Figyelem! Ez egy Bismarck idézet…

Kedves Barátaim,

egy kanadai magyar barátom talált rá az  alul  látható Bismarck idézetre.
A XIX. század második felében Németországot egyesítő kancellár a történelem legkiemelkedőbb személyiségei közé tartozik. Jól ismerte, és nagyra értékelte a magyarokat, még a nyelvünket is beszélte valamilyen szinten. Trianon évében, az országcsonkítás századik évfordulóján, Otto von Bismarck gondolatai, véleménye hazánkról, nemzetünkről, akár hivatkozási alapot is jelenthetnek történelmi elemzésekben, értékelésekben.z

“HA ENGEM AZ A SZERENCSÉTLENSÉG ÉRNE, HOGY OSZTRÁK CSÁSZÁR LENNÉK, ÚGY MÁR MÁSNAP PESTRE KÖLTÖZNÉK.
HUSZÁRUNIFORMIST ÖLTENÉK, MAGYARUL SZÓLNÉK ÉS MINDENT MAGYARORSZÁGHOZ CSATOLNÉK, AMI A KORONA RÉSZE.
MAGAM ÁLLNÉK AZ ORSZÁGGYŰLÉS ÉLÉN, KIZÁRÓLAG AZZAL EGYEZTETNÉK ÉS NYILVÁNVALÓVÁ TENNÉM AZON EGYSZERŰ HELYZETET, HOGY A MAGYAR KIRÁLYI CÍM A LEGELSŐ A MÉLTÓSÁGOK KÖZÖTT. A TÖBBI RÉSZEK CSAK EZEK TARTOMÁNYAI.”

OTTO VON BISMARCK

Egy felejthetetlen színházi élmény

Kedves Barátaim!

Tegnap este megnéztük Hunyady Sándor Feketeszárú cseresznye című darabjának bemutatóját a József Attila Színházban, Nemcsák Károly, Pikali Gerda és Zöld Csaba főszereplésével, Kerényi Imre rendezésében. Régen volt ilyen felejthetetlen élményem magyar színházban. Szép, izgalmas, jó, mély emberi érzelmeket bemutató és egyben történelmi vonatkozású előadás volt. Kitűnő színészi alakítások és kiváló rendezés. Egy gazdag szerb házaspár és egy magyar főszolgabíró szerelemi háromszöge a Délvidéken, Trianon előtt és után. Mindenki számára jó szívvel ajánlom.

Szívélyes üdvözlettel:

Csóti György

Sikeresen zárult a ,,MAGYAROK JOGVÉDELME A KÁRPÁT-MEDENCÉBEN” konferencia

2018. november 22-23.

A Kisebbségi Jogvédő Intézet tevékenységének egyik alappillére a tudományos tevékenység, melynek keretei között 2013 óta szervezi  a kisebbségvédelemmel és a partnerek tevékenységével, valamint az aktuális kérdésekkel foglalkozó konferenciáit. Idén is sor került e hagyomány folytatására a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának Dísztermében 2018. november 22-én és 23-án. A tavalyi évhez hasonlóan online közvetítésre is sor került, melynek anyagát utólag is vissza lehet nézni honlapunkon.

Csóti György, a Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatója köszöntőjében úgy fogalmazott: a konferencia célja az, hogy neves előadók, magas rangú tisztségviselők bemutassák a legújabb fejleményeket a kisebbségi jogvédelem területén, valamint, hogy sor kerüljön a nemzeti kisebbségeket érintő szakmai tapasztalatcserére és egyeztetésre.

Bándi Gyula professzor, a jövő nemzedékek érdekeinek védelmét ellátó biztos helyettese, aki egyben a Kisebbségi Jogvédő Alapítvány kuratóriumának elnöke, tanszékvezető egyetemi tanár, örömét fejezte ki, hogy részese lehet a jogvédelmi intézkedések elősegítésének. „Öröm egy ilyen alapítvány kuratóriumában ülni, amikor olyan ügyekről és kérdésekről születnek döntések, amit tudunk támogatni” – fogalmazott.

A megnyitó után Csóti György, a Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatója Beke István és Szőcs Zoltán koncepciós perének részleteit mutatta be a hallgatóságnak. Ennek kapcsán hangsúlyozta, hogy Ceausescu szelleme ismét jelen van Romániában. A két fiatalembert ugyanis elsőfokon még felmentették, azonban másodfokon koholt vádak alapján 5-5 év börtönbüntetésre ítélték, úgy hogy az ügyészség a tárgyalás utolsó pillanataiban indítványozta a vád besorolásának megváltoztatását közösség elleni merényletre tett kísérletről terrorista cselekedetre, melyre a védelemnek nem volt lehetősége érdemben se felkészülni, se reagálni. Ez pedig az alapvető emberi jogok egyik legsúlyosabb megsértése.

A Kisebbségi Jogvédő Intézet munkatársai, Antal Eszter és Benda Vivien az Intézet tevékenységet mutatták be, valamint beszámolták az idei év eseményeiről. Előbbi kapcsán hangsúlyozták, hogy immár hatodik éve működik az Intézet, majd felvázolták annak négy alappillérét, melyek a következők: jogsegélyszolgálati tevékenység, tudományos tevékenység, fiatal jogászok, szakemberek képzése, valamint a különböző nemzetközi, uniós fórumokon való részvétel. Elmondták, hogy jelenleg 15 partnerrel van állandó jogsegélyszolgálati tevékenységről szóló szerződés, számos alkalommal támogattak peres ügyeket, dokumentációs tevékenységet. 2018-ban a Kisebbségi Jogvédő Intézet több szabadegyetemen, rendezvényen is képviseltette magát, úgy mint a Martosi Szabadegyetem, a Gömbaszögi Nyári Tábor, a Bálványosi Szabadegyetem vagy a Magyar Ifjúsági Konferencia. Emellett – hasonlóan az elmúlt évekhez – az Intézet idén is nyári egyetemeket szervezett a fiatal külhoni jogászhallgatóknak (Kisebbségvédelem Európában, Alumni Nyári Egyetem). Előadásuk végén a 2018-as évüket összefoglaló kisfilmet vetítettek le a hallgatóságnak.

Ezt követően Benda Vivien, Wágner Tamás Zoltán és Dabis Attila, a Kisebbségi Jogvédő Intézet munkatársai tartottak közös előadást „A közvetlen demokrácia európai útjai, különös tekintettel az európai polgári kezdeményezésre” címmel. Ennek során Benda Vivien a közvetlen demokráciáról, a politikai jogokról, a részvételi jogokról, a demokrácia és az Európai Unió kapcsolatáról, valamint a politikai részvétel uniós lehetőségeiről beszélt. Wágner Tamás Zoltán a Minority Safepack európai kisebbségvédelmi polgári kezdeményezésről, annak jogi hátteréről, a javaslatcsomagról, valamint a várható további lépésekről tartott előadást. Dabis Attila a Székely Nemzeti Tanács által elindított európai polgári kezdeményezésről beszélt, rámutatva arra, hogy az EU kohéziós politikájának kiemelt figyelemmel kellene kezelnie azokat a régiókat, amelyeket nemzeti, etnikai, kulturális, vallási és nyelvi tulajdonságaik (nemzeti régiók) különböztetik meg az őket körülvevő régióktól.

Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója előadásában elsőként a nemzetpolitika fogalmát járta körül, majd rátért a nemzeti kisebbségek céljaira. Utóbbi tekintetében hangsúlyozta, hogy a fő cél a reprodukció (megmaradás). Ezt követően a kisebbségvédelem gyakorlati kérdéseire tért rá, különösen arra a kérdésre kereste a választ, hogy vajon miért védjük a kisebbségeket. Ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy ez közel sem egyértelmű, hiszen sok esetben a többség védelmének szükségességéről beszélnek. A kisebbségvédelemnek helyi szinten, az adott állam politikai porondján, valamint nemzetközi porondon kell megvalósulnia. Utóbbi tekintetében elsősorban az ENSZ-et, EU-t (EP) és az Európa Tanácsot kell megemlíteni. Ugyanakkor emellett fontos az adott állam többségének érzékennyé tétele is pl: autonómia-tervek benyújtása, többségi nyelven való tájékoztatás. E téren meglátása szerint nem állunk jól. Szomorúan jegyezte meg, hogy a külhoni régiókban alacsony a választási részvétel, politikai apátia uralkodik. Végezetül hangsúlyozta, hogy a siker rajtunk is múlik.

