2005. december 5-én nyilvánvalóvá vált: nincs magyar nemzet. Nem lehet pontosan tudni, mikor halt el, mikor szűnt meg Európa egykor oly kiváló nemzete, csak azt lehet biztosan megállapítani, hogy 1956-ban még volt. A sokszor és okkal szidott kádárizmus ölte meg, morzsolta fel szép lassan, módszeresen 34 év alatt. Hét év kegyetlen, embertelen, dühöngő terrorja után jött a lélekölő, népbutító gulyáskommunizmus. Ha Rákosi rémuralmát is hozzá vesszük, akkor megállapítható, hogy Magyarországon több mint négy évtizeden át egy szó sem esett a Hazáról, a Nemzetről, a Magyarságról és Trianonról. Generációk nőttek fel az 50 négyzetméteres panellakások, tíz év várakozása után megszerezhető Trabantok és NDK-turistautak  bűvöletében, miközben az iskolában csak a proletár internacionalizmusról és a dicsőséges Szovjetunióról  hallottak. Így érthető, hogy a nemzet megszűnt.

Lehet, hogy némi túlzás van a fenti állításokban, melyeket az elkeseredés, a mélységes csalódás fogalmaz meg, de a december 5-i népszavazás eredménye mégis azt mutatja: nincs magyar nemzet. A nemzet azonos értékrendet valló, egy nyelvet beszélő, közös kultúrájú emberek érdekközössége.  Egy adott történelmi korban a nemzetet a közös érdekek kovácsolják össze, ez adja a megtartó erőt. Mi a magyar nemzet érdeke a XXI. század elején? A teljes magyar nemzet szellemi és anyagi felemelkedése, kulturális örökségünk megőrzése és továbbfejlesztése, nemzeti önrendelkezésünk és szabadságunk biztosítása. A teljes magyar nemzeté! Mind a nyolc utódállamban. Nem csak a szerencséseké, hanem a trianoni tragédiával sújtott  szerencsétlen sorsúaké is. A teljes közösségé. Ha csak egyes részek érdekei kerülnek előtérbe, az már nem érdekközösség, nem nemzet. A Kárpát-medencében él tíz millió tudathasadásos, elbutított magyar (tisztelet a 1,5 milliós kivételnek és a fiatalkorúaknak!) a meghagyott 93 ezer négyzetkilométeren, és mintegy négy millió szétszórtan a szomszédos országokban, 84 éve nemzeti elnyomásban, megaláztatásban, kisemmizve. Ez a négymillió embertelen  körülmények között is megtartotta magyarságát, és most onnan kapta a legnagyobb pofont, a legnagyobb megaláztatást, ahonnan – joggal – testvéri segítséget várt: saját nemzettársaitól. De a csonka hazában, ahonnan a segítséget várta, már nem volt nemzet. Nem adta meg a legtermészetesebb gesztust, nem adta vissza az erőszakkal elvett állampolgárságot, ami lelki kárpótlást és személyes biztonságot adhatott volna a sokat és méltánytalanul szenvedett testvéreinek. Ez a gesztus nem került volna pénzbe, az ellenkező állítás szemenszedett hazugság. Ez a gesztus nem ütközött volna sem a hazai, sem pedig a nemzetközi jogba. Európa legtöbb országában megtették ezt a spanyoloktól, portugáloktól kezdve a németeken, szlovákokon keresztül a horvátokig, szerbekig, románokig. Sehol nem volt erről vita, evidenciaként kezelték ezt a kérdést. Most Európa ránk csodálkozik, megvet bennünket, és azt mondják: nincs magyar nemzet. Az elszakított magyarokat le lehet írni. A herderi jóslat beteljesedik.

