, a központi hatalom bizonyos hatásköröket átruház a regionális hatalomra. A szubszidiaritás elve alapján a helyben begyűjtött adók meghatározó részének felhasználásáról helybeliek és helyben döntenek, így a régiónak nem csak oktatási, kulturális és tájékoztatási, hanem többek között gazdasági, közlekedési, infrastruktúra-fejlesztési, rendfenntartási téren is nagy önállósága van.
A 2003-ban megalakult Székely Nemzeti Tanács ezt a tervezetet közvitára bocsátotta, és számos ponton kiegészítette. Ezek szerint a fenti alapelvek megvalósulása mellett az autonóm Székelyföldön szavatolt lenne a teljes és tényleges jogegyenlőség a terület minden lakója számára, hivatalos nyelve lenne a román mellett a magyar is. A székelyföldi autonómia fontos eleme a természeti erőforrások és az ásványkincsek feletti rendelkezés, a saját gazdaságpolitika. A tervezetet már kétszer beterjesztették a bukaresti parlamentbe, első alkalommal vita nélkül elvetették, másodszor egyszerűen elfektették.
A Tőkés László által kezdeményezett, és általa vezetett Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács 2004 óta küzd az elszakított nemzetrészek személyi elvű, kulturális és területi autonómiájának megvalósításáért, nem csak az utódállamokban, hanem nemzetközi szintéren is.
 Az RMDSZ 2005-ben kormányzati pozícióból terjesztett be kisebbségi törvény-tervezetet a parlamentben, mely magában foglalja az egész romániai magyarság kulturális autonómiáját. A tervezet azóta kallódik a bukaresti törvényhozás útvesztőiben.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács kezdeményezésére idén tavasszal Zilahon megalakult a Partiumi Autonómia Tanács, a térség őshonos magyarságának autonómia-törekvéseit megvalósítandó.
Ezzel párhuzamosan meghatározó román politikai erők az országot olyan új régiókra akarják felosztani, hogy a magyarok sehol ne legyenek többségben, ezáltal ne tudják meghatározni saját sorsukat.
Romániával szoros együttműködésre, baráti kapcsolatokra törekszünk. Ugyanakkor a magyar külpolitikának mind a kétoldalú kapcsolatokban, mind a nemzetközi szervezetekben az együttműködés feltételévé kell tennie a magyar autonómia törekvések támogatását Erdélyben és a Partiumban. Úgy, ahogy Ausztria tette Dél-Tirol esetében, Olaszországgal szemben. Még ha román politikai körökben ez hisztériát kelt is, Magyarország nyugodtan igényelhet(ne) védhatalmi státuszt délkeleti szomszédunkban élő magyar nemzeti közösség vonatkozásában. Ez alkotmányos kötelessége a mindenkori magyar kormánynak.

Budapest, 2013. szeptember 23.                       

Csóti György

Megjelent a Magyar Hírlapban 2013. október 4-én

Módosítás: ( 2014. február 19. szerda, 15:05 )

Ismét egy Unióban Magyarország és Horvátország

(Megjelent a Magyar Nemzetben 2013. július 13-án)