Ezt követően sor került az Európa Érem átadására, amelyet 2000-ben Molnár Pál újságíró alapított. Idén a díjat Bata János, vajdasági újságíró vehette át Konrad Sutarskitól, aki a tavalyi díjazott volt. A díjazott laudációját Molnár Pál, a Balassi Kard elnöke tartotta meg.

Varga Zs. András, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának tanszékvezető egyetemi tanára, prodékán a „Szuverenitás, identitás és autonómiák a magyar közjogban” címmel tartotta meg előadását, amelyben a többségi nemzet és a jog kapcsolatára tért ki részletesebben. Ennek kapcsán hangsúlyozta, hogy a jog mindig kapcsolódik valamilyen formában a nemzethez. Ez a kapcsolódás elválaszthatatlan, még akkor is, ha nem veszünk róla tudomást.” Ezt követően azt vizsgálta, hogy vajon milyen szintű jogi védelem kell ahhoz, hogy egy nemzet létezzen – kell-e ehhez közjog, vagy bármilyen más eszközzel tudjuk-e ezt biztosítani. Álláspontja szerint a szuverenitást az autonómia nem veszélyezteti, ez ténylegesen is igazolható pl: történelmi Magyarország.

Szili Katalin miniszterelnöki megbízott előadásában arra kereste a választ, hogy vajon az EU mennyire szolidáris az őshonos kisebbségekkel. Varga Zs. András gondolataihoz csatlakozva kiemelte, hogy az autonómia, a kollektív jogok nem állnak ellentétben a nemzetállam fogalmával. Ennek negatív példáját szolgáltatja a román alkotmány, a pozitívot pedig a magyar Alaptörvény. Ez utóbbi ugyanis kimondja, hogy a nemzetiségek államalkotó tényezők. Megjegyezte, hogy ezt a kérdést az EU igyekszik áttolni az Európa Tanácshoz, hogy az foglalkozzon vele. Szerencsére az utóbbi időben változás figyelhető meg, ennek kapcsán utalt a Minority Safepack, valamint a Székely Nemzeti Tanács európai polgári kezdeményezésre. Mindez pedig igencsak elkel, hiszen több szomszédos országban a kollektív jogokat nemzetbiztonsági kockázatnak tekintik, például: Beke-Szőcs ügy, kárpátaljai magyarok. Ezt követően az Európa Tanács, valamint az Európai Parlament keretében elfogadott dokumentumokról beszélt, külön kiemelve a Csáky- és Nagy-jelentés nyomán elfogadott határozatokat. Hangsúlyozta továbbá, hogy az őshonos és a bevándorló kisebbségeket élesen el kell határolni egymástól. E területen többek között az a feladatunk, hogy a nemzetközi intézményrendszert tematizáljuk, a jogsérelmeket bemutassuk, a tagállami ellenállást minimalizáljuk, valamint érjük el, hogy kötelező erejű szabályok szülessenek az EU-ban a kisebbségvédelemmel kapcsolatban.

Szigeti Enikő, a Civil Elkötelezettség Mozgalom ügyvezető igazgatója elsőként a szervezetük tevékenységét, céljait mutatta be. Hangsúlyozta, hogy habár Románia számos kisebbségvédelmi jogszabályt fogadott el, illetve több ilyen irányú nemzetközi szerződés részese, a kisebbségvédelem gyakorlati megvalósulása több esetben is kívánnivalót hagy maga után. Ennek kapcsán példaként hozta fel, hogy amikor Marosvásárhelyen elkezdtek dolgozni, akkor a településen szinte alig volt magyar felirat. Szerencsére ezen a helyzeten azóta részben sikerült változtatni. Ezt követően a konkrét ügyeikről beszélt, melynek során többek között bemutatta a kétnyelvű utcanévtáblákért indított stratégiai pereket, valamint az iskolai nyelvi tájképért indított pereket.

Bethlendi András ügyvéd, az AGFI munkatársa előadásában a Nyelvi Charta és a Keretegyezmény romániai betartásáról készült szakértői és tanácsadói jelentések összehasonlító elemzésével foglalkozott. Kiemelte, hogy míg a Tanácsadó Bizottság a Charta esetében nem, addig a Keretegyezmény tekintetében találkozott a magyar kisebbséggel. Nem meglepő tehát, hogy mindez a végső dokumentumokban is tükröződik: a Charta ugyanis pozitívabb képet fest az erdélyi magyarság helyzetéről, mint a Keretegyezmény. Ugyanakkor előbbi sokkal konkrétabb javaslatokat fogalmaz meg. Ezt követően munkatársa, Ilyés Zsolt szólalt fel, aki előadásában az Apáczai Csere János Elméleti Líceum Képzőművészeti Osztályáról, illetve a Líceum bírósági ügyét mutatta be.

Imre Miklós, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közigazgatástudományi Kar Közjogi Intézetének vezetője előadásában arról beszélt, hogy az Európai Bizottság a számára kényelmetlen ügyekben nem foglal állást, húzza az időt. Ennek kapcsán beszámolt a KJI-nak a szlovák kárpótlási törvény és az erdélyi restitúció tekintetében megtett lépéseiről. Kijelentette, hogy míg előbbi esetben konkrét jogsértésről van szó, addig a másik ügyben a hatóságok joggyakorlata minősül jogsértésnek. Ezt követően röviden az Európai Bizottságnak a szlovák kárpótlási ügyben adott válaszait elemezte.

Korom Ágoston, az NKE ÁKK tanársegéde jelezte, hogy a szlovák kárpótlási törvény és az erdélyi restitúció esetét a készülő, az Európai Parlamentnek benyújtásra kerülő petícióban egybeveszik. Hozzátette, hogy valószínű, hogy az Európai Bizottság az erdélyi restitúció kapcsán is a tagállami bíróságok előtti eljárást fogja szorgalmazni. Éppen ezért el kell érni, hogy ezek az ügyek az Európai Unió Bírósága elé kerüljenek.

Csáky Pál európai parlamenti képviselő, az Európai Parlament Petíciós Bizottságának alelnöke az intézmény előtt felmerült, kisebbségvédelemmel kapcsolatos ügyeket mutatta be, külön kitérve a kétnyelvű vasúti táblák és a kolozsvári helységnévtábla tekintetében elért sikerekre. Ezek kapcsán megjegyezte, hogy habár ezek apró részsikerek, de azt mutatják, hogy az úton végig kell menni. Mindezek mellett beszámolt még többek között a Vereknyei szemétlerakó, valamint a párkányi hulladékégető ügyéről, illetve a Benes dekrétumok kapcsán benyújtott 2 petícióról is.

Az első nap előadásainak sorát Szalay Gábor, fiatal kassai ügyvédjelölt zárta, aki a szlovákiai kisebbségvédelem mai állapotát mutatta be. Ennek során kitért az államnyelvtörvényre, a nyelvhasználat kérdésére, valamint a vasúti kétnyelvűség terén elért sikerre és a Pered ügyre. Kiemelte, hogy az autonómia kérdése nincs igazán napirenden, aminek politikai és gyakorlati okai egyaránt vannak pl: a magyar közösség területi elhelyezkedése.

A második nap első előadását Matijević Olivér (HMDK) tartotta, aki kiemelten foglalkozott a horvátországi népszavazás kérdésével. Elmondta, hogy Horvátországban nem írnak ki népszavazást a horvát alkotmány módosításáról, azon belül a kisebbségi parlamenti képviselők számának és jogainak korlátozásáról, ugyanis A nép dönt nevű civil kezdeményezésnek nem sikerült összegyűjtenie a referendum kiírásához szükséges szavazatokat. Az említett egyesület az alkotmány 72. cikkelyének módosítását kezdeményezte azzal a céllal, hogy csökkentse a parlamenti képviselők számát a horvát nemzetgyűlésben, valamint a nemzetiségi kisebbségi képviselők számát, továbbá korlátozza a nemzetiségi kisebbségi képviselők jogait úgy, hogy azok ne szavazhassanak a költségvetésről, illetve a kormány megalakulásáról.