Hogyan kerülhetett erre sor? Sajnos a kiinduló helyzet adott volt: a kádárizmusban felnőtt, kilúgozott tudatú generációk többségében nem volt meg a fogadókészség az elszakított nemzettársaink iránti szolidaritás kifejezéséhez. Ezért volt felelőtlen hazárdjáték a népszavazás kierőszakolása. Ezt a kérdést a politikának kellett volna kezelnie és megoldania. Sajnos azonban a Medgyessy kormány kedvezménytörvénnyé silányította és kiüresítette a státustörvényt, és nem sietett megadni a szerb kormány által is támogatott kettős állampolgárság lehetőségét a délvidéki magyaroknak. Ezért kerülhetett sor az öncélú, magamutogató aláírásgyűjtésre, és az eredményes gyűjtés következtében a népszavazásra. Talán nem lett volna nagy baj, ha az úgynevezett politikai elit az alapvető nemzeti érdeket felismerve összefog, részvételre, és támogató igenre buzdítja a lakosságot, de legalább lelkiismereti kérdésnek hagyja meg a döntést. A Gyurcsány kormány azonban elődjén is túltett. Aljas, hazug, erkölcstelen kampánnyal félrevezette a lakosságot. (16 éve vagyok a politikában, soha nem használtam ilyen erős kifejezéseket, most azonban ezt indokoltnak tartom.) Ezen már az sem segített, hogy a kormánypártok számos neves személyisége helytelenítette ezt, és valószínűleg az MSZP és az SZDSZ tagság nagy része is. A tömegek azonban napi megélhetési gondjaik közepette vagy nem mentek el szavazni, pedig valószínűleg többségükben igent mondtak volna, vagy elmentek, és rossz lelkiismerettel nemmel voksoltak. Csupán másfél millió ember tudta mi a kötelessége, mit jelent a nemzeti összetartozás, az emberi szolidaritás. Az eredmény? Milliók sírnak szó szerint a határon túl, az elkeseredés, a csalódás leírhatatlan. December 6-án délelőtt tíz órakor egy erdélyi fiatal, miután azzal próbáltam vigasztalni, hogy nem adjuk fel, harcolunk tovább, a következőket írta SMS-ben: „Nem tudom elmondani, hogy milyen lelki állapotban vagyok. A sírás fojtogat. Szeretném, ha minden ennyiben maradna, nem kell a harcot folytatni. Nem szégyellem, hogy erdélyi vagyok, csak azt, hogy magyar. Nem akarok semmilyen nemzethez tartozni. Remélem, lesz erőnk mindezt túlélni. Bocsánat, hogy ezt írom.” Az erdélyi lapok így írnak: „Zsúfolásig megteltek a templomok, az emberek az igazi hazában kiírt referendum sikeréért imádkoztak.” „December 5-én, Mikulás napján, advent második vasárnapján Kádár és Gyurcsány népe olyat tett, ami példátlan az európai nemzetek történetében. A gyomrán, a zsebén áthaladó érzelemtől uralva elutasította 3-4 millió testvére feléje nyújtott kezét. Túléljük és sajnáljuk őket.” „Fáj, nagyon fáj, ami történt, de nem haragszunk Rátok. Mi ezután is magyarok maradunk, továbbra is a magyar nemzet részének tekintjük magunkat …Gyertek ezután is jó lelkiismerettel Erdélybe és hozzátok magatokkal a hitetleneket is a Hargita köszöntésére és a Gyimesek hódolatára, hogy személyesen tapasztalják meg az erdélyi emberek világát, vendégszeretetét. Szeretettel várunk Mindnyájatokat, mert továbbra is szilárdan hisszük, hogy éljünk mi magyarok bárhol a világon, együvé tartozunk! Gyertek hát, de hagyjátok otthon azokat, akik tudatosan tették nevetségessé és megvetés tárgyává – nem a magyar nemzetet -, hanem önmagukat!”

Van-e kiút, van-e remény arra, hogy ismét lesz öntudatos, büszke magyar nemzet? Természetesen van! Már az igenek többsége is bizakodásra ad okot. Másfél millió ember tudta vasárnap, mi a kötelessége, a szívére (és az eszére is!) hallgatott, a nemzeti szolidaritásra adta szavazatát. A többi hat és fél millió választópolgárnak keresztényi megbocsátás jár, mert nem tudták mit cselekszenek. A nép elbutításáért és félrevezetéséért a Kádár és Gyurcsány nevével fémjelzett politika felelős. Él ebben az országban két millió gyermek és fiatalkorú, akik szabad világban nőnek fel, tiszta és romlatlan lélekkel csakis nemzeti érzésűvé válhatnak. A határon túli négy millióval máris többségben vannak azok, akik a jövő magyar nemzetének magját alkotják. Egy-két generáció után mi is egészségesek leszünk, mint Európa többi nemzete. Ehhez azonban minél előbb le kell váltani a mai kormányzatot, és a baloldalnak nem csak személyekben, hanem eszmeileg is meg kell újulni. Európában a baloldaliság sehol nem jelenti a nemzeti érdekek semmibe vételét. Azt csak remélni lehet, hogy a trianoni határon kívülre rekedt nemzettársaink nem térnek le a nyolc évtizedes békés útról, nem fognak túlzottan radikalizálódni, és nem hagyják el tömegesen szülőföldjüket. A Magyar Országgyűlésnek egy-két éven belül biztosítani kell minden magyarnak az állampolgárságot, bárhol éljenek a világban (megint érdemtelenül kevés szó esik a „nyugati magyarságról”), a magyar külpolitikának erőfeszítéseket kell tenni a Kárpát-medencében élő nemzetrészek autonómiájának létrehozásáért, a mindenkori magyar kormánynak pedig alkotmányos kötelezettségének megfelelően támogatnia kell a határon túli magyarok szülőföldön maradását. Ha így teszünk, akkor Herder jóslata végérvényesen tévesnek fog bizonyulni, és Széchenyi óhaja teljesül a megváltozott körülmények között új formában: magyar nemzet nem (csak) volt, hanem lesz (is)!

Budapest, 2004. december 7.


Csóti György

Megjelent az Erdélyi Krónikában 2005. január 7-én.

Módosítás: ( 2013. szeptember 18. szerda, 08:43 )