1089-ben törvényes utód nélkül halt meg Dmitar Zvonimir horvát király. Gazdag, jól működő országot hagyott hátra, melyet azonban többek között Velence terjeszkedése veszélyeztetett. A horvát főurak egy része ezért bölcsen úgy döntött, hogy Zvonimir sógorát, Lászlót hívják meg uralkodónak az erős északi szomszédtól, Magyarországról. Az ellentábor viszont nemzeti király megválasztását tartotta jobbnak, ezért Szent Lászlót soha nem koronázták meg, noha birtokba vette az ország nagy részét, számos területen fejlesztéseket hajtott végre, többek között megalapította a zágrábi püspökséget. Tizenhárom évvel később egységre jutott a horvát uralkodó elit, és 1102-ben Könyves Kálmánt horvát királlyá koronázták az Adriai tenger mentén fekvő Tengerfehérváron, horvát nevén Biográdon. Ezt követően 816 esztendeig perszonálunióban élt együtt a két nép, a két nemzet. Közösen dolgoztak hazájuk gyarapításán, magas szintű kultúrát teremtettek az Északi Kárpátoktól az Adriáig, együtt harcoltak tatár, török és más betolakodókkal szemben. A Zrínyi család, a Frangepánok, a Festeticsek, Jurisics Miklós és mások fémjelzik közös múltunkat. Az európai történelemben példa nélküli, békés és gyümölcsöző együttélés volt ez. Valódi perszonálunióként működött, Horvátország tényleges és teljes körű autonómiát élvezett a közös királyságon belül. A XIX. század közepén keletkezett először feszültség a két nemzet között, kezdetben még több önállóságot, majd teljes függetlenséget követeltek horvát barátaink. A trianoni békediktátum után azonban a Szerb-Horvát-Szlovén királyságban, majd a későbbi Jugoszláviában, nem azt kapták, amire számítottak. A XX. század szörnyűségeit, köztük a milosevicsi agressziót túlélve, végül 1992. januárjában ismerte el a világ Horvátország függetlenségét. Mindehhez alapvetően hozzájárult az akkori magyar és az osztrák kormány, Antall József és Alois Mock vezérletével. Az első Orbán kormány kiemelten kezelte a magyar-horvát kapcsolatokat, a második Orbán kormány pedig meghatározóan elősegítette délnyugati szomszédunk európai uniós csatlakozását.
Nagyon találóan jellemezte a két szomszédos nép több mint ezer éves történelmét Miroslav Krleza, a világhírű horvát író. Azt mondta, hogy horvátok és magyarok között a történelem során annyi probléma adódott, hogy arról könyveket lehetne írni. DE: magyarokat és horvátokat oly sok minden köti össze a történelemben, hogy arról egy egész könyvtárnyi irodalom szól!
Ezt a könyvtárnyi irodalmat bővíthetjük a jövőben, mert a magyar és a horvát nemzet 2013. július 1. után ismét egy unión belül, az Európai Unióban építheti jövőjét, érvényesítheti érdekeit. Magyarország és Horvátország között nincs semmiféle alapvető ellentét. (Nem mondható el ez egyik ország esetében sem a szomszédok többségéről.) A két ország politikai és gazdasági érdekei egybe esnek a közép-európai térségben és az egész kontinensen. A két nemzetet összeköti a közös történelmi múlton túl az azonos értékrend, a közös vallás és a kulturális hasonlóság is.
Globalizálódó világunkban a nemzeti érdekérvényesítés fontos eszköze a hasonlóan gondolkodók szoros együttműködése. A magyar – horvát társadalmi, kulturális, gazdasági és politikai kapcsolatokban rendkívül sok tartalék rejlik, közel sincs kihasználva minden lehetőség. Ezt felismerve javasolta egy civil szervezet, a Magyar – Horvát Baráti Kör, hogy a Magyar – Lengyel Barátság Napja példájára, hozzuk létre a Magyar – Horvát Barátság Napját is. A Magyar Országgyűlés IPU Magyar – Horvát Baráti Tagozata ez év június 26-án benyújtotta erre vonatkozó határozati javaslatát. E szerint május elseje, Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér születésnapja lenne a Barátság Napja. Minden évben felváltva ünnepelnénk egymás országaiban, először Szigetváron, a várvédő Zrínyi Miklós hőstettének helyszínén.  Ezzel a programmal felhívhatjuk a figyelmet a két ország kapcsolataiban fel nem ismert lehetőségekre, és hozzájárulhatunk a szorosabb együttműködéshez.