Gorzó Klaudia és Kajla Brigitta, a KMNE munkatársai elsőként a szervezet tevékenységeit és céljait mutatták be. Ezt követően a kárpátaljai helyzetet elemezték, melynek kapcsán kiemelték, hogy Ukrajnában az elmúlt 2 év során komoly visszalépés történt, elegendő csak az oktatási törvényre vagy a készülő nyelvtörvényre utalni. Amennyiben ez utóbbit elfogadják, akkor többek között megszűnik az anyanyelvű felvételi vizsga, a törvény és helyhatósági szervek üléseit csak ukránul lehet majd lefolytatni, valamint felállítanak egy nyelvcsendőrséget, ami a nyelvtörvény betartását felügyelné. Előadásuk második felében a jogsegélyszolgálatukhoz fordult személyek ügyeiről számoltak be.

Tóth Tünde, az Itt Magyarul Is jogásza kiemelte, hogy a szervezet több mint 5 évvel ezelőtt indult azzal a céllal, hogy feltérképezzék, hogy mely szervekhez lehet magyarul is fordulni (jelenleg közel 1000 ilyen intézmény van). Jogsegélyszolgálatuk 2015-től van. A személyes megkeresések mellett email-en és facebook-on is érdeklődnek náluk. Emellett tájékoztató cikkeket adnak közre a honlapjukon, illetve a karpatalja.ma-n pl: határátlépések során történő motozások, szubvenció. A jelenlegi helyzetet elemezve kiemelte, hogy az utóbbi időben a kárpátaljai magyar újságírókat, közéleti szereplőket vegzálják a határon. Ezeket pedig az Ukrán Biztonsági Szolgálat (SZBU) kezdeményezi egy lista alapján. Azt, hogy ez a lista honnan van, azt nem tudni. Ennek kapcsán hangsúlyozta, hogy aki magyar útlevéllel lépi át a határt, azt megbüntetik, és ha befizeti a bírságot, akkor bekerül a listába.

Szekeres Klaudia ügyvédnő (Fórum Kisebbségkutató Intézet) előadásában arról beszélt, hogy havonta 6-7 kérdést kapnak kisebbségi ügyekben, ezek 70%-a állampolgársággal kapcsolatos, a maradék nyelvhasználatot érint. Kiemelte, hogy alkotmányjogi panaszuk van az alkotmánybíróságnál a kettősállampolgárság ügyében. Beszámolt arról, hogy munkatársuk, Fiala János összehasonlító elemzést készített a Charta, illetve a Keretegyezménnyel összhangban benyújtott jelentések kapcsán. Felhívta egy friss hírre is a figyelmet: Pallér Péter ügyére. Őt tudtán kívül fosztották meg szlovák állampolgárságától, állandó lakcímét is törölték, így nem szerepelt a választói jegyzékben és nem adhatta le voksát sem az önkormányzati választásokon. Minderről csupán a szavazóhelyiségben értesült, amikor hiába keresték nevét a választói jegyzékben. Mindezek mellett említést tett a frissen megalakult Terminológia Bizottságról, mely szlovák jogszabályokat, szakkifejezéseket ültet át kisebbségi nyelvekre, hosszú ideje fennálló hiányosságokat orvosolva ezzel. Végezetül beszámolt a Pered ügy jelenlegi állásáról, ami továbbra is megoldatlan.

Szinek János, a SZAKC jogásza röviden bemutatta a szervezetük létrejöttét, működését és felépítését. Ezt követően a jogsegélyszolgálatukról számolt be, melynek kapcsán kiemelte, hogy egyre kevésbé hajlandóak az adataikat megadni. Előadása során egy sajátos esetről is beszámolt, ahol egy -ová vezetéknevű hölgyről volt szó, aki Magyarországra költözött és itt magyar állampolgárként megházasodott. Azonban nem tudja rendezni a helyzetét Szlovákiában, mivel akkor elvesztené a szlovák állampolgárságát. Emiatt 2 különböző státusszal rendelkezik a 2 országban. Azt is megemlítette, hogy egyre komolyabb problémát jelent az utóbbi időben, hogy egyre többen hagyják el a magyarok Szlovákiát, s költöznek Magyarországra. Ez több gyakorlati problémát is felvet pl: lakcímkártya igénylés, tartózkodási hely.

Nagy Tibor, érsekújvári ügyvéd elsőként az állampolgársági ügyeiről számolt be. Ennek kapcsán kiemelte, hogy három ügyfele van, ebből kettőnél az alkotmánybírósági panaszt már elutasították. Készítik elő a nemzetközi beadványokat. Emellett arról is tájékoztatott, hogy a Benes-dekrétumok tekintetében precedens ügyet tervez. Előadása második felében a nevesítetlen földek kérdését elemezte. Ugyanis a nyilvántartott földek 18%-a ebbe a kategóriába tartozik. Arra figyelmeztetett, hogy már több olyan kezdeményezés és törvény is volt, mely ezeket a földeket meghatározott idő után állami tulajdonba helyezte volna. Szerencsére ezt az Alkotmánybíróság megakadályozta. Kiemelte, hogy Magyarországról többen is érdeklődtek nála az ott maradt földjeik után.

Zsigmond József, a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat ügyvezető igazgatója idei évi tevékenységüket mutatta be, majd rátért a szervezetük tevékenységi körének felvázolására, melyek a következők: a megelőzés (iskolásoknak tartanak felvilágosítást), a monitorizálás (jogsértések figyelése), a tájékoztatás és maga az eljárás. Beszámolójában külön kitért a benyújtott panaszok bemutatására is.

Takács Kató Katalin ügyvédnő, a Jogaink egyesület munkatársa hangsúlyozta, hogy Sepsiszentgyörgyön példás kétnyelvűség van. Emellett beszámolt arról, hogy szervezetük idén lett 5 éves, s csapatuk tovább bővült: sok kolozsvári egyetemista csatlakozott hozzájuk. Mindez örömteli, ugyanis egyesületük célcsoportja a jövő nemzedéke, azaz a fiatalok. Céljuk az erdélyi magyar közösség jogvédelme, melyet előadásokkal, jogi osztályfőnöki órákkal, jogi fórumok megszervezésével, jogsegélyszolgálat működtetésével próbálnak megvalósítani.

Kincses Előd ügyvéd előadása első felében Tőkés László európai parlamenti képviselő két folyamatban levő peréről számolt be. Ezek közül az egyik a hírhedt kitűntetés visszavonás, amely továbbra is megoldatlan. A Fekete Március ügy kapcsán jelezte, hogy ezt az Emberi Jogok Európai Bírósága elé akarják vinni. Sajnálatát fejezte ki, hogy a jogállamisági monitoringok csak a korrupciót róják fel, s az igazságszolgáltatási anomáliákat nem említik meg.

Buckó György, szabadkai ügyvéd elsőként az Újvidéki Jogi Kar ügyét ismertette, benne a legfrissebb fejleményekkel. Kiemelte, hogy a Jogi Kar keresetét a Semmítőszék elmeszelte. A szerb B2-es nyelvvizsga előírás kapcsán született ítéletben a bíróság megállapította a jogsértést, de úgy, hogy a felvételi vizsgába be kell építeni a nyelvvizsgát mindenkinek. Ennek pedig beláthatatlan következményei lesznek. Éppen ezért mindenképpen fellebbezni kell. Ezt követően a vagyonvisszaszármaztatásról beszélt. Ennek kapcsán a hallgatóságot arról tájékoztatta, hogy a folyamat akadozik. Az üzlethelyiségeket nagyrészt visszaszolgáltatták. Most a földek vannak napirenden, ahol rengeteg a magyarországi kérelmező. Olyan eset is előfordult, hogy az 1946-os Népbizottság által kinyilvánított, s az akkori bíróság által jóváhagyott ítéletet tekintettek jogalapnak egy vagyonvisszaszármaztatási kérelem elutasításához. Emellett a magyarországi kérelmezőket azzal utasítják el, hogy egy magyar-jugoszláv nemzetközi szerződés alapján Magyarország lemondott minden vagyonjogi igényről.

