Az első világháborút lezáró versaillesi békerendszer nem csupán mérhetetlenül igazságtalan békediktátum volt a legyőzött központi hatalmak számára, hanem elvetette a XX. század további borzalmainak csíráját. Ebből nőtt ki a fasizmus, erősödött meg a kommunizmus, ezért tört ki két évtized multán a második világháború, ezért halt meg oly sok millió ártatlan ember a „civilizált” világban, a fejlett technikával és tudományos forradalommal büszkélkedő században. A békerendszer legszörnyűbb eleme az 1920. június 4-én aláírt trianoni béke volt. Nem csupán ezer éves történelmi, földrajzi és gazdasági egységet tört darabokra, hanem szétszakított egy nemzetet, mely történelme során már elég véráldozatot hozott ahhoz, hogy végre békében és biztonságban éljen. A világ nem vette figyelembe, hogy miközben saját függetlenségünket védtük, egyben Európát is megmentettük az ázsiai hódítóktól. Ez talán kevésbé róható fel. Az azonban sokkal inkább, hogy országunk kétharmadának elszakítása során a Kárpát-medence közepén elhelyezkedő etnikailag egységes magyar tömbből hatalmas sávokat leszakítottak. Több mint nyolc évtized hol erőszakos, hol békés asszimilációja, az erőszakos be- és kitelepítések, az elvándorlások után a trianoni Magyarország határain körbe még ma is többnyire magyarok élnek. E szörnyű bűnt, mely egyesek részéről talán tudatlanságból eredő félreértés volt, mai napig nem orvosolta senki. (A sors fintora vagy éppen kegyetlensége folytán az eddig egyetlen jóvátételi kísérletre csak a napi politikai érdekeiktől vezérelt „rossz erők” közreműködésével kerülhetett sor a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején. Figyelemre méltó azonban, hogy ezt akkor Nagy-Britannia és Franciaország is jóváhagyta, a terület-visszacsatolásra vonatkozó megállapodásokat aláírta!)
A magyar nemzet szétszakított részei az egész Kárpát-medencében 84 éve kitartóan és elkötelezetten kizárólag békés eszközökkel kívánnak egyéni és kollektív jogaiknak érvényt szerezni. A kommunista diktatúrák évtizedei után a magyar nemzeti közösségek valamennyi utódállamban a parlamentáris demokrácia játékszabályai szerint, jogi eszközökkel és politikai úton akarnak olyan európai megoldásokat elérni, melyet már régen élveznek Európa szerencsésebb felében a dél-tiroliak, a katalánok, a finnországi svédek és így tovább. Soha nem kívántak, és most sem kívánnak olyan módszerekhez folyamodni, mint a palesztinok, a csecsenek, a baszkok vagy mások. Példátlan és csodálatra méltó a magyarok türelme, toleranciája, keresztényi magatartása. Ugyanakkor megdöbbentő a nemzetközi közösség közönye, nemtörődömsége, miközben egyre fogy nemzetünk. Bűnös nemtörődömség ez! Mire vár a világ? Arra, hogy Európa legnagyobb kisebbségi sorsba kényszerített nemzeti közösségei ráébredjenek arra, hogy csak az erőszakos út lehet sikeres? Csak akkor számíthatnak nemzetközi támogatásra, ha a terrorizmus eszköztárához nyúlnak, és esetleg polgárháborút robbantanak ki? Vagy akkor, ha elvándorolnak szülőföldjükről, újkori exodust kiváltva milliók válnak politikai menekültekké, válságot okozva ezzel Közép-Európában?
A magyar nemzeti sorskérdések megoldásának 24. órájába érkeztünk. Sietek leszögezni, hogy senki sem kíván letérni a békés útról, legkevésbé e sorok szerzője. Ugyanakkor kitapintható, érezhető az egyre nagyobb csalódottság, kiábrándulás a tiszteletre méltó, de eddig az alapvető kérdésekben eredménytelen békés módszerekből. Ennek a legkézzelfoghatóbb jele az egyes nemzeti közösségek politikai egységének felbomlása, az új, radikálisabb utak keresése. Minden józan hazai és külföldi politikai erőnek most arra kell törekednie, hogy a ma születő radikálisabb csoportulások se térjenek le a békés útról. Ez egy esetben lehet eredményes és európai (vagyis civilizált és igazságos): ha sikeressé válik a „magyar modell”, amely minden utódállamban más és más, de egyben közös: demokratikus, jogszerű, tehát békés módszer. Ez esetben nem csak fennmaradna a stabilitás Közép-Európában, hanem jó például szolgálhatna itt és a világ minden táján a kisebbségi kérdés békés és igazságos megoldására. Ez az érdeke szomszédainknak, Európának, sőt túlzás nélkül állítható, hogy az egész világnak is. A magyar modell nem csupán a délkelet-európai térségben és a szovjet utóállamokban mutatna új perspektívát, hanem Ázsiában és Afrikában is hivatkozni lehetne rá. Túl optimistának tűnik mindez? Lehetséges, de csak nagyszabású és nemes célkitűzésekkel lehet részsikereket is elérni. Annyi bizonyos, hogy pozitív kisugárzása lenne egész Európára, és már ez is nagy siker lenne.