Megvalósíthatnánk uniós pénzek felhasználásával a Budapest-Fiume vasútvonal első Orbán kormány idején tervezett felújítását. Ezzel párhuzamosan részt vállalhatnánk a fiumei kikötő modernizálásában, megvalósítandó régi tervünket, miszerint Rijeka Közép-Európa első számú déli tengeri kijárata lenne. Az autópálya már végigfut ezen a szakaszon, korszerű vasúttal kiegészülve Budapest gyűjtené össze a többi visegrádi országból, a Baltikumból és Ukrajnából, esetleg Fehér-Oroszországból is, a dél felé irányuló áruforgalmat. Fiume ezzel komoly vetélytársává válna Triesztnek, nem beszélve Koperről, visszaszerezné ezáltal régi pozícióját. Kiépülne az ugyancsak több mint tíz éve tervezett észak-déli gázvezeték, amit lengyel barátainkkal kezdtünk el szorgalmazni 2000-ben. Közös turisztikai programokat lehetne kínálni elsősorban tengeren túli turistáknak. (Ezekbe bevonható lenne Prága és Bécs is: a volt Monarchia három kulturális központját végigjárva az Adriai tenger partján pihenné ki magát az amerikai, japán, kínai vagy orosz turista.) Csupán néhány példa a számos lehetőség közül.
 A két Barátság Napja program rámutathatna arra, hogy Magyarországnak két igazi, történelmi múltba gyökerező stratégiai partnere van Közép-Európában: Lengyelország és Horvátország. Ahogy a Visegrádi Együttműködés több mint két évtizede alatt Varsó és Budapest volt e közösség motorja, mostantól Varsó, Budapest és Zágráb lehetne a Baltikumtól az Adriáig terjedő térség együttműködésének hajtóereje. (Csak érdekességként: e három ország Európa legrégebbi államai közé tartozik.) Ebbe az együttműködésbe beletartozna az Európai Unión belül lévő valamennyi úgynevezett volt „kommunista” ország. Az észak-déli közlekedési folyosók és energiavezetékek történelmi szükségességén kívül, együtt léphetnénk fel az Európai Unióban közös érdekeink képviseletében. Átfogó és jól előkészített programok alapján sokat tehetnénk összefogva a környezetvédelem területén, a kommunista múlt sok helyen még ma is ható következményeinek felszámolásában, a drog- és emberkereskedelem, valamint az illegális bevándorlás elhárításában. Ez az együttműködés pozitívan hatna a Balkán Európai Unión kívüli országaira és a keleti szomszédságra egyaránt.
Ezek után felmerülhet az a kérdés is, hogy Horvátországot be kellene vonni a Visegrádi Együttműködésbe. Végül is perszonálunióban éltünk, amikor 1335-ben Károly Róbert a cseh és a lengyel királlyal létrehozta a Visegrádi Szövetséget. Ennél még fontosabb ok az, hogy Horvátország uniós tagságával bővült a szervezeten belül földrajzi és történelmi okokból azonos értékeket és érdekeket képviselő országok csoportja. Ez a kör pontosan a V4 és Horvátország. Ha ez az öt ország egységesen lép fel az Unióban adott kérdésekben, szavazataik számát tekintve megkerülhetetlenné válnának. Több szavazatuk van, mint Németországnak és Franciaországnak együttvéve.
Isten hozott Horvátország az Európai Unióban, dolgozzunk együtt ismét közös jövőnk sikeréért, ha kell, közösen harcoljunk igazunkért, nemzeteink boldogulásáért!