Szilágyi Miklós, óbecsei ügyvéd elsőként néhány, a saját irodájában megjelenő problémát mutatott be a hallgatóságnak – mint például, hogy az egyes hivatalokban, ahol hivatalos a magyar nyelv, nem fogadják el a magyar nyelvű dokumentumokat. Ezt követően a betelepítések kérdésével foglalkozott, melynek kapcsán hangsúlyozta, hogy már több éve folyik a koszovói romák betelepítése vajdasági falvakba, ahol hihetetlen mennyiségű gonddal jár a befogadásuk. Eddig 24 községnek küldött ki kérdőíveket, amelyekben több mint 30 kérdés szerepel. Az adatok feldolgozás alatt vannak, de elmondható, hogy általában véve pozitív és határidőben elküldött válaszokat kapott. Maguk a válaszok azonban már közel sem kedvezőek, mivel megállapítható, hogy tényleg sok roma helyezkedett el a vajdasági településeken. Az ügyben további kérdőívek kiküldése várható, majd az adatok összegzése után egy tanulmány készül. Ifj. Szalma János ügyében arról tájékoztatott, hogy folyamatban van a požarevaci Alapfokú Bíróság bírónője elleni büntető eljárás a nyelvi jogok semmibevétele miatt. A Brantner ügyben pedig a cég törvényellenes magatartása ellen szólalt fel, ahol tényleges lépéseket várt az oldalukról. Ezt követően jelentkezett nála a cég ügyvédje, akinek röviden megírta a problémát, és előtérbe helyezett egy büntetőfeljelentést is amennyiben nem lépnek. Viszont arra már nem jelentkezett az ügyvéd. Így még egy levelet intézett hozzájuk, de még arra sem válaszoltak, attól viszont nem múlt el olyan hosszú idő.

A VMJE képviseletében Miavec Attila temerini ügyvéd vett részt a konferencián. A korábban már említett Újvidéki Jogi Kar ügyével kapcsolatban megjegyezte, hogy tavaly három magyar elsős volt az egyetemen jogász szakán. Jogsegélyszolgálati tevékenységére térve arról számolt be, hogy ebben az esztendőben Temerinben magyarverés ügyében nem keresték fel, s nem is hallott ilyen esetekről. Inkább jogszabályértelmezési kérdések merültek fel, mint például magyar nyelvű cégfelirat. Végezetül megemlítette, hogy neki is vannak vagyonvisszaszármaztatási ügyei, az érintettek mind magyar állampolgárok. Ezek az ügyek azonban sajnos állnak.

Bozóki Antal, nyugalmazott újvidéki ügyvéd beszámolt arról, hogy nemrég megjelent a Háborús bűnösség terhe című könyve. Ezt követően konkrét kisebbségvédelmi kérdésekre tért ki. Ennek kapcsán kiemelte, hogy a magyar kisebbség kapja a legkevesebb támogatást, a magyarországi támogatások nélkül a magyar intézményrendszer összeomlana. Szomorúan jegyezte meg, hogy a Vajdaságban a Kárpát-medence többi magyarlakta régiójával szemben nincs magyar civil szervezet. A vagyonvisszaszármaztatás kapcsán pedig azt hangsúlyozta, hogy Szerbia és Magyarország között reciprocitás van. Hozzátette, hogy több szerb ügyfele is volt, aki Magyarországtól kárpótlást kapott. Szerinte mihamarabb összesítést kellene készíteni az eddigi ügyekről. A kollektív bűnösség (Csurog, Zsablya, Mozsor) tekintetében arra hívta fel a figyelmet, hogy a szerb bocsánatkérés elmaradt (csak főhajtás volt), s a tárgykörben született szerb kormányhatározat csak formálisan ugyan eltörölte ezt, de csak a jövőre nézve.

Az előadások sorát Szilágyi István, a Romániai Magyar Jogvédő Egyesület elnöke zárta, aki a Dan Tanasa perek kapcsán készített dokumentációról számolt be a hallgatóságnak. Hangsúlyozta, hogy 2014-től Dan Tanasa perek tucatjait indította el a magyar önkormányzatokkal szemben a székely zászlók és a magyar feliratok (pl: községháza, városháza) miatt. Dokumentációjában ezeket a konkrét ügyeket dolgozta fel, válaszokat és megoldást keresve. Ennek során áttekintették a felperes (Dan Tanasa) és az alperesek (polgármesterek) érveit, valamint a bírósági ítéleteket.

A nap záróakkordjaként Péterfi Dénes az Erdélyi Jogász című magazinról szólt pár szót: elmondta, hogy mozgalmuk egyik célkitűzése a jogi magazin folytonos megjelentetése, hogy a már meglévő publikációkkal együtt még színesebbé tegyék az erdélyi jogászi élet mindennapjait, majd pedig a Jogi fogalomtár című könyvét mutatta be a hallgatóságnak.

 

Csóti György, a Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatója a konferencia végén köszönetét fejezte ki mindazoknak, akik jelenlétükkel emelték az esemény színvonalát, és az alábbi gondolattal  zárta a napot: „Nem adhatjuk fel a harcot, ami nyelvünk használatáért folyik! Hálás köszönet mindazoknak, akik ebben a harcban részt vesznek. Ne hagyjuk nyelvünket támadni, ne hagyjuk nyelvünket elveszni!” Végszóként jelezte, hogy december 14-én a Kisebbségi Jogvédő Intézet konferenciát tart a Beke-Szőcs ügyben.

 

A beszámoló elkészítése során a Felvidék.ma cikkei is felhasználásra kerültek

25 év a nemzetpolitika szolgálatában – bemutatták a Csóti Györgyről szóló könyvet

Csóti György politikai munkásságáról jelent meg könyv 25 év a nemzetpolitika szolgálatában címmel. A kiadvány a volt országgyűlési képviselő nemzetpolitikai tevékenységét foglalja össze a rendszerváltástól napjainkig. A kötetet Potápi Árpád János államtitkár és Király Béla politológus, társszerző mutatta be április 13-án a Magyarság Házában.

Ezek realisztikus, józan felfogás alapján született gondolatok, amelyekből kiderül, hogy a könyv írója jól ismeri a XIX-XX. század és a körülöttünk lévő országok történetét – mondta Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár az interjúkötet bemutatóján.

A könyv címe kicsit félrevezető, hiszen Csóti György ennél több időt töltött el a nemzetpolitikában, a könyv gondolatisága és cselekménye ugyanis jóval előbbről, valahonnan az 1970-es évekből indul – emelte ki Potápi, majd hangsúlyozta, hogy ő maga is nagyon sokat tanult Csóti Györgytől, akinek a tevékenysége nem lezárt életmű, hiszen Csóti még ma is aktív: a Kisebbségi Jogvédő Intézetet immár több mint egy éve igazgatja.

A nemzetpolitika folyamatos kormányzati politikaként – miként a kötet címe is érzékelteti, a maga valóságában csupán negyedszázados múltra tekinthet vissza. Csóti György – amint erre az interjúkötetben is kitér – ez alkalommal is elmondta, hogy több fontos fogalomért ebben a tárgykörben mindannyian a bemutatón is részt vevő Duray Miklósnak tartozunk köszönettel, akinek a segítségével az 1990-es évek elején sikerült meghatározni, hogy „a külhoni magyarok ügye nem külpolitika, hanem egy speciális belpolitika, melynek külpolitikai vonatkozása is van.”

Egyébként a mostani könyvbemutatót ugyanott tartjuk – mutatott körbe a Magyarság Háza legnagyobb termében Csóti György, – ahol 22 éve a kampányzáró rendezvénye volt, amelynek sikerre vitelében központi szerepe volt kampányfőnökének, a felvidéki Pogány Erzsébetnek, akit Csóti György külön is köszöntött.