Mindehhez azonban eredményessé kell tenni a magyar utat. Ennek elengedhetetlen feltétele, hogy az euroatlanti integrációs sikerek után a magyar külpolitika kiemelt feladata legyen szomszédainkat és a nemzetközi közösséget meggyőzni igazunkról és módszereink helyességéről. Igazi és átütő nemzeti összefogásra van szükség, mely kiterjed a Kárpát-medence egészére. Ebben a kérdésben félre kell tenni a csoport- és pártérdekeket, itt nincs helye bal- és jobboldali szempontoknak. A magyar modell sikeressé kell váljon, ez valamennyiünk érdeke. A magyar modell azonban csak módszertani fogalom. Az egyes utódállamokban más és más célkitűzést, más megoldást jelenthet, hiszen csak az eszközökben azonos a magyar út. Ugyanakkor a célkitűzésekben is van egy nagyon fontos közös vonás: minden esetben az autonómia valamelyik formájáról van szó. A Kárpátok koszorújában mindenhol csak a személyi elvű, a kulturális vagy a területi autonómia hozhat megoldást a magyarság számára! Közel egy évszázad történelmi tapasztalata, a jelenlegi helyzet és logikus megfontolások alapján is arra a következtetésre jutunk, hogy a szülőföldön maradást, az egyéni és közösségi boldogulást, a nemzeti önazonosság megtartását csak az autonómia valamelyik formája biztosíthatja. Ahol szórványban él a magyarság ott a személyi elvű és a kulturális, ahol egy tömbben, ott a területi autonómia a megoldás. Csak ez adhatja meg az igazi önrendelkezést, vethet véget a gátlástalan asszimilációnak, a szülőföld tömeges elhagyásának.
Fenti célkitűzések megvalósítását szándékozik elősegíteni a 2004. június 16-án, Nagyváradon megalakult Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács (KMAT). Ez egy sajnálatos kényszerlépés volt, ami azért vált szükségessé, mert a magyar nemzet határokon átívelő egyesítésének az ezredfordulón megkezdett folyamata az elmúlt két évben megtorpant, sőt számos eredménye megsemmisült. A magyar autonómia kérdésével a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) lenne hivatott foglalkozni, melyet azonban a Medgyessy-kormány nem hajlandó összehívni. Még ennél is nagyobb baj, hogy az autonómia kérdésében felborult az 1996-os Magyar-Magyar Csúcson született (látszat) konszenzus. Nyolc esztendővel ezelőtt minden hazai és határon túli magyar parlamenti párt és az akkori szociálliberális kormány külügyminisztere, Kovács László is aláírásával hitelesítette a magyar autonómia-igények megfogalmazását. Hol vagyunk már ettől! Pedig ma, az európai integráció kiteljesedése idején soha vissza nem térő történelmi esélyünk van e nemzetpolitikai célkitűzés megvalósítására. Az utódállamok egy része már tagja az Európai Uniónak és a NATO-nak, a többi szintén oda igyekszik. Magyarország súlya megnőtt, a „házon belüli” érdekérvényesítésre számos lehetőség van, az új tagjelöltekkel szemben pedig feltételként megfogalmazhatóak az európai gyakorlatnak megfelelő, jogos elvárások teljesítése. A KMAT nem akarja, és nem is tudja a MÁÉRT funkcióját betölteni. Azért jött létre, hogy ne veszítsünk több időt autonómia-kérdésben, haladéktalanul lássunk hozzá békés eszközökkel menteni a még menthetőt. Egyelőre csak a legelkötelezettebb határon túli szervezetek tartoznak az alapítók közé, sajnos különböző okok miatt egy-két meghatározóan fontos párt nem tudott jelen lenni Nagyváradon, bár messzemenően egyet értenek a célkitűzéssel. A KMAT várja mielőbbi bekapcsolódásukat a munkába. A Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács csak az autonómia kérdésével foglalkozik, és nyitott minden olyan magyar politikai erő előtt, amelyik célkitűzéseivel azonosulni tud és mentes a szélsőségektől. A 15 milliós magyar nemzetnek alapvető érdeke, hogy minden magyar parlamenti párt csatlakozzon a KMAT-hoz. Ebben az esetben az új szervezetben tudományos műhelymunka folyhatna, míg a megvalósításhoz szükséges politikai tevékenységet eredeti feladatának megfelelően a MÁÉRT végezhetné. Így lehetne sikeres a magyar modell, a békés út.
A kárpát-medencei magyarság megmaradásának esélyei még adottak. Veszteségeink mérhetetlenül nagyok, szívhasogatóan fájdalmasak. De még nem veszett el minden. Soha még nem volt akkora szükség a nemzeti összefogásra, mint ma. Elbuktunk Mohácson, elbuktunk Trianonban. Még egy bukást nem tud elviselni ez a nemzet. Herder jóslata nem válhat valóra! Fogjuk meg egymás kezét, és merjünk ismét nagyok lenni!
Budapest, 2004. június 21.
Csóti György
(Megjelent a Magyar Nemzetben 2004 nyár elején)
Módosítás: ( 2012. március 26. hétfő, 11:55 )