Budapest, 2013. július                                      Csóti György

A trianoni békediktátum évfordulóján

Nekünk, magyaroknak Dél-Tirol és a belgiumi német kisebbség autonómiája példaértékű

93 évvel ezelőtt a felelőtlen nagyhatalmi politika és a Közép-Európában évszázadok óta velünk együtt élő nemzetek akkori vezető politikusainak féktelen mohósága darabokra szakította az ezer esztendős Magyarországot. A trianoni békediktátum hazánk területének kétharmadát, magyar lakosságának egyharmadát idegen fennhatóság alá helyezte. 93 éve ezen a napon összeszorul minden magyar ember szíve. Az évforduló kapcsán érdemes számba venni az elszakított nemzetrészek helyzetét és kilátásait.
A trianoni sebek máig nem gyógyultak be, Trianon következményei rányomják bélyegüket mindennapjainkra. A békediktátum következtében 3,4 millió magyar került idegen fennhatóság alá az utódállamokban, közel a fele az új magyar határ mentén egy tömbben. Magyarország saját magával lett határos. Ehhez fogható gyalázatot az újkori Európában csak Lengyelország szenvedett el, amikor 1815-ben a Szent Szövetség felosztotta. Az elcsatolt területeken ma mindössze 2,5 millió magyar él a 2001-es népszámlálás alapján. Ugyanakkor a környező népek lélekszáma két-háromszorosára nőtt ez idő alatt. Ezt alapul véve ma legalább 7 millió magyarnak kellene élni a szomszédos országokban. E helyett 2,5 millió él csupán. A magyarok részaránya az elcsatolt területen a helyi lakossághoz viszonyítva: Felvidéken 30 %-ról 10 %-ra, Kárpátalján 31 %-ról 12 %-ra, Erdélyben 32 %-ról 20 %-ra, Délvidéken 28 %-ról 14 %-ra csökkent. Mindez látszólag betudható a kényszerű elvándorlásnak, erőszakos asszimilációnak, kitelepítéseknek, tömeggyilkosságoknak, amelyek 1920 és 1990 között történtek. Azt hittük, a rendszerváltozások után, az euroatlanti integráció kiteljesedését követően, mindez megszűnik. Nem így történt. 1991 és 2001 között is több mint 300 ezerrel csökkent az elcsatolt területeken élő magyarok száma. A harmadik évezred első évtizede sem hozott változást, ez a tendencia folytatódott, a pontos adatok még csak részben ismeretesek.
A fenti állítás, miszerint a rendszerváltozások és az integráció nem hozott megoldást, másik igazolásául a szomszédos országok elmúlt években folytatott kisebbségpolitikájának elemzése szolgál. Általánosságban megállapítható, a többségi nemzeteknek csak addig van szükségük a magyarokra, amíg a belpolitikában, olcsó ígérgetésekkel, koalíciós partnernek megnyerik, vagy külpolitikai megfontolásokból, jó bizonyítványt akarnak felmutatni a nemzetközi közösség felé. Amint nincs rájuk szükség, ejtik őket, és az ígéreteket azonnal visszavonják, sokszor még az elért kis eredményeket is felszámolják. A kis lépések politikája tehát nem hozott semmi érdemleges eredményt, a külhoni magyarság „porlik mint a szikla”.
Mi a megmaradás feltétele? Az anyanyelv korlátlan használata az élet minden területén a születéstől a halálig, a nemzeti kultúra ápolásának és gyakorlásának joga külső feltételek nélkül, egyenrangú állampolgárság az adott országban, pénzügyi és gazdasági függetlenség. Európai uniós szóhasználattal: a szubszidiaritás elvének biztosítása. Miután Szlovákiában, Ukrajnában, Romániában és Szerbiában nem ismerik el az ott élő magyar nemzeti közösségeket államalkotó tényezőnek, tehát nem egyenrangú állampolgárok, ezért csak a tényleges és teljes körű autonómia biztosíthatja szülőföldön boldogulásukat és fennmaradásukat. Tényleges, tehát nem olyan, mint Petru Groza korában a Magyar Autonóm Tartomány Erdélyben. Teljes körű, vagyis személyi elvű, kulturális és területi autonómia valamelyik formája, vagy ezek kombinációja. Csak ezáltal biztosítható ugyanis az önrendelkezés a szórványban és a tömbben élőknek egyaránt. Kérdés, milyen alapon adható meg ez a jog a kisebbségben élőknek? A Lajtától nyugatra és a Kárpátoktól északra, számos helyen megoldották az őshonos nemzeti kisebbségek helyzetét személyi elvű, kulturális vagy területi autonómia biztosításával. Lássunk röviden két, viszonylag új keletű példát.