Király Béla, Potápi Árpád János és Csóti György (Fotó:GG)

Csóti György maga 1990 után nemcsak parlamenti képviselő, hanem 1989 októbere és 1990 májusa között Antall József kabinetfőnöke is volt, ráadásul 1990 és 1998 között az Országgyűlés Külügyi Bizottságának alelnöki tisztjét is betöltötte.

A külhoni magyar közösségek szerteágazó problémáira a legjobb megoldásnak és a magyar nemzetpolitika legfontosabb céljának az autonómia kivívását nevezte meg: „Szent meggyőződésem, hogy az elcsatolt területeken az elszakított magyar nemzetrészek megmaradásának egyetlen lehetséges feltétele a tényleges és teljes körű autonómia” – hangsúlyozta, ami alatt ő személyelvű, kulturális és területi autonómiát ért. E nélkül – véleménye szerint – felmorzsolódik a magyarság. Kitért arra is, hogy miként Horvátországban és Szlovéniában, úgy Szlovákiában, Szerbiában, Romániában és Ukrajnában is kaphatnának „társnemzeti státuszt” a magyar nemzeti közösségek, de erre jelenleg semmi esély nincs, ezért marad az autonómia. Ugyanakkor még a legbarátságosabb szomszédos állam területén élő magyar közösség sem él nemzeti problémáktól mentesen, amivel ő zágrábi nagykövetként többször is szembesült.

Az autonómia azt jelenti, hogy a nemzeti közösségek nemcsak a kulturális, hanem a gazdasági élet szervezését is a saját kezükbe veszik: ennek a legalább bizonyos mértékű gazdasági függetlenségnek a jelentőségét a külhoni magyar vezetők közül ma talán leginkább Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke hangsúlyozza – jelentette ki Csóti György.

A tavaly óta a Kisebbségi Jogvédő Intézetet vezető Csóti György elismeréssel beszélt Antall József balkáni válságban játszott pozitív úttörő szerepéről, arról, hogyan próbálták Genscher külügyminisztert rávenni, hogy Németország ismerje el Horvátország és Szlovénia függetlenségét, hogy sikerüljön gátat vetni a vérontásnak, amiről egyébként a kötetben is szó van.

Ennek a tapasztalatnak, a Zágrábban eltöltött nagyköveti éveknek alighanem jelentős szerepük van abban, amiről a könyvbemutató alkalmával nem sok szó esett, viszont a könyvben részletesen szól róla: Csóti György Krím-félszigettel, illetve a kelet-ukrajnai válság megoldásával kapcsolatban fogalmaz meg megoldási javaslatokat, aminek perspektivikusan más kisebbségi konfliktusok esetében is lehet üzenete.

A Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanácsban és más szervezetekben folytatott tevékenység pedig szükségszerűen olyan muníciót biztosított Csóti Györgynek, amely lehetővé teszi számára a kérdés tabuktól mentes megközelítését.

Nem volt véletlen, hogy a könyvbemutatón Szili Katalin és Vizi E. Szilveszter mellett nagyon sok más híresség is részt vett, bár 22 éve azért többen voltak – igaz, más műfaj a kampányzáró és más egy könyvbemutató – jegyezte meg Csóti György.

Módosítás: ( 2016. április 18. hétfő, 14:14 )

Újévi gondolatok a nemzet felemelkedéséhez

Valamelyik külföldi utamon, egy hét-nyolc éves kislány, aki nem beszélt magyarul, megkért, énekeljem el a magyar himnuszt. Némi hezitálás után, összeszedve minden énektudásomat, elénekeltem. Figyelmesen hallgatott, majd amikor befejeztem, csodálkozó szemekkel a következőt mondta: „Nagyon szép, de miért ilyen szomorú?” Mi magyarok vagy ötszáz éve, búsulva vigadunk, búsulva ünnepelünk, búsulva emlékezünk, búsulva élünk. Énekeink, dalaink, nótáink legtöbbje szomorú. Sírva vígad a magyar – mondják, és ez sokszor így is van. Volt is miért sírnunk az elfecsérelt évszázadok miatt, a bennünket méltánytalanul sújtó balsors miatt. Időnként azért mi is adtunk okot szenvedésünkre.
Ideje azonban végre felemelni a fejünket. Hibáink és mulasztásaink mellett  sokat adtunk az emberiségnek, mindenek előtt Európának. Közhelynek számít már, hogy miközben saját létünket védtük az oszmán hódítással  szemben, a keresztény Európát is védtük egyidejűleg. Rákóczi és Kossuth a szabadság jelképeivé váltak kontinensünkön és az Újvilágban. A kommunista önkényuralmat is mi rengettük meg legelőször 1956-ban, a nemzeti szuverenitás zászlóvivői voltunk a szovjet érdekszférában. Az elmúlt évszázadokban a tudomány és a művészet terén annyit adtunk a világnak (és természetesen önmagunknak), amennyit lakosságszámukhoz viszonyítva egyetlen nemzet sem a világon. A sportban is az aranyérmek számát tekintve elsők, vagy elsők között vagyunk egy főre számítva. Jelen írás terjedelmét túlfeszítené, ha felsorolnám a legfontosabb példákat.
A XX. században, a (nemzetközi) közhiedelemmel ellenétben, mindig jót akartunk, az emberi szabadság, testvériség és humanitás vezérelte gondolatainkat, de sokszor gyengék vagy ügyetlenek voltunk e szerint cselekedni. Magyarországon e véres században csak akkor történtek embertelen dolgok, szörnyűségek, amikor az ország idegen megszállás alatt állt. Nézzünk meg néhány történelmi fordulópontot ebben az időszakban. A szarajevói merénylet után a magyar politikai elit nem akart háborút. Tisza István miniszterelnök, a Monarchia felső vezetői közül egyedül, ellenezte a hadüzenetet. Később azonban Berlin és Bécs nyomására engedett, csendesen beállt a kardcsörtetők mögé. A lemondás is megfordult fejében, de úgy gondolta, ez a Monarchia, azon belül Magyarország gyengeségét jelentené az ellenség számára. A világháború után azonban érthetetlen módon, de nyílván a szomszédos utódállamok ellenséges propagandája nyomán, őt tették első helyen felelőssé a világégésért.
A modern kori történelemben példátlan ország csonkítás, a trianoni békediktátum után, csodával határos módon, Bethlen István és Klebelsberg Kunó vezetésével tíz év alatt talpra állt az ország. A magyarok egy harmada idegen fennhatóság alá került, nyersanyag kincsük túlnyomó többsége az utódállamok martaléka lett, korszerű infrastruktúránk minden szegmense használhatatlanná vált, százezrével menekültek a magyarok az elcsatolt területekről a maradék országba. Mégis felemelkedtünk, a világ csodálatára. Abban a történelmi helyzetben azonban az irredenta politikának nem volt alternatívája, a nyugati demokráciák közönye miatt a rossz oldalra sodródtunk, ezért hírnevünk ismét gyorsan megkopott. A rossz oldalon is azonban a legjobbak voltunk. Az ország német megszállásáig, 1944. március 19-ig, hazánk menedékhely volt lengyelek, zsidók, elmenekült francia hadifoglyok és mások számára. Horthy számtalanszor szembe szállt Hitlerrel, háborús lépések, embertelen cselekmények megakadályozása érdekében. Nem úgy, mint a román Antonescu, a szlovák Tiso, vagy a francia Pétain marsall, akik Hitler kegyét keresve éltanulóként üldözték és deportálták a zsidókat. Magyarországon „csak” a náci megszállás után indultak el a halálvonatok, de Horthy Miklósnak még ilyen körülmények között is sikerült Koszorús tábornok segítségével megmenteni a budapesti zsidóságot a tömeges pusztulástól. Szégyen és megbocsáthatatlan, amit Szálasiék elkövettek, de ők csak egy maroknyi gazembert jelentettek. Ilyenek mindig és mindenhol voltak a történelemben. A magyar politikai elit jót akart, csak gyengék, és néha ügyetlenek voltak.
A második világháború után ismét jelesre vizsgáztunk. Legyőzött, megsarcolt, megszállt országként európai viszonylatban példátlanul gyorsan eltakarítottuk a romokat, életképessé tettük az országot. (Amikor osztrák barátaink, akik most a Szent Koronát gyalázzák, még csak nézték a romokat Bécsben, Budapesten már lüktetett az élet. Pedig 1945-ben fővárosunk Európa egyik legjobban lerombolt városa volt.) Erőfeszítéseket tettünk a parlamentáris demokrácia megteremtésére is. Szovjet szuronyok árnyékában, erőteljes moszkvai közreműködéssel azonban a „magyar” kommunisták vérbe fojtották e folyamatokat, kegyetlen diktatúrát hoztak létre az országban. A nemzet azonban még egy évtizedig sem tűrte ezt. 1956-ban, immár eltörölhetetlenül és visszavonhatatlanul, kivívtuk a világ csodálatát és elismerését. Mindennél többet mondanak Albert Camus 1957. októberében Párizsban elhangzott szavai: „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és az igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben.”
1956 fénye nem halványult el, ebből táplálkozott három évtized múlva a következő magyar feltámadás, amikor a térség éllovasaként meghatározó szerepet játszottunk a megroggyant szovjet-kommunista rendszer maradéktalan felszámolásában, az euroatlanti integráció térségünkre történő kiterjesztésében, a parlamentáris demokrácia és a jogállamiság megteremtésében.
A múltunk miatt tehát nincs okunk szégyenkezésre, inkább büszkék lehetünk rá. Az új évezred első évtizedének végén világméretű válságba került a XX. század második felében még sikeres gazdasági modell: pénzügyi világválság és európai gazdasági vergődés vette kezdetét. A kiutat, úgy tűnik, megint mi mutatjuk meg. A Magyarországon 2010 nyarától elkezdett, úgynevezett unortodox gazdaságpolitika, a munka becsületének helyre állítása (szemben a spekulánsokkal), a hazánkban átlagon felüli profitot szerző bankok és multinacionális cégek megadóztatása, a hasonló indokoltságú rezsicsökkentések, a családcentrikus társadalompolitika, az európai keresztény értékrend helyreállítása az országot emelkedő pályára állította. A kezdeti, gazdasági indíttatású példátlan támadások alább hagytak, egyre többen követik a példánkat szerte Európában.
Ha a következő országgyűlési választások után tovább tudjuk folytatni munkánkat, befejezni az elkezdett folyamatokat, ismét megnő az ország nemzetközi elismertsége, növekszik nemzeti érdekérvényesítő képességünk. Ez kisugárzik a szomszédos országokban élő magyar nemzeti közösségekre, a magyar nemzet elválaszthatatlan részeire, elősegíti önrendelkezési törekvéseik megvalósítását. Végre ismét jó lesz magyarnak lenni, bárhol a világon. Végre felemelhetjük a fejünket, bárhol is éljünk. Büszkén vállalhatjuk múltunkat is, jelenünket is, és bizakodva nézhetünk a jövőbe. Nem kell szomorúan énekelni, sírva vigadni. A Himnusz azért maradjon meg nemzeti imának, éneklése közben könnybe lábadhat a szemünk, de a Szózatot dacos büszkeséggel, elszánt akarattal énekeljük! Legyünk lendületesek, bízzunk önmagunkban és jövőnkben. Beszéljünk egymásnak és a világnak sikereinkről. Egymás szeretete és megbecsülése adjon erőt a további ország- és nemzetépítő munkához. EMELJÜK FEL VÉGRE A FEJÜNKET! Hozzon az Új Esztendő egy új magyarság képet a világnak: derűs, büszke, magabiztos, és továbbra is okos, kreatív, szorgalmas nép legyünk.
Budapest, 2013. december 29.

