(Megjelent a Magyar Nemzetben 2013. július 13-án)
1089-ben törvényes utód nélkül halt meg Dmitar Zvonimir horvát király. Gazdag, jól működő országot hagyott hátra, melyet azonban többek között Velence terjeszkedése veszélyeztetett. A horvát főurak egy része ezért bölcsen úgy döntött, hogy Zvonimir sógorát, Lászlót hívják meg uralkodónak az erős északi szomszédtól, Magyarországról. Az ellentábor viszont nemzeti király megválasztását tartotta jobbnak, ezért Szent Lászlót soha nem koronázták meg, noha birtokba vette az ország nagy részét, számos területen fejlesztéseket hajtott végre, többek között megalapította a zágrábi püspökséget. Tizenhárom évvel később egységre jutott a horvát uralkodó elit, és 1102-ben Könyves Kálmánt horvát királlyá koronázták az Adriai tenger mentén fekvő Tengerfehérváron, horvát nevén Biográdon. Ezt követően 816 esztendeig perszonálunióban élt együtt a két nép, a két nemzet. Közösen dolgoztak hazájuk gyarapításán, magas szintű kultúrát teremtettek az Északi Kárpátoktól az Adriáig, együtt harcoltak tatár, török és más betolakodókkal szemben. A Zrínyi család, a Frangepánok, a Festeticsek, Jurisics Miklós és mások fémjelzik közös múltunkat. Az európai történelemben példa nélküli, békés és gyümölcsöző együttélés volt ez. Valódi perszonálunióként működött, Horvátország tényleges és teljes körű autonómiát élvezett a közös királyságon belül. A XIX. század közepén keletkezett először feszültség a két nemzet között, kezdetben még több önállóságot, majd teljes függetlenséget követeltek horvát barátaink. A trianoni békediktátum után azonban a Szerb-Horvát-Szlovén királyságban, majd a későbbi Jugoszláviában, nem azt kapták, amire számítottak. A XX. század szörnyűségeit, köztük a milosevicsi agressziót túlélve, végül 1992. januárjában ismerte el a világ Horvátország függetlenségét. Mindehhez alapvetően hozzájárult az akkori magyar és az osztrák kormány, Antall József és Alois Mock vezérletével. Az első Orbán kormány kiemelten kezelte a magyar-horvát kapcsolatokat, a második Orbán kormány pedig meghatározóan elősegítette délnyugati szomszédunk európai uniós csatlakozását.
Nagyon találóan jellemezte a két szomszédos nép több mint ezer éves történelmét Miroslav Krleza, a világhírű horvát író. Azt mondta, hogy horvátok és magyarok között a történelem során annyi probléma adódott, hogy arról könyveket lehetne írni. DE: magyarokat és horvátokat oly sok minden köti össze a történelemben, hogy arról egy egész könyvtárnyi irodalom szól!
Ezt a könyvtárnyi irodalmat bővíthetjük a jövőben, mert a magyar és a horvát nemzet 2013. július 1. után ismét egy unión belül, az Európai Unióban építheti jövőjét, érvényesítheti érdekeit. Magyarország és Horvátország között nincs semmiféle alapvető ellentét. (Nem mondható el ez egyik ország esetében sem a szomszédok többségéről.) A két ország politikai és gazdasági érdekei egybe esnek a közép-európai térségben és az egész kontinensen. A két nemzetet összeköti a közös történelmi múlton túl az azonos értékrend, a közös vallás és a kulturális hasonlóság is.
Globalizálódó világunkban a nemzeti érdekérvényesítés fontos eszköze a hasonlóan gondolkodók szoros együttműködése. A magyar – horvát társadalmi, kulturális, gazdasági és politikai kapcsolatokban rendkívül sok tartalék rejlik, közel sincs kihasználva minden lehetőség. Ezt felismerve javasolta egy civil szervezet, a Magyar – Horvát Baráti Kör, hogy a Magyar – Lengyel Barátság Napja példájára, hozzuk létre a Magyar – Horvát Barátság Napját is. A Magyar Országgyűlés IPU Magyar – Horvát Baráti Tagozata ez év június 26-án benyújtotta erre vonatkozó határozati javaslatát. E szerint május elseje, Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér születésnapja lenne a Barátság Napja. Minden évben felváltva ünnepelnénk egymás országaiban, először Szigetváron, a várvédő Zrínyi Miklós hőstettének helyszínén. Ezzel a programmal felhívhatjuk a figyelmet a két ország kapcsolataiban fel nem ismert lehetőségekre, és hozzájárulhatunk a szorosabb együttműködéshez.