Magyarországon a legismertebb Dél-Tirol esete. A 13.000 négyzetkilométeres, 450.000 lakosú tartomány Ausztria déli határán terül el Olaszországban. 1915-ben Olaszország háborúba lépésének egyik feltétele az eredetileg Ausztriához tartozó Dél-Tirol megszerzése volt. Ebben az időben ezen a területen a lakosság 92,5 %-a német anyanyelvű volt.  A megszerzett területet a győztesek Bolzano tartományhoz csatolták. A II. világháború után Ausztria és Olaszország rendezni kívánta a dél-tiroli helyzetet. Az 1948-as olasz alkotmány autonómiát biztosított a német többségű tartománynak, de egy régióban egyesítette az olasz többségű Trentinóval. Az így kialakult egységben azonban már az olaszok voltak többségben, s ez az autonómiát névlegessé tette. (Ilyen kísérleteknek ma is tanúi vagyunk!) Az 1960-as években a radikális autonómia-pártiak robbantásokat, szabotázsokat szerveztek, Ausztria védhatalmi státuszt követelt magának, és az ENSZ-hez fordult. Sokéves diplomáciai csatározás és belső konfliktus után, 1972-ben Dél-Tirol külön közigazgatási egység lett, lehetővé tették a német, valamint a ladin nyelv széleskörű használatát, teljesen saját hatáskörben intézik többek között a kulturális és a gazdasági élet minden területét. Azóta Dél-Tirol a nemzeti kisebbségi kérdés megoldásának mintaterülete.
Európai szinten is példaértékű autonómiával rendelkezik a Belgiumban élő német közösség. A flamand-vallon megosztottságról híres Belgiumról kevésbé ismert, hogy ma már teljes önállósággal rendelkező német kisebbsége is van. A több mint 70 ezer fős etnikum – amelyet a hivatalos belga szemlélet szerint nem kisebbségnek, hanem alkotmányos jogokkal bíró, „országalkotó” közösségnek tekintenek – 1919-ben, az első világháború utáni békeszerződések nyomán került át a vesztes Németországtól Belgiumhoz. 30 évvel ezelőtt alakították meg a német közösség kulturális tanácsát, amely néhány év alatt parlamentté nőtte ki magát. A német kisebbség emellett saját, négytagú kormányzattal is rendelkezik, és önálló igazságszolgáltatási egységet alkot. A német nyelv – a flamand és a francia mellett harmadikként – hivatalos nyelve az országnak, a közösség saját rádióadóval, televízióval és újsággal rendelkezik.
Világossá kell tenni ezek alapján, hogy az őshonos magyar nemzeti közösségeknek is jár az önrendelkezés az utódállamokban. Mégpedig alanyi jogon jár. Születésük helye adja meg ezt a jogot: ott születtek, ahol őseik éltek és alkottak évszázadokon át. Falvakat, városokat építettek, gazdag kultúrát teremtettek, és vérükkel védték azt a földet, ahol utódaik ma élnek. Joguk van tehát nemzeti identitásuk megtartásával szülőföldjükön teljes életet élni. Ezt a jogot számos európai irányelv, Európa Tanács-i ajánlás és a volt szovjet érdekszférán kívüli területeken kialakult gyakorlat igazolja.
Ezért kell, és ezért jár az autonómia az elszakított nemzetrészeknek. A magyar külpolitika feladata, világossá tenni a nemzetközi közösség előtt és a kétoldalú kapcsolatokban, hogy Közép-Európában akkor lesz társadalmi béke, politikai stabilitás és gazdaság prosperitás, ha megoldást nyer a kilenc évtizede kisebbségbe kényszerített több millió magyar sorsa. A megoldás csak és kizárólag a tényleges és teljes körű autonómia megteremtése.
Mi, kárpát-medencei magyarok, valamennyi szomszéd nemzettel békében, barátságban akarunk élni, jövőnket együtt képzeljük el, a legnagyobb fokú együttműködésre törekszünk. Ennek feltétele azonban, hogy egyenrangú társak legyünk abban a térségben, ahol közös történelmünk zajlott az elmúlt évszázadokban. Ennek jegyében hozta meg korszakalkotó döntését a FIDESZ-KDNP többségű Magyar Országgyűlés 2010-ben, miszerint június 4. a nemzeti összetartozás napja. Ez annak kinyilvánítása volt, hogy miközben nem felejtjük el, ami történt, a sebeket be akarjuk gyógyítani. Ez a gyógyítás abban áll, hogy a nyelvileg és kulturálisan egységes kárpát-medencei magyar nemzetet politikailag is egységessé tesszük, és biztosítjuk, hogy szülőföldjén magyarként teljes életet élhessen. A politikai egység az említett célkitűzésben nyilvánul meg, vagyis a szülőföldön egyénileg boldogulni, és közösségként megmaradni. Ezt az egységet közjogilag a kettős állampolgárság lehetősége jeleníti meg. A szülőföldön boldogulást és magyarként megmaradást pedig a fent leírt tényleges és teljes körű autonómia biztosíthatja.
Június 4. üzenete ma a kárpát-medencei magyarságnak két szóból áll: összetartozunk és megmaradunk!