                                                                             Csóti György

Megjelent a Magyar Nemzetben 2014. január 4-én

Módosítás: ( 2014. február 19. szerda, 15:04 )

Látogatás Genschernél

1991 őszén egyre tarthatatlanabbá vált a „nyugati világ” elnéző magatartása, másképpen fogalmazva tehetetlensége vagy nemtörődömsége a jugoszláviai fejleményekkel kapcsolatban. Milosevics korábbi kijelentése, mi szerint „szerb ember nem élhet idegen fennhatóság alatt” sokkolta a térség népeit, de rá sem hederített a „nemzetközi közösség”. Nem érdekelte, hogy mit szól ehhez a hét évtizede kisebbségi sorsban szenvedő 3,5 millió magyar a Kárpát-medencében, vagy más hasonló sorsú népcsoportok Közép- és Kelet-Európában. Nem ismerte fel, hogy mit jelent ez a balkáni népek és a horvátok számára. Elfelejtették, vagy nem is tudták talán, mennyi vér folyt ezen a tájon a függetlenségért, az önrendelkezés kivívásáért a XX. század során. Nem vették figyelembe, hogy a horvátok, a szlovének, a bosnyákok és az albánok sem akarnak idegen fennhatóság alatt élni. Szelektíven kezelték a népek önrendelkezési jogát, mert azonnal elismerték a balti államok függetlenségét, miután Moszkva lemondott róluk, de nem ismerték el Szlovénia és Horvátország baltiakéhoz hasonló módon kinyilvánított függetlenségi akaratát (parlamenti döntés, népszavazás), mert Belgrád ragaszkodott hozzájuk. Nagy hiba volt, és súlyos árat fizettünk érte. Európában csupán két elismert, számottevő politikus volt, aki rögtön felismerte az idők szavát: Antall József magyar miniszterelnök és Alois Mock osztrák külügyminiszter.

Antall kezdettől fogva győzködte elsősorban idősebb George Busht, Margaret Thachert és Helmut Kohlt a jobb belátásra személyes találkozások alkalmával, levélben és legtöbbször telefonon. Kohl 1991 elején már hajlott a két jugoszláv tagköztársaság, Szlovénia és Horvátország elismerésére, de Genscher hajthatatlan volt.

1991 január végén a miniszterelnök magához hivatott, megkért, utazzam Bonnba és személyes megbízottjaként tárgyaljak Hans-Dietrich Genscherrel, a Német Köztársaság külügyminiszterével. Bernd Fischert, a CDU Külügyi Hivatalának vezetőjét kértem meg, hogy hívjanak meg Bonnba, mint az MDF külpolitikusát a CDU/CSU Frakció külügyi szakembereivel folytatandó tárgyalásokra. E látogatás keretében fogadjon engem hivatalában a külügyminiszter, mint a Magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának alelnökét. Természetesen jelezze azt is, hogy Antall József miniszterelnök személyes üzenetét viszem magammal. Fischer német alapossággal megszervezett mindent. Genscher február 17-én  fogadott a külügyminisztériumban. 20 percet adtak a beszélgetésre, nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne maradjon ki semmi a történelmi háttérrel és a jelen helyzet elemzésével alátámasztott üzenetből. Az udvariassági fordulatok után szólni kellett a kétoldalú kapcsolatok néhány eleméről is, de a külügyminiszter különös érzékkel hamar észre vette, hogy mondani valóm több időt igényelne, és a téma egy bővebb eszmecserére érdemes. Így jutott osztályrészemül az a megtiszteltetés, hogy Genscher aznap estére meghívott a lakására vacsorára. Négyen ültünk az asztalnál, kettőnkön kívül a házigazda felesége, Barbara Genscher és a külügyminiszter egyik közeli barátja, Helmut Fahrnschon, aki gyakran járt Magyarországra üzleti célból, és akit 1989 óta az MDF támogatójaként is számon tartottunk. Ő mondta nekem, hogy én voltam a második politikus Közép- és Kelet-Európából, akit Genscher a házában fogadott. (Az első Eduard Sevarnadze, volt szovjet külügyminiszter, későbbi grúz elnök volt.) A megtiszteltetés természetesen Antall József küldöttének szólt és nem Csóti Györgynek.