Megvalósíthatnánk uniós pénzek felhasználásával a Budapest-Fiume vasútvonal első Orbán kormány idején tervezett felújítását. Ezzel párhuzamosan részt vállalhatnánk a fiumei kikötő modernizálásában, megvalósítandó régi tervünket, miszerint Rijeka Közép-Európa első számú déli tengeri kijárata lenne. Az autópálya már végigfut ezen a szakaszon, korszerű vasúttal kiegészülve Budapest gyűjtené össze a többi visegrádi országból, a Baltikumból és Ukrajnából, esetleg Fehér-Oroszországból is, a dél felé irányuló áruforgalmat. Fiume ezzel komoly vetélytársává válna Triesztnek, nem beszélve Koperről, visszaszerezné ezáltal régi pozícióját. Kiépülne az ugyancsak több mint tíz éve tervezett észak-déli gázvezeték, amit lengyel barátainkkal kezdtünk el szorgalmazni 2000-ben. Közös turisztikai programokat lehetne kínálni elsősorban tengeren túli turistáknak. (Ezekbe bevonható lenne Prága és Bécs is: a volt Monarchia három kulturális központját végigjárva az Adriai tenger partján pihenné ki magát az amerikai, japán, kínai vagy orosz turista.) Csupán néhány példa a számos lehetőség közül.
A két Barátság Napja program rámutathatna arra, hogy Magyarországnak két igazi, történelmi múltba gyökerező stratégiai partnere van Közép-Európában: Lengyelország és Horvátország. Ahogy a Visegrádi Együttműködés több mint két évtizede alatt Varsó és Budapest volt e közösség motorja, mostantól Varsó, Budapest és Zágráb lehetne a Baltikumtól az Adriáig terjedő térség együttműködésének hajtóereje. (Csak érdekességként: e három ország Európa legrégebbi államai közé tartozik.) Ebbe az együttműködésbe beletartozna az Európai Unión belül lévő valamennyi úgynevezett volt „kommunista” ország. Az észak-déli közlekedési folyosók és energiavezetékek történelmi szükségességén kívül, együtt léphetnénk fel az Európai Unióban közös érdekeink képviseletében. Átfogó és jól előkészített programok alapján sokat tehetnénk összefogva a környezetvédelem területén, a kommunista múlt sok helyen még ma is ható következményeinek felszámolásában, a drog- és emberkereskedelem, valamint az illegális bevándorlás elhárításában. Ez az együttműködés pozitívan hatna a Balkán Európai Unión kívüli országaira és a keleti szomszédságra egyaránt.
Ezek után felmerülhet az a kérdés is, hogy Horvátországot be kellene vonni a Visegrádi Együttműködésbe. Végül is perszonálunióban éltünk, amikor 1335-ben Károly Róbert a cseh és a lengyel királlyal létrehozta a Visegrádi Szövetséget. Ennél még fontosabb ok az, hogy Horvátország uniós tagságával bővült a szervezeten belül földrajzi és történelmi okokból azonos értékeket és érdekeket képviselő országok csoportja. Ez a kör pontosan a V4 és Horvátország. Ha ez az öt ország egységesen lép fel az Unióban adott kérdésekben, szavazataik számát tekintve megkerülhetetlenné válnának. Több szavazatuk van, mint Németországnak és Franciaországnak együttvéve.
Isten hozott Horvátország az Európai Unióban, dolgozzunk együtt ismét közös jövőnk sikeréért, ha kell, közösen harcoljunk igazunkért, nemzeteink boldogulásáért!
Budapest, 2013. július Csóti György