Budapest, 2013. június
                                                                                 Csóti György


Megjelent a Magyar Nemzet 2013. június 4-i számában

Módosítás: ( 2013. október 09. szerda, 08:59 

Március 15. Nagyváradon

Tisztelt Ünneplők, kedves Nagyváradiak!

164 évvel ezelőtt Pesten harminc hazaszerető, bátor fiatal, a Márciusi Ifjak, Petőfi, Vasvári, Jókai és Bulyovszki vezetésével elindították a forradalmat és a szabadságharcot. Másfél évig tartott a hősies küzdelem a társadalmi felemelkedésért és a nemzet szabadságáért, sokszoros túlerővel szemben. 1848-49 hősei hittek igazukban, összefogtak, és volt bátorságuk utolsó csepp vérükig harcolni igazságukért. Áldozatuk nem volt hiábavaló, mert megalapozták a nemzet és az ország későbbi felemelkedését. Tisztelet és hála hitükért és bátorságukért!

164 évvel később, hasonló gondokkal küzdve, itt állunk Nagyváradon, a Kőrős partján, Szacsvay Imre szobra előtt. Az áll a szobor talapzatán: „Csak egy tollvonás volt a bűne”. Tudjuk azonban, hogy ennél nagyobb volt a „bűne” az önkényuralom szemében: hosszú ideig töretlen hittel és bátorsággal harcolt a nemzet szabadságáért, majd az Országgyűlés jegyzőjeként, Kossuth eltökélt híveként, fogalmazta, aláírta és felolvasta a Függetlenségi Nyilatkozatot. Hite és bátorsága máig példamutató az egész kárpát-medencei magyarság számára. Szacsvay Imre azonban nem egyedüli hőse Nagyváradon 1848-49-nek. A város Bihar vármegyével együtt már március 20-án csatlakozott a forradalomhoz. Beöthy Ödön, Hódossy Miklós, Lukács György, Szacsvay Imre és mások vezetésével nemzetőrök és önkéntesek ezreit küldték a harcmezőkre, hatalmas anyagi áldozatokat hoztak, döntő szerepet játszottak a forradalom és szabadságharc menetében. Külön kiemelendő, hogy meghatározó volt az összefogás a hazafias célok elérése érdekében. A politikusok és a pártok félre tették érdekellentéteiket. Hit, bátorság és összefogás, ez volt a siker titka.
Tisztelt Ünneplők! Ma is szabadságharcát vívja a kárpát-medencei magyarság. A mai Magyarország területén gazdasági szabadságharc folyik, az elcsatolt területeken élő nemzetrészek pedig önrendelkezési joguk kivívásáért küzdenek. A határokon átívelő nemzetegyesítésnek, az utódállamokban élő nemzetrészek megmaradását egyedül biztosító, teljes körű autonómiának, sok ellenzője van. Ma is túlerővel kell szembe néznünk, de a siker titka ma is a hit, a bátorság és az összefogás. Ma mások a körülmények, más eszközökkel lehet és kell harcolni, de ma is a szabadság és a megmaradás a tét. Mi lehet az iránytű, az igazodási pont, ebben a harcban? Én Szent Pál intelmét választottam, melyet az efezusiakhoz írt levelében fogalmazott meg: „Igyekezzetek megtartani a lélek egységét a béke kötelékével!” Ami igaz egy emberre vonatkoztatva, az igaz a hasonlóan gondolkodó emberek közösségeire is, igaz a családra és a nemzetre nézve egyaránt. Szent Pál intelme a Kárpát-medence mai magyarságához tehát így szól: Igyekezzetek