Antall József sokszor és sokaknak kifejtette álláspontját a jugoszláv helyzettel kapcsolatban, melyet akkor még nagyon kevesen értettek meg. A történelem azonban egyértelműen őt igazolta. Már 1990-ben látnoki módon leírta, mi történik majd a Balkánon, ha a nemzetközi
közösség nem ismeri el haladéktalanul a jugoszláv tagköztársaságok függetlenségi törekvéseit és a koszovói albánok önrendelkezési igényét. Helyzetértékelésének alapja a történelmi ismeret volt. A XIX. század második felében a több évszázados török hódoltság alól felszabadult balkáni népek szabadságvágya kiolthatatlan volt, sőt a szerbek még ezen túl is mentek, rögtön „birodalmi” igényeik támadtak. Szemet vetettek arra a Boszniára, melyet a Monarchia 1878-ban bekebelezett. Nem véletlen, hogy az I. világháborút kirobbantó szarajevói merényletet szerb anarchista követte el. A jugoszláv gondolat Zágrábban született meg a XIX. század végén, de a horvátok úgy gondolták, majd ők dominálnak a délszláv államban. Nem így történt, ezért már 1928-ban a szétesés szélén állt a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság. „Királyi diktatúra” bevezetése mentette meg a Jugoszlávia néven újjáformált államalakulatot. Az elfojtott indulatokat a II. világháború poklában a csetnik és usztasa mészárlások „vezették le”. Halva született gondolat volt egy fedél alá terelni olyan népeket, nemzeteket, melyeknek sem közös történelmük, sem hasonló kultúrájuk, sem azonos vallásuk nem volt. Mentalitásbeli, felfogásbeli szakadék volt szlovénok, horvátok és a többi nép között. Nyugati és keleti kereszténység, Közép-Európa és Balkán. A második világégést követő négy évtizedben egy különleges adottságú diktátor és a két világrendszer határán kialakult speciális geopolitikai környezet kellett ahhoz, hogy Jugoszlávia egyben maradjon, és bizonyos fokig pozitív szerepet játsszon a világpolitikában, mindenek előtt a „harmadik világban” kialakított szerepe révén. Tito halálával és a kommunizmus európai összeomlásával mindez megszűnt. A színre lépő új diktátornak, Szlobodán Milosevicsnek a személyes adottságai sem voltak meg, és a geopolitikai feltételek sem voltak adottak számára. Féktelen, leplezetlen sovinizmusával azonnal puskaporos hordóvá tette a Balkánt és Közép-Európa déli peremét. Milosevics csak az erő szavát értette. Minden neki tett engedmény csak olaj volt a tűzre, mérhetetlen étvágyát növelte. Nem véletlen, hogy többen kis Hitlernek nevezték. Azonnal megállj-t kellett volna parancsolni Horvátország és Szlovénia elismerésével, annál is inkább, mert a függetlenség kinyilatkozása teljesen törvényes módon zajlott le, hasonlóan a rögtön elismert balti államokéhoz. Nagy hiba a népek önrendelkezési jogának ez a nyilvánvaló szelektív kezelése, rossz példa az átalakuló, demokratizálódó Közép- és Kelet-Európa számára. Antall jelezte, hogy az azonnali elismerés elmaradása esetén a háború elkerülhetetlen, a szerb agresszió lerohanja Horvátországot és Szlovéniát, a hadsereg és a fegyverek Belgrád kezében vannak, Ljubljana és Zágráb védtelen. Lehet, hogy Milosevics lemond Szlovániáról, mert ott nem él számottevő szerb, de Horvátország nagy részét megszállja, mert „szerb ember idegen fennhatóság alatt nem élhet” (csak albán, magyar, horvát és más). Ezzel a logikával azokra a területekre, falvakra, városokra is igényt tartanak, ahol a szerbek kisebbségben vannak. A 90%-ban albánok által lakott Koszovótól ugyanakkor történelmi jogra hivatkozva még a Tito által adott autonómiát is elvették. A soknemzetiségű és történelmileg mindig Magyarországhoz tartozott Vajdaságban ezzel szemben elkezdték az etnikai tisztogatást. Itt nem számított a történelmi jog.

Antall előre jelezte azt is, hogy hamarosan sor kerül Bosznia-Hercegovinára is, ahol szerbek, horvátok és bosnyákok (muzulmánok) élnek. A nemzetközi támogatás, a függetlenség elismerésének elmaradása esetén itt még véresebb háború fog zajlani. Ennél borzalmasabb már csak az albánok küzdelme lesz. A nemzetközi közösség előbb-utóbb kénytelen lesz beavatkozni, de addig sok ezer halott és lerombolt város, falu lesz áldozata a demokratikus világ késlekedésének. A régi indulatok felszínre törnek, és az újabb sérelmek évtizedekig tartó gyűlölködés magvait vetik el. Ez a tét, ezt kell a világ meghatározó politikai erőinek mérlegelni.

Ezt kellett nekem elmondani Hans-Dietrich Genschernek Bad Godesberg-i házában, kellemes, baráti hangulatú vacsora közben. Genscher nagyon szívélyesen fogadott, azonnal oldott légkört teremtett. Mindenek előtt a magyarországi helyzetről érdeklődött. Halle-i (NDK) születésű lévén megkülönböztetett figyelemmel kísérte a térségünkben zajló rendszerváltozásokat. Magyarországot – a határnyitás, a keletnémet menekültek Ausztriába engedése miatt – egyenesen szívügyének tekintette. Türelmesen végig hallgatta a délszláv válsággal kapcsolatos fejtegetéseimet is. Amikor befejeztem mondani valómat, azt kezdte ecsetelni, hogy az 1975-ös Helsinki Egyezmény az európai béke és együttműködés alapja. Az európai státus quot megváltoztatni nem lehet. Szó szerint a következő mondattal zárta értékelését, ha úgy tetszik, válaszát: „Semmi körülmények között nem engedhetjük meg Jugoszlávia szétesését. Jugoszlávia megszűnése Európa végét jelentené”. Soha nem felejtem el ezeket a szavakat, mert a szinte családias hangulatú, kellemes est során idegenül, hidegen csengtek.

Genscher politikusi nagyságát jelzi, hogy az események hatására rövid idő alatt megváltoztatatta véleményét, 180 fokos fordulattal Szlovénia és Horvátország elismerésének élharcosa lett. A világ politikai közvéleménye Németországot és személy szerint Genschert tartja a két volt jugoszláv tagköztársaság elismerése kulcsszereplőjének. A gyakorlatban így is volt. Amikor a magyar miniszterelnöktől türelmetlenül kérdeztem, mikor ismerjük már el Horvátországot és Szlovéniát, azt válaszolta: mi nem rohanhatunk előre, az kontraproduktiv lenne. A Kalasnyikov-üggyé vált támogatásunk révén már nyilvánvaló elkötelezettségünk. Először legalább egy Európai Közösség-beli országnak kell megadni az elismerést, utána rögtön lépünk. Ezen kívül tekintettel kell lennünk a Vajdaságban élő többszázezer magyarra, akik szerb megtorlás áldozataivá válhatnak. (Végül ötödikek lettünk a sorban, de egy napon belül: Vatikán, Németország, Ausztria, Olaszország, Magyarország.) Antall József erőfeszítéseit, titkos és nyílt diplomáciai tevékenységét azonban nagyon jól ismerik Horvátországban, ennek ékes bizonyítéka a zágrábi Antall József utcában álló Antall szobor. Világpolitikai okokból azonban a gyakorlati lépést egy nagyobb hatalomnak kellett megtenni, és erre – nem véletlenül – Németország vállalkozott. Személyes tanúja voltam Zágrábban milyen nagy tisztelettel fogadták Genschert egy német-horvát kulturális rendezvényen. Lehet, hogy egyszer neki is lesz szobra Zágrábban? Utcát már elneveztek róla Helmut Kohllal közösen (Kohl-Genscher utca Splitben.)

Genscherrel később még többször is találkoztam. Egyszer egy nemzetközi rendezvény szünetében, kávézás közben, hosszabban elbeszélgettünk. Még hivatalában volt. Azt mondta, hogy ez egy új világ számára, ez neki mint politikusnak már idegen. Nem ismeri ki magát kellőképpen. Ő a kétpólusú világhoz szokott, abban mozgott biztonságosan. Nem sokáig csinálom már, mondta, orvosaim is nyugodtabb életre intenek. 1992. május 18-án búcsút is mondott sikeres pályafutásának.
                    