megtartani a nemzet egységét a béke kötelékével! Mert egységben az erő. Ez az erő pedig hittel és bátorsággal párosulva csodákra lesz képes. Ezt az egységet keresztény módon a béke kötelékével kell megtartani. Ezt a köteléket azonban nem a megalkuvásból fonták. Ez a szimbolikus kötelék több szálból áll, az egyes szálak önmagukban is összetartó erőt jelentenek. Erősíteni kell tehát azokat a lelki és szellemi kötelékeket, melyek nemzetté tesznek minket! Ilyen a közös nyelv, az azonos kultúra, az együtt átélt történelmi múlt, 1100 évünk a Kárpát-medencében és a szolidaritás érzése egymás iránt. Félre kell tenni minden személyes vagy szűk csoportérdeket! Csak egy vezérelv van: a teljes magyar nemzet érdeke. Minden mást ennek kell alárendelni, mert mindenki csak ezen belül találhatja meg egyéni boldogulását. Nincs helye lokális, helyi érdekérvényesítésnek. A magyar nemzet egy és oszthatatlan. Minden magyar felelős minden magyarért. Valóra kell váltani az 1848. március 15-én megfogalmazott 12. pont követelését: Unió Erdéllyel! A XXI. század elején ez az Unió már a teljes Kárpát-medencére vonatkozik európai kereteken belül. Ez formailag részben már megvalósult, de tartalmilag még messze nem! A jognak asztalánál még nem mindenki foglal helyet. Az elcsatolt területeken élő nemzetrészek nem teljes jogú állampolgárai az utódállamoknak, pedig őket is megilleti az önrendelkezés joga. Ez a jog nem a területükön élő más nemzetek, az úgynevezett többségi nemzetek jogaiból származik. Ez a jog abból a tényből fakad, hogy elődeik ott születtek, falvakat, városokat építettek fel, kulturális intézményeket hoztak létre, és életük árán is megvédték szülőföldjüket. Tehát teljes mértékben egyenlők a velük együtt élő más nemzetekkel. Valamennyien őseiktől örökölték jogaikat. Ezen örökölt jogok érvényesítéséért folyik ma a harc, a küzdelem. Ezt kell megértetni, elfogadtatni a Kárpát-medencében élő társnemzetekkel, románokkal, szerbekkel, szlovákokkal és másokkal. Ebből fakad a teljes körű autonómia iránti igény, a személyi elvű, a kulturális és a területi autonómia követelése.

Kedves Nagyváradiak! Tudom, hogy a mindennapi gondok között nem könnyű megfogadni és követni a fenti gondolatokat. Mindazonáltal tiszta szívemből kívánom Önöknek, hogy közös küzdelmünk eredményeként mielőbb teljes és boldog életet éljenek itt, a Sebes Kőrös partján, Szent László városában. Éljenek teljes életet magyarként, őrizzék és adják tovább gyermekeiknek őseik nyelvét és kultúráját. Éljenek harmóniában az itt élő többi nemzettel, de soha ne adják fel őseiktől öröklött jogaik érvényesítését. Soha ne feledjék: bennünk és általunk születik meg a jövendő.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

2012. március 15.

Csóti György

Módosítás: ( 2013. május 22. szerda, 11:32 )

Autonómia vágyak a Felvidéken

– Napirend utáni felszólalás az Országgyűlésben 2013. május 13-án-

Köszönöm a szót, Elnök úr! Tisztelt Ház! Kedves Képviselőtársaim!