Csóti György

Módosítás: ( 2013. május 27. hétfő, 11:58 )

Beszédem a második alkalommal megrendezett magyar-horvát pikniken, 2012. december 3-án

Tisztelt Miniszterelnök-helyettes úr!
Nagykövet urak!
Államtitkár úr!
Főkonzul Asszony!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Kedves Barátaim!

Miközben idejöttem a mikrofonhoz, a Magyar – Horvát Baráti Kör elnökségi tagja, Vitézy Tamás odasúgta nekem, hogy jót mondjál! Igyekezni fogok.

Hét hónap múlva Horvátország is tagja lesz az Európai Uniónak. Hét hónap múlva ismét együtt leszünk magyarok és horvátok, horvátok és magyarok, egy unió keretén belül. 816 évig perszonális unióban, közös királyságban, és most hét hónap múlva az Európai Unióban fogjuk egymást segíteni, közös céljainkat megvalósítani, és egyben hozzájárulunk az általános európai célkitűzések eléréséhez.

Horvátok és magyarok nem akármilyen szomszédok, legalábbis Európában ilyen példát nem tudok, de valószínűleg a világon sincs arra példa, ahogy mi együtt éltünk több mint nyolc évszázadon keresztül. Míg más szomszéd népek egymás ellen harcoltak évszázadokon keresztül, mi közel ezer esztendeig békében éltünk egymás mellett, vagy együtt harcoltunk a közös ellenséggel szemben.
Ez az együttélés, ez a közös sors fantasztikus történeteket szült. Én csak egyet említek, a Zrínyi családét. Zrínyi Miklós, a szigetvári hős mindkét nemzetnek kiemelkedő történelmi hőse. Két dédunokája, Zrínyi Miklós és Petar Zrinski, akik édestestvérek voltak, az egyik a magyar, másik a horvát irodalom kiemelkedő alakja. A Zrínyi család gyönyörűen szimbolizálja a két nép közös történelmét.

További közös sorsunk, legújabb kori együttműködésünk egy unió keretén belül már korábban is létrejöhetett volna, hosszú évekkel ezelőtt, ha nincs Európa néhány országában egy rossz történelmi beidegződés, ha nem kezelik Horvátországot másképpen, mint azt a 10-12 országot, amelyik csatlakozni tudott az Európai Unióhoz 2004-ben. A milosevicsi agresszió volt a kiinduló ok, ami miatt ez bekövetkezett, a Horvátországra rákényszerített honvédő háború. Nagyon jól tudjuk, elismert tény, hogy Horvátország hasonló kultúrával, hasonló fejlettséggel rendelkező ország, mint azok, amelyek a 2000-es évek közepén az Európai Unió tagjai lettek.

Már zágrábi éveim alatt 1999 és 2003 között is tapasztaltam, hogy van néhány olyan ország a Lajtán túl, Nyugat-Európában, ahol régi beidegződések miatt késleltették Horvátország csatlakozását. Ezek az országok úgy gondolták, nekik Szerbia a történelmi partnerük, ne legyen nagy Belgrád lemaradása. Hála Istennek ezen országok feladták hibás nézeteiket, tarthatatlan álláspontjukat. Hogy ez mennyire így van, azt fényesen bizonyítja, hogy Ante Gotovina és Mladen Markac tábornokok elnyerték a szabadságukat, felmentették őket az álságos, hamis háborús bűnös vádak alól. Ezzel Horvátország közvetve némi kárpótlást kapott az Európai Uniótól és a nemzetközi közösségtől.

2013. július 1-jével biztos, hogy erősödni fog Európa Horvátország csatlakozásával, és különösképpen erősödni fog a közép-európai régió. Nekem már régi, 10-15 éves gondolatom, hogy ki kellene alakítani Közép-Európában egy Varsó-Budapest-Zágráb tengelyt. Ennek nemcsak érzelmi és történelmi okai vannak, hanem nagyon fontos, aktuális érdekek is diktálják ezt az együttműködést. Koránt sincs arról szó, hogy ez a három ország együttműködik, és mással nem foglalkozik, éppen ellenkezőleg. Én arra gondolok, hogy ez a három ország lehet a teljes közép-európai térség motorja, és ez a térség a Balti államoktól kezdve egészen az Adriáig tart. A Visegrádi Együttműködés négy országa, Lettország, Litvánia, Észtország, Horvátország, Szlovénia, Románia és Bulgária tartoznak ebbe a körbe az Európai Unión belül. Az Unión belüli együttműködésről beszélek, ennek a közép-európai térségnek az együttműködéséről.

Csak zárójelben teszem hozzá, hogy a Visegrádi Együttműködésnek is Lengyelország és Magyarország volt a motorja az elmúlt 20 esztendőben.

Miért tartom ezt fontosnak? Azért, mert az Európai Unió válságok sorozatával küszködik, mindenekelőtt pénzügyi és gazdasági válsággal, de mindez előbb utóbb, ha nem sikerül a problémákat megoldani, akár politikai válságot is okozhat. Itt most nincs idő ennek az együttműködésnek minden elemére kitérni, csupán arra akarok utalni, hogy mi valamennyien új országok vagyunk az Unióban, mi valamennyien 40-45 évig el voltunk zárva a demokratikus berendezéstől, diktatúrában, idegen uralom alatt éltünk. Most felszabadulva, megújulva, új gondolatokat, új eszméket és új módszereket vihettünk be az európai együttműködésbe. Ezzel meghatározó módon járulhatunk hozzá a válság megoldásához.

Nem utolsósorban egyéni érdekeinket is jobban tudjuk így érvényesíteni. Összefogva, kisebb vagy nagyobb csoportokban jobban tudjuk az érdekeinket érvényesíteni a nagy európai uniós államokkal szemben. Geopolitikai helyzetünkből, közös, vagy hasonló sorsunkból fakadó érdekeinket a velük folytatott tárgyalásokban, vitákban jobban tudjuk érvényesíteni. Ilyen terület például a mezőgazdaság és a környezetvédelem.

Ahogy Neven Mimica miniszterelnök-helyettes úr is említette, a határok teljes lebontása fel tudja gyorsítani a kereskedelmet, a gazdasági együttműködést, tehát a horvát-magyar együttműködés, mint nyolc évszázadon át, kitűnően fog működni a jövőben is.

De a legjobb gépezetbe is beleeshet egy homokszem. Nem tehetem, hogy ne említsem meg: vannak olyan marginális erők, hangsúlyozom marginális erők, melyek éket akarnak verni a magyar-horvát gazdasági együttműködésben. Azt is kiemelem, hogy csupán bizonyos vélt vagy valós gazdasági érdekről van szó. Innen üzenem nekik: nincsenek sikerre ítélve. A kísérletük kudarcot fog vallani. Még pedig azért, mert ma is érvényes Miroslav     Krlezának, a világhírű horvát írónak azok a szavai, amelyeket valamikor a XX. század közepén fogalmazott meg a magyar-horvát kapcsolatokról. Annak a Miroslav Krlezának, akinek a közelmúltban állítottunk szobrot itt Budapesten, a Ludovika téren. Zárójelben hozzáteszem, talán éppen ezekért a szavakért. Miroslav Krleza azt mondta, hogy magyarok és horvátok, horvátok és magyarok között a történelem során oly sok minden történt, ami elválasztja egymástól a két népet, hogy ezekről a dolgokról könyveket lehetne írni. De, folytatta Krleza, a történelem során magyarokat és horvátokat oly sok dolog kapcsolta össze, oly sok közös ügy van, oly sok közös érdek van, hogy erről egész könyvtárnyi irodalom szól. Egészen biztos vagyok abban, hogy ez a könyvtár a következő években újabb és újabb kötetekkel bővül majd.

Tiszta szívből kívánok horvát barátainknak sok sikert az Európai Unióban, sok egyéni és sok közös sikert! Köszönöm szépen, hogy meghallgattak!

20121203 Horvat piknik GER8961

Módosítás: ( 2012. december 21. péntek, 09:15 )

Emlékezés a vukovári hősökre és áldozatokra 2012. november 16-án

Emlékezés a vukovári hősökre és áldozatokra 2012. november 16.