Magyarország északi részét, a Felvidéket, úgy szakították le Hazánkról a trianoni békediktátummal, hogy az elmúlt évszázadokban néppé és nemzetté formálódó szlovák lakossággal együtt több, mint egy millió magyart vittek el, túlnyomó többségüket az új határ mentén egy tömbben. Ma ezen a területen a 2011-es népszámlálás hivatalos adatai szerint 612 ezren vallották magukat magyarnak, 460 ezren a Felvidéken, 152 ezren pedig a II. világháború után Csehszlovákiától a Szovjetunióhoz csatolt Kárpátalján.
A Felvidéken élő magyar nemzetrész talán a leginkább megfélemlített kisebbségben élő nemzeti közösség a Kárpát-medencében. A 68 évvel ezelőtt hatályba léptetett Benes dekrétumok a magyarokra nézve teljes jogfosztottságot és tömeges kitelepítéseket vontak maguk után. Ezek a jogszabályok ma is érvényben vannak, a magyarok jogfosztottsága részben ma is fennáll. Nem őshonos államalkotó nemzetnek tekintik őket, hanem kollektív jogokat nem élvező nemzeti kisebbségnek. A folyamatos alárendeltséggel párosuló állandó megfélemlítés az alapvető oka annak, hogy az önrendelkezés iránti igény leginkább csak a lelkek mélyén szunnyad. Közvélemény kutatások igazolják, hogy a reménytelenség elmúlt két évtizedében folyamatosan csökkent a felvidéki magyarok önrendelkezés iránti igénye. 1994-ben 82 százalék kívánta az autonómiát, vagy a társnemzeti státust, 1999-ben már csak 70 százalék, míg 2008-ban 67 százalék. Apátiába esett közösségnek viszont nincs jövője. A Kárpát-medence teljes magyarságának kell lelket önteni felvidéki nemzettársaiba, miközben mindenki saját problémáival is küszködik. Világossá kell tenni, ami egyedül nem megy, az együtt sikerülhet, sikerülni fog. Ehhez azonban mindenkinek vállalni kell a küzdelmet. A rövid távú vélt, vagy valós előnyöket a hosszú távú érdekeknek kell alávetni.

Tisztelt Képviselőtársaim!
Ha ránézünk a Felvidék etnikai térképére, magától adódik a területi autonómia lehetősége. Meg kell győzni az újsütetű szlovák állam politikusait, hogy az Európai Unióban nem veszélyezteti semmi Szlovákia területi integritását. Egy svájci típusú kantonrendszer bevezetése, vagy egy dél-tiroli autonómia modell létrehozása társadalmi békét, politikai stabilitást és gazdasági fellendülést hozna a térségben. Ezt távlati célként kell kitűzni. Első lépésben azonban, a túlélés biztosítása érdekében, személyi elvű kulturális autonómiát kell biztosítani a magyaroknak északi szomszédunknál.
A szlovák aggodalmak eloszlatásához fontos körülményként kell kiemelni, hogy közvélemény kutatások bizonyítják, a felvidéki magyarok nem elutasítóak a velük együtt élő szlovákokkal szemben. 73 százalékuk elfogadja a történelmileg kialakult együttélést, jó szívvel venné a társnemzeti viszony kialakítását.
2010 óta a Magyar Közösség Pártja, az MKP, ismét programszerűen vállalja az autonómia ügyét. A Felvidéken is nyilvánvalóvá vált, az elmúlt húsz évben a kis lépések taktikája nem hozott semmi érdemleges eredményt, a magyarok számaránya rohamosan csökken. A szülőföldön boldogulást csak a tényleges és teljes körű autonómia, vagy a társnemzeti státus garantálja. A magyarországi politikának ezt minden eszközzel támogatni kell a kétoldalú kapcsolatokban és a nemzetközi szervezetekben egyaránt.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

Módosítás: ( 2013. május 21. kedd, 